Szűkítés


Kiválasztott Címke

emléknap

Minden Címke 429


Jelenleg 1 bejegyzés található emléknap cimkével

II. Rákóczi Ferenc születésnapjára

    • rakoczi emleknap ii rakoczi ferenc fejedelem

II. Rákóczi Ferenc 340 éve 1676. március 27-én született a család Borsiban (Zemplén vármegye, ma Szlovákiában) lévő várkastélyában. II. Rákóczi Ferenc fejedelmi sarj volt. Édesapja, I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelem, édesanyja Zrínyi Ilona grófnő, az 1671-ben Bécsújhelyen kivégzett Zrínyi Péter horvát bán lánya, Zrínyi Miklós unokahúga. Nagyapja II. Rákóczi György erdélyi fejedelem a törökök elleni küzdelemben kapott halálos sebet a szászfenesi csatatéren. Déd- és ükapja, I. Rákóczi György, valamint Rákóczi Zsigmond szintén elnyerték Erdély fejedelmi trónját. A Rákóczi és Zrínyi család egybeforrott a Magyar Királyság és Erdély 16-17. századi történelmével. Legjelesebb tagjai a Habsburg- és az Oszmán Birodalom szorításában az ország állami létének megőrzéséért. Ez a politikai és erkölcsi örökség, szinte predesztinálta az ifjú Rákóczit, hogy ősei nyomdokaiba lépjen.

Az apa, aki nem sokkal fia születése után meghalt, végrendeletében I. Lipót magyar király pártfogásába ajánlotta két gyermekét. Zrínyi Ilona azonban az uralkodó főgyámsági jogának fenntartása mellett maga nevelte gyerekeit. Zrínyi Ilona 1682-ban Thököly Imre gróf felesége lett. Az ifjú Rákóczi gyermekkorát zömmel a család munkácsi várában töltötte. Édesanyja két évig (1686–88) védte Munkács várát, de a kapitulációt követően a két Rákóczi gyermek (Ferenc és Julianna) I. Lipót gyámsága alá kerültek. Az ifjú Ferenc előbb Neuhaus (Jindřichův Hradec) jezsuita kollégiumába került, majd 1690-1692 között a prágai egyetemen tanult. Itáliai tanulmányútját követően a már nagykorúsított Rákóczi 1694-ben feleségül vette Sarolta Amáliát a hessen–wanfriedi őrgróf leányát. 1697-ben az uralkodótól megkapja a Szent Római Birodalom hercege címet. Közben átvette birtokai irányítását és hamarosan az ország keleti felének meghatározó politikai személyiségévé válik.

Az ország rendi-szabadságjogainak védelme érdekében XIV. Lajos francia királyhoz fordult segítségért, de a szervezkedését leleplezik (1701), elfogják és börtönbe vetik. Felesége és a jezsuiták segítségével megszökött, Lengyelországba menekült, ahol Bercsényi Miklóssal a francia király támogatásának megszerzésén fáradoznak.

1703 tavaszán azonban a tiszaháti felkelők küldöttsége felkereste a fejedelmet, hogy álljon az élükre. Esze Tamás és felkelő társai 1703. május 21-én a Váriban és Tarpán, majd a következő nap Beregszászban kibontották a II: Rákóczi Ferenc által küldött zászlókat, s felolvasták hadba hívó kiáltványát. Rákóczi alig egy hónap múlva június 16-án a Vereckei-hágónál lépte át a lengyel-magyar határt és az akkor még zömében parasztokból és bujdosó kuruc katonákból álló kicsiny sereg élére állt.

Azóta tizenhárom emberöltő telt el. A fejedelem által indított felkelés Rákóczi-szabadságharc néven vonult be hazánk történetébe, amelyből az ország szabadságáért küzdők időről-időre erőt és példát merítettek.  „Cum Deo pro Patria et Libertate” hirdette a zászlókon a felirat. Mára e három szóhoz azonban sok eszme, s téveszme tapadt. A jelmondat, amelyre Rákóczi katonái felesküdtek a vallásszabadság, a magyar állam szabadsága, a rendi államé, s ez az állam egyben a haza.

Rákóczit és a nevével egybeforrott szabadságharcot sokan és sokféleképpen ábrázolták, sokan és sokféleképpen állították példaképül. Rákóczi volt a szabadság szentje, osztálykorlátait átlépő főúr, az általa indított felkelés pedig az önálló Magyarország megteremtésért, vagy az osztrák gyarmatosítás ellen indított harc.  II. Rákóczi Ferenc fejedelem felkelése, amely néhány hónap alatt rendi szabadságharccá terebélyesedett, nemcsak szabadságharc, hanem egyben belháború is volt. Az ellentét és egység paradox módon végigkísérték a Rákóczi-szabadságharcot. Magyarország a török kiűzése után egy új korszak előtt állt, a régmúlt számos, megoldatlan gondjával és seregnyi új problémával. Az ország politikusai számára, valójában két alternatíva vetődött fel. Beilleszkedi a Habsburg monarchia kormányzati és hadügyi struktúrájába és onnan biztosítani az ország állami létét, vagy a fegyveres harc árán egy új hatalommegosztást kicsikarni. A 18. század első kék évtizedében a magyar politikai elit mind a két utat megjárta.

A különböző társadalmi rétegek más-más célok eléréséért, gyakran egymással szemben álló érdekekért ragadtak fegyvert Rákóczi vezetésével, miközben a másik oldalon szintén jelentős politikai erőt képviselő csoport tartott ki az ország törvényes uralkodója mellett. Ám a két táborban egy hazáért küzdöttek.

Rákóczi és a körülötte csoportosulók kísérletet tettek arra, hogy a török kiűzése után az ország számára kedvezőtlen politikai és gazdasági viszonyokat megváltoztassák, a Habsburg Birodalomba való betagolást megakadályozzák. A legfontosabb törekvés a magyar állami intézmények és azok önállóságának minél teljesebb megőrzése, a Habsburg Birodalom keretei között, nemzetközi garanciák mellett, vagy más dinasztia jogara alatt. Megkezdődött egy korszerűbb államszervezet és hadsereg kiépítése. Bár a fejedelem az ország legnagyobb földbirtokosa volt, a közteherviselés mellett tört lándzsát, így a hadakozás terheiből a nemességnek is ki kellett vennie a részét. Rákóczi és a vele szövetkezett rendek széles körű társadalmi összefogást hoztak létre, ami az Európában is ritka vallási toleranciával párosult.

Jóllehet a kül- és belpolitikai viszonyok nem tették lehetővé a Habsburg dinasztiától való függetlenedést, de a háborút egy olyan kompromisszumos békeegyezménnyel sikerült lezárni, amely lehetővé tette, hogy a Magyar Királyság jóval kedvezőbb feltételekkel illeszkedjen be a Habsburg Birodalomba, mint amilyeneket a bécsi székhelyű kormányszervek az előző évszázad végén kínáltak.

A fejedelem és politikusi és katonai gárdájának egy része nem fogadta el a szatmári egyezséget, hanem a száműzetést választotta. Ahogy telt az idő sokan hazatértek Rákóczi mellől. Bár a pozsonyi országgyűlést (1712) követően a fejedelem elismerte, amely célokért küzdött annak jelentős részét a nemzet elérte, de fejedelmi rangja, hite, esküje elfogadhatatlanná teszi számára az uralkodói kegyelem elfogadását. „Erdélyhez való hitem fenn lévén, ha koldulással köllenék is kenyeremet keresnem azt meg nem szegem, hanem azon időm elvárom, még az universalis békesség tractája általtaláltatik oly mód benne, az mely által hitem megszegése nélkül nagyobb securitással végződhetik dolgom.” – írta 1711 májusában hű tábornokának és udvari főkapitányának Vay Ádámnak.

Száműzetésének útja Lengyelországból Franciaországon keresztül török földre vezetett. 1735. április 8-án nagypéntek napján Rodostóban (Tekirdağ) halt meg a nagyságos fejedelem.

Személye később legendává, a szabadság megtestesítőjévé, a magyar függetlenségi mozgalmak emblematikus figurájává vált. Hazája iránti szeretete, vallási toleranciája, s a közjó szolgálata, követendő példa ma is.


Szöveg: Dr. Czigány István

Cimkék: emléknap, 2016