Szűkítés


Kiválasztott Címke

interjú

Minden Címke 521


Jelenleg 19 bejegyzés található interjú cimkével

A Bevándorlási és Állampolgársági Tanszék megalakulása egy sikertörténet

    •  dsc5532

A rendkívüli méreteket öltő tömeges migráció, az újkori vagy modernkori népvándorlás súlyos kihívásokat jelent nemcsak az Európai Unió, de az egész világ számára is, így az elmúlt években a biztonság felértékelődött. Dr. Végh Zsuzsannával, a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal főigazgatójával beszélgettünk a migráció és a terrorizmus kapcsolatáról, a megoldási lehetőségekről és Európa jövőjéről, valamint arról, hogy mi hívta életre a Rendészettudományi Karon a Bevándorlási és Állampolgársági Tanszéket, amelynek megvalósulását sikertörténetnek nevezte.

A Rendőrtiszti Főiskola (RTF) egykori hallgatójaként rendészeti igazgatás szakirányon végzett. Milyen emlékei vannak erről az időszakról?

Végh Zsuzsanna: Szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, hiszen akkor nagyon fiatal voltam, tele világmegváltó gondolattal. A Rendőrtiszti Főiskola sok új ismeretet adott, a későbbiek során az élet pedig bebizonyította, hogy minden ott megszerzett tantárgyi ismeret elsajátítására szükség volt, ezeket ugyanis nagyon jól tudtam hasznosítani később a jogi egyetemen is. Már a főiskolai évek alatt elhatároztam, hogy szeretnék továbbtanulni. Az Igazgatásrendészeti Csoportfőnökségen olyan munkakörbe kerültem, ahol panaszügyekkel és másodfokú ügyekkel foglalkoztam. Azért jelentkeztem a főiskolai diploma megszerzését követően rövid időn belül a jogi egyetemre, mert a munkámhoz elengedhetetlenné vált a jogi ismeretek mélyebb elsajátítása. Esti tagozaton végeztem, napközben dolgoztam, este a kicsi gyermekeimmel foglalkoztam, majd utána tanultam.

 A Belügyminisztérium Idegenrendészeti és Menekültügyi Osztály vezetőjeként milyen kihívásokkal kellett szembenéznie a munkája során?

V. Zs. Ennek az osztálynak az életre hívását az indokolta, hogy szükségessé vált egy új migrációs struktúra kialakítása, amelyhez természetesen a jogi alapokat is meg kellett teremteni. Ez az osztály rövid ideig létezett, hiszen fő feladatát teljesítette, ugyanis előkészítette azokat a jogszabályokat, amelyek a szervezeti változáshoz szükségesek voltak, emellett a működéshez szükséges feltételrendszert is kidolgozta.

Mi hívta életre a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalt 2000-ben?

V. Zs. Az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatában világossá vált, hogy a migráció kérdése előtérbe fog kerülni. Már akkor egyértelmű volt, hogy az Európai Unió a csatlakozás feltételeként elvárja egy olyan migrációs szervezet kialakítását, amely képes a közösségi vívmányokat hatékonyan végrehajtani az Európai Unió migrációs politikájának érvényre juttatása érdekében. Ebben az időszakban Magyarországon rendkívül tagolt volt az intézményi rendszer, ugyanis migrációs vagy azzal szorosan összefüggő feladatokkal több szervezet is foglalkozott. A rendőrség mellett idegenrendészeti feladatot látott el az akkor még létező Határőrség, önállóan működött a Menekültügyi és Migrációs Hivatal, amelynek szintén volt idegenrendészeti jogköre, belügyminisztériumi szervként látta el feladatait az Állampolgársági Főosztály. Minden szervezet érthetően a sajátos szervezeti célkitűzései és érdekei mentén, sokszor párhuzamosan végezte a feladatait. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez így nincs rendjén, ezért megszületett a kormányzati döntés a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal létrehozásáról. Az új intézmény 2000. január 1-jén kezdte meg a működését, de az országos struktúra kiépítése csak több lépcsőben, két év alatt valósulhatott meg. 

Tizenhét éve Ön vezeti a szervezetet. Hogyan tudná összegezni ennek az időszaknak a sikereit?

V. Zs. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a kezdeti nehézségek ellenére ez a szervezet kiépült és megszilárdult. Az egyébként nagyon elkötelezett állomány bebizonyította, hogy válsághelyzetekben is képes helytállni. Kihívásokban az elmúlt 17 év alatt bőven volt részünk, hiszen minden évben adódott olyan feladat, amelynek a megoldása fokozott erőfeszítést, jelentős túlmunkavégzést és nagyon sokszor szervezeti átalakításokat igényelt. Azok az értékelések, amelyek egy-egy év végén elhangzottak kormányzati szinten, igazolták, hogy helyes döntés volt annak idején a szervezet létrehozása. Egyenrangú partnerei vagyunk az uniós tagállamokban működő menekültügyi és idegenrendészeti feladatokat ellátó szervezeteknek, és a hivatal ma már nagyon jó és széles körű nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik. Számos migránsokat kibocsátó, vagy a beutazások szempontjából frekventált országban jelen vannak munkatársaink, akik beutazásokat megelőző fontos szűrő-, ellenőrző feladatokat látnak el, munkájukkal jelentősen hozzájárulva a kockázatok csökkentéséhez.

2017. január 1-jétől a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatalt vezeti. Mennyiben változott a szervezet hatásköre?

V. Zs. Kormányzati döntés eredményeként elkerült a hivataltól az állampolgársági szakterület, amit természetesen fájlalok, mivel ez egy nagyon szép szakmai területe volt az intézményünknek. Nagyon sok munkát végeztünk ezen a szakterületen, hiszen amikor 2010-ben életbe lépett az egyszerűsített honosítás jogintézménye, évente százezres nagyságrendben érkeztek honosítási kérelmek. Az elmúlt évek során több mint 900 ezer ember honosítási kérelmében jártunk el és készítettünk elő döntési javaslatot. Nagyon sok esetben szélesebb összefogásra is szükség volt a hivatali szervezeten belül, mivel nem győzte az Állampolgársági Igazgatóság önmagában a kirívó mértékű feladat ellátását, ezért sokszor más központi egységek és a regionálisan működő területi szerveink munkatársait is mozgósítottuk. Szoros összefogással és egységes tenni akarással értük el az eredményeinket. Fájt a döntés azért is, mert olyan vezetők és munkatársak kerültek el a hivataltól, akikkel már nagyon sok éve együtt dolgoztunk, de akikről tudom, hogy az új szervezetüknél is eredményes munkát fognak végezni.

2012-ben Rendészettudományi Karrá alakult az RTF, amelynek Bevándorlási és Állampolgársági Tanszéke idén ötéves lett. Elégedett a kibocsátott hallgatókkal?

V. Zs. Nagyon elégedett vagyok. Évente rendszeresen értékeljük az eredményeket, meghatározzuk az irányokat, amelyek mentén változtatni szükséges annak érdekében, hogy azok a hallgatók, akik kikerülnek az iskolapadból és hozzánk jönnek dolgozni, minél eredményesebben és minél gyorsabban tudjanak bekapcsolódni a szakmai munkába. Azt tapasztaljuk, hogy kiváló elméleti felkészültséggel rendelkeznek, amit nagyon fontosnak tartok, olyan elméleti ismeretekkel bírnak, amelyek segítségével más felsőfokú oktatási intézményben végzett pályakezdőkhöz képest gyorsabban válnak alkalmassá a feladatok ellátására. A gyakorlati kérdések oktatására kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, most kicsit másként is készülünk a szakmai gyakorlatok megszervezésére, mint a korábbi időszakban.

Miért tartották fontosnak azt, hogy a Rendészettudományi Karon kapjon helyet Bevándorlási és Állampolgársági Tanszék, a képzés?

V. Zs. Már hosszú évekkel ezelőtt arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ez egy speciális szakterület, amely speciális ismereteket igényel, ezért fontos az ennek megfelelő oktatás. Amikor a Rendőrtiszti Főiskolán az idegenrendészeti vagy akár a menekültügyi szakmai tantárgyakat oktatták, megkaptam ugyan a megfelelő tudásanyagot, de ma már sokkal többre van szükség ahhoz, hogy valaki átlássa ezt a nagyon szerteágazó, nagyon sok problémával terhelt területet, különösen napjainkban. A képzés megvalósulása egy sikertörténet, mindig büszkén meg is osztom ezt minden egyes nemzetközi tárgyalás során a partnerekkel, akik szeretnének hallgatókat küldeni a tanszékünkre. Nyilván, ez akkor tud majd megvalósulni, ha egy angol nyelvű képzés is elindul, de a külföldi szakemberek már most elismeréssel szólnak az oktatás területén elért eredményekről.

Az elmúlt évben a biztonság felértékelődött, hiszen a modern kori népvándorlás súlyos kihívásokat jelent. Az illegális migráció további erősödésére számít az idén a Migrációkutató Intézet. Ön is ezzel számol?

V. Zs. Ez olyan súlyos probléma, amely nemcsak Európát, hanem szinte az egész világot érinti, és amely nem fog egyik pillanatról a másikra megoldódni. Vannak törekvések a folyamat megállítására, ezek azonban legfeljebb csak fékezik az áramlás mértékét. Ha nem történik komoly változás az Európai Unió migrációs politikájában, akkor hosszú távon együtt kell élnünk ezzel a nemkívánatos helyzettel. A közös európai menekültügyi rendszer az, amely elvileg alapját kellene hogy képezze a migrációs szervezetek munkájának, olyan zsinórmérték, amelyhez az unió elvárása szerint minden tagállamnak igazodnia kell. De ennek szabályrendszere migrációs szempontból konszolidált időszak terméke, és nem tud megfelelő választ adni a mai kihívásokra, ezért nem is lehet hatásosan alkalmazni. Szakmai körökben mindenki megfogalmazza a kritikáit, a nemzeti szabályok feszegetik a határokat a saját érdekek érvényesítése érdekében, ami nagyon fontos, hiszen az illegális migrációval összefüggésben súlyos biztonsági kérdésekről is beszélünk ma már. Ha az Európai Unió nem mutat kellő rugalmasságot a tekintetben, hogy ezeket a szabályrendszereket nagyon gyorsan megváltoztassa, akkor sokáig napirenden lesz ez a súlyos kérdés. Nyilatkozatok hangzanak el az olaszországi helyzettel kapcsolatban, hogy legalább 200 ezer migránsra számítanak ebben az évben. Én is többször megfogalmaztam már konferenciákon, hogy mennyire sérülékeny az EU–török megállapodás, ezt most láthatjuk az elmúlt napok eseményei kapcsán. A balkáni útvonal lezárása – elsősorban nemzetállami intézkedések nyomán – megtörtént, de azért még mindig nagy számban érkeznek illegálisan a migránsok ezen az útvonalon, többségében persze már nem igazán a háború elől menekülve. Ha Törökország esetleg nem tartja be a vállalásait, újra nagyon nehéz helyzet állhat elő. Bár úgy gondolom, hogy Magyarország a külső határvédelem megerősítésével nagyon sokat tett annak érdekében, hogy ne csak hazánk, hanem más tagállamok tekintetében is csökkenjenek a kockázatok.

Főigazgató asszony gondolta volna 2015-ben, hogy ennyire elhúzódó válságra kell számítani?

V. Zs. Őszintén szólva, igen, mert a migrációs gondok már sokkal korábban felmerültek, viszont láthatóan elmaradtak a szükséges intézkedések. 2015-ben egyértelművé vált, hogy nem áll az unió rendelkezésére olyan eszköztár, amellyel orvosolni tudta volna a kialakult válsághelyzetet. Nagyon régóta járok nemzetközi fórumokra, tagja vagyok az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatal Igazgatótanácsának, ahol a migrációs szervezetek első számú vezetői találkoznak egy évben két-három alkalommal, hogy megvitassák az aktuális problémákat, a közös teendőket. Látható, hogy rendkívül lassan halad előre a közös megoldás kimunkálása. Olykor egyes tagállamok még azt is megkérdőjelezik, hogy jelenleg beszélhetünk-e egyáltalán válsághelyzetről. Nyilván azok a tagállamok, amelyek elkötelezettek a korábbi menekültpolitika, egy nyitott befogadási elveken nyugvó menekültügyi szabályrendszer mellett, nehezen értik meg, hogy most másra van szükség.

A Rendészettudományi Karon megrendezett konferencián legutóbb azt mondta, hogy az útnak induló embereket nem lehet megállítani, csak akkor, ha sikerül megszüntetni a migrációt kiváltó okokat. Lát erre esélyt?

V. Zs. Van elmozdulás ebben a tekintetben, hiszen az Európai Unió végre elkezdett foglalkozni egy kicsit hatásosabban a külső dimenzió kérdésével, jóllehet, ez évek óta napirenden volt. Különböző támogatások útján, gazdasági fejlesztésekkel, segélyprogramokkal a kibocsátó országokat próbálja segíteni. Ez lenne a helyes irány. Én is azt vallom, hogy biztonságban, emberi körülmények között legyen joga a hazájában élni minden embernek. A megoldás persze nagyon sok pénzbe kerül, és csak egy hosszú folyamat eredménye lehet. Főként olyan országok esetében adódnak gondok, ahol nincs szilárd kormányzás, vallási, törzsi viszályok uralkodnak. Ennek a megoldása az egyik legfontosabb gondunk jelenleg.

Egyértelműen kijelenthető, hogy az illegális migráció összefügg a terrorizmussal?

V. Zs. Az illegális migráció és a terrorizmus összefüggéseinek kérdése már a ’80-as években is előtérbe került, részese voltam az illegális migrációval foglalkozó több mint harminc országot tömörítő nemzetközi fórumnak, az úgynevezett Budapest Csoportnak. Ennek az volt a feladata, hogy az akkor már eléggé jelentős méreteket öltő illegális migrációval szemben megoldást találjon, hogy olyan ajánlásokat tegyen a kormányok számára, amelyek képesek megfékezni a folyamatot. Már 2001-ben, az Amerikai Egyesült Államokat ért terrortámadások után is tartottunk egy olyan ülést, melynek egyébként Budapest adott otthont, ahol az volt a fő kérdés, hogy összefügg-e az illegális migráció a terrorizmussal. Nagyon sokan élesen felszólaltak az ellen, hogy ezeket bárki is összemossa, hiszen két különböző fogalomról van szó, és nem is szabad együtt emlegetni a két kérdéskört. Mások álláspontja azonban már akkor is az volt, hogy az illegális migráció elősegítheti a terrorizmus terjedését. Elfogadtak egy olyan ajánlást, amely az illegális migráció megfékezését úgy akarta elérni, hogy csökkenteni próbálta a biztonsági kockázatokat. Biometrikus okmányok kiadását javasolta például, célként tűzte ki az embercsempészekkel szembeni szigorú fellépést és egy olyan határellenőrzési rendszer kialakítását, ahol a biztonságot veszélyeztető személyek kiszűrhetőek. Sok év telt el azóta, és ezek a kérdések még mindig napirenden vannak. Ma már egyértelművé vált, hogy az illegális migrációval igenis összefügg a terrorizmus. Ma már nem lehet szétválasztani a kettőt egymástól. A mi szervezetünknek – együttműködve a nemzetbiztonsági kérdésekért felelős szolgálatokkal – az a feladata, hogy kiszűrje lehetőleg még a tranzitzónában azokat a személyeket, akik ebből a szempontból veszélyt jelenthetnek.  

Valóban Európa jövője forog kockán?

V. Zs. Bizonyos értelemben osztom ezt a véleményt azért, mert maga a schengeni rendszer léte forog most kockán. Több tagállam is visszaállította a belső határellenőrzést, ami nyilvánvalóan nehézséget okoz az uniós polgárok számára, hiszen korlátozza a szabad mozgás jogának gyakorlását. Ha újra mindenhol belső határokat építünk, Európa már nem lesz az az Európa, amit megálmodtunk, és amelynek érdekében lényegében létrejött az Európai Unió.

A napokban jogi határzárat szigorító módosításokat fogadott el az Országgyűlés a kormány javaslatára. A parlament döntésével kiegészítette a menedékjogi törvényt a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetre vonatkozó eljárási szabályokkal. Ilyen időszakban menedékjogi kérelmet alapesetben a menekültügyi hatóság előtt személyesen, kizárólag a határon lévő tranzitzónában lehet benyújtani, a menedékkérőnek pedig a kérelme jogerős elbírálásáig ott kell várakoznia. Ezt a helyet ez idő alatt csak kifelé – vagyis a most meglévő tranzitzónák esetében Szerbia felé – hagyhatja el. Mindez elkerülhetetlenné vált?

V. Zs. Az elkövetkezendő hónapok óriási kihívása az új jogi szabályok alkalmazása lesz. Amikor 2015. szeptember 15-ével megtörtént a külső határ lezárása és megalakultak a tranzitzónák, ez egy nagyon helyes és elkerülhetetlen intézkedés volt. Jelentős mértékben visszaesett a Magyarországra illegálisan bejutó külföldiek száma, és ezzel összefüggésben a regisztrált menedékjogot kérők száma is csökkent. 2015-ben 400 ezren haladtak át az ország területén illegálisan, több mint 177 ezren nyújtottak be menedékjogi kérelmet, többségükben persze ezzel szerették volna elkerülni az idegenrendészeti jogkövetkezményeket. 2016-ban a menedékkérők száma visszaesett 30 ezer alá, ez óriási különbség, jól látszik, hogy a szerb határszakaszon kiépült jogi és műszaki határzár jelentősen lefékezte az illegális beáramlást, de azért látszott, hogy kijátszható a rendszer. Most az új kihívás az, hogy a közelmúltban elfogadott törvénymódosításokat a gyakorlatban hogyan tudjuk majd a legeredményesebben alkalmazni. A határon történő eljárás szabályainak és az uniós irányelvnek az alkalmazása során láthatóvá vált, hogy miután a sérülékeny csoportba tartozó személyeket, a kisgyerekes családokat, az idős beteg embereket, a kísérő nélküli kiskorúakat nem lehetett a tranzitzónákban elhelyezni, velük szemben nem lehetett a határon történő eljárás szabályait alkalmazni, a nyitott befogadó intézményekbe beszállított kérelmezők 90 százaléka néhány napon belül elhagyta Magyarországot. Jogellenesen továbbhaladtak Ausztria, Németország és Svédország felé. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez a helyzet nem fenntartható, ezért született ez a törvénymódosítás. Az Országgyűlés által elfogadott törvény ugyanis arról szól, hogy aki belép a tranzitzónába, és előterjeszti a menedékjogi kérelmét, annak a teljes eljárás időtartama alatt ott kell tartózkodnia, és csak akkor léphet be az ország területére, ha a hatóság megalapozottnak találta a védelmi igényét. A tranzitzónában a sérülékeny csoportba tartozók számára speciális feltételeket kell biztosítani. A 14–18 éves korosztálynál fiatalabb gyermekeket továbbra is beszállítják a számukra kijelölt gyermek- és ifjúságvédelmi intézménybe. A hivatal arra törekszik, hogy a szülőkkel együtt a tranzitzónában elhelyezett gyermekeknek a lehető legbarátságosabb környezetet biztosítsa.


Szöveg: Dr. Tóth Nikolett Ágnes

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on


Az ÁKK-nak nemzetpolitikai missziója van

    •  dsc0180 2

2017 áprilisától a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Közigazgatási Kar hazánk legnagyobb egyetemi karává vált azzal, hogy szervezetébe integrálódott a közel százezer tisztviselő továbbképzéséért felelős Vezető- és Továbbképzési Intézet. A kar missziójáról, nemzetépítő szerepéről és a szeptemberben induló államtudományi mesterképzésről beszélgettünk Prof. Dr. Kis Norbert dékánnal.

Július 1-jén volt a közszolgálati tisztviselők napja. Mit jelent a kar számára ez a nap?

Kis Norbert: A kar és jogelődjei 1978 óta, négy évtizeden át tisztviselők generációit készítették fel a pályára. Idén indul útnak a 40. évfolyam. A magyar közszolgálat is sok formaváltáson esett át, mióta 25 éve hatályba lépett a köztisztviselői törvény, így ennek kar története is fordulatos volt. A lényeg azonban mindig az volt, hogy ez a magyar közigazgatás képzési bázisa. 2014-től minden évben minden magyar tisztviselő részt vesz néhány NKE-s továbbképzésen egyéni fejlesztési terve alapján. Azt mondhatom, hogy a tisztviselők és a közigazgatás ünnepe július 1-jén a mi ünnepünk is, ezért július 5-én „Közigazgatási Juliális”-t rendeztünk a Ménesi úti campuson hagyományteremtő céllal.

A kar hatodik éve az NKE-n működik. Mi a mérleg?

K. N. Nem igazán lehet összehasonlítani az NKE előtti és utáni helyzetet. 2011-ben régi álom vált valóra: az NKE-ről szóló törvénybe bekerült a közigazgatási felsőoktatás fogalma. Új időszámítás kezdődött, hiszen 2012-ben visszakerült a közigazgatásért felelős miniszter felügyelete alá a képzés (1991-ig a BM fenntartásában működött az Államigazgatási Főiskola). Az NKE-ről szóló törvény szerint intézményünk egyik célja a közigazgatási szakemberek képzése és az egységesülő közszolgálati életpályák közti átjárhatóság megteremtése. A törvény 2015-től statuálja az államtudományi és közigazgatási felsőoktatást, amely a kormánytisztviselői, állami tisztviselői és a köztisztviselői életpályára felkészítő államtudományi és alapképzési szakokat, valamint a hozzájuk kapcsolódó mesterképzési szakokat, ideértve az államtudományi doktori cím használatára jogosító osztatlan szakot is magába foglalja. 2011 óta szintén törvény rendelkezik arról, hogy egyetemünk a közszolgálati tisztviselők továbbképzésének felelőse. A továbbképzések, előmeneteli képzések, vizsgák kötelező és fakultatív rendszere, és ezzel évente közel százezer tisztviselő szakmai fejlesztése 2017-ben integrálódott a kar tevékenységi körébe. A kar ma azt a tevékenységet folytatja a megfelelő feltételek mellett, amelyet ez a szakmai közösség négy évtizede várt: közvetlenül a közigazgatás-fejlesztés szolgálatában, szoros kormányzati intézményi kapcsolatokkal dolgozunk.

Melyek ma a tisztviselői pálya legnagyobb kihívásai a közigazgatásban?

K. N. Az adatbázisok és az infotechnológiai intelligencia egyre „okosabbá”, a tisztviselők számára ugyanakkor egyre gyorsabbá és a bonyolultabbá teszik a közigazgatást. Néhány éve a közigazgatás-fejlesztési programjaink tervezésekor arról kellett hosszasan győzködni a pénzügyi támogató hatóságot, hogy van értelme fejleszteni a tisztviselők képességeit. Az a szemlélet köszönt vissza, hogy a tisztviselő egy szabályozott, gépies és gépesített rendszerben csak egy „alkatrész”. Ez azonban ma realitás. A bürokrácia egyre inkább „infokrácia” és „technokrácia”. Ezért a legnagyobb kihívás a tisztviselő számára az egyéni felelősség és motiváció, az értelmes tevékenységek megtalálása. Mindez nem a magyar közigazgatás sajátja. Az ember és az emberi közösségek a közösségi adat- és informatikai hálózatok függésében élnek. Az egyén sodródik és eltűnik a virtuális adatforgalomban. Minden nagy szervezet, így a közigazgatás is digitális korszakváltásban van. Érdemes azonban a folyamatokat irányító amerikai IT-cégekre is ránézni, akik a szervezeti és munkakultúrában éppen saját termékeiktől óvakodnak. Ma öt évnél messzebbre nem igazán lát senki, így egyre nehezebb a hallgatókat a jövő kihívásaira felkészíteni. Az elmúlt tíz év technikai haladása azonban sok leckét adhat mindannyiunknak.

Mi indokolta, hogy kar felvette az „államtudományi” nevet a „közigazgatási” mellé?

K. N. A kar neve 2016-ban változott Államtudományi és Közigazgatási Karra. Az államtudomány mint önálló kategória kimunkálása az NKE alapítása óta folyamatos. A Magyar Közigazgatás című szakfolyóiratban 2011-ben írtam egy cikket, amely az NKE és a megújuló közszolgálati szakemberképzés irányaként az államtudomány önálló képzési és kutatási területként történő újragondolását javasolta. Az államtudományi képzés tradíciói százötven évre nyúlnak vissza, amikor 1874-ben az önálló államtudományi doktorátust bevezették Magyarországon. A kommunizmus alatt ez beolvadt a jogászképzésbe, de a kormány 2015-ben újra önálló képzési területté minősítette, és újra bevezette az államtudományi doktorátust. Az NKE képzéseinek és kutatásainak közös nevezője az államtudomány, szoros értelemben azonban ez a kormányzás szervezetét, eszközeit és módját érintő tudást jelent. Így született az egyetem fenntartói részéről a döntés, hogy az „államtudományi” nevet a Közigazgatás-tudományi Kar vegye fel, hiszen a közigazgatás és a kormányzás az állam lényegét adó rendszerkapcsolatot alkotnak. A kar lett a felelőse az államtudományi mesterszaknak is, amelyre többszörös túljelentkezés volt, így 2017 őszén a képzés megindulhat.

Milyen összefüggések vannak az államtudomány felemelkedése és napjaink nagy társadalmi változásai között?

K. N. 2015-ben az államtudomány önállóvá válása kapcsán heves akadémiai vita indult meg elsősorban annak okán, hogy az miért nem a jogtudományhoz csatolva él tovább, ahogy az 1950-es években ezt kialakították. Nos, ebben a rendszertani disputában sokszor elmondtuk, hogy az államtudomány az állammal kapcsolatos komplex társadalomtudományi szemléletű kutatások miatt kér önálló helyet magának, de nem vesz el más tudományoktól semmit. Képzési területként pedig szintén multidiszciplináris, azaz több társadalomtudomány tudásanyagának összessége. A kérdésre rátérve azonban fontos a sokszor érdekek mentén zajló elméleti viták mögött a valós társadalmi folyamatokat vizsgálni. Az elmúlt tíz évben a világ számos országában jellemző a kormányzás és a kormányzati felelősség fontosságának felismerése. Egyidejűleg egy kiábrándulás abból, hogy a gazdasági és a pénzügyi szektor „láthatatlan kezével” önmagát és a társadalmi problémákat is tudja menedzselni. A társadalomfejlődés alapja a közösségek által megválasztott vezetők, azaz politikusok által végzett felelős államkormányzás. Ennek helyébe gyors tempóban az ún. globális kormányzás homályos intézményei akarnak lépni. A nemzetközi pénzügyi birodalmak, a médiabirodalmak és legújabban az információs hatalmi ágak az államok feletti kormányzás rendszerén dolgoznak. Ebben a korszellemben az államépítés, az erős kormányzás egyre nagyobb teret kap, így érthető, hogy az ezzel foglalkozó kutatások, így az államtudomány kezd újjáéledni. Ma az államtudomány az államépítés tudománya, amely egyben a nemzeti megmaradásnak is feltétele. Az államtudomány annak idején a kommunistáknak nem tetszett, ma pedig a globális kormányzás érdekeinek mond ellent.

Milyen veszélyek fenyegetik a nemzeti megmaradást?

K. N. Legalább három veszélyforrás van. A globális pénzügyi hatalmi szövetségek legutóbb 2008-ban taszították válságba a világot, de aknamunkájukat azóta is folytatják. Sajnos az Európai Unió politikai válsága miatt meggyengült az európai kormányok érdekszövetsége, így Magyarország is csak kevés ország partnerségére számíthat a nemzeti érdekvédelemben. A másik veszély az Afrikából megindult gazdasági migráció, amelynek várható volumene rémisztő. Végül pedig társadalomromboló hatásúnak gondolom a mindent eluraló internetes virtuális hálózatok szövevényét, amely értékalapú közösségek helyébe identitás nélküli közösségeket épít. Életünket és a döntéseinket egyre nagyobb mértékben uralják el, sokak szerint gyarmatosítják az ismeretlen hátterű közösségi és adathálózatok. Többet tudnak rólunk, mint mi magunk, okosabbak, mint az ember. Ez így persze sarkosan hangzik, de trendszerűen és kicsit alattomosan alakul körülöttünk a világ úgy, hogy a nemzeti alapú kormányzást, a nemzeti közösségépítést valami gyanús és ódivatú dolognak állítják be. Pedig meggyőződésem, hogy evolúciós alapjai a nemzeti gondolkodásnak vannak, de ebbe most ne menjünk bele. Azt gondolom, hogy nemzetállamot kell építeni, ehhez pedig az államépítés és a kormányzás tudásanyagát kell erősíteni. Több ezer fiatal van ránk bízva, akiknek a többsége érti a nemzeti misszió, és ebben a kormányzás, valamint a közigazgatás fontosságát.

Arról beszél, hogy az Államtudományi és Közigazgatási Karnak államépítési missziója van, de hogyan jelenik meg mindez a képzésben és a kutatásban?

K. N. Az egyetem ezzel a törvényi céltételezéssel jött létre, a két alapító egyetemi törvényünk preambulumai ezt szépen megfogalmazzák. A karnak kiemelten a nemzetállam építésének feladatát, egyfajta nemzetpolitikai missziót kell teljesítenie. Azaz nem csupán a közigazgatás fejlesztése a feladatunk, hanem a nemzetépítés, ami a nemzeti önállóságot és szuverenitást, a jó kormányzási képességet és a jó közigazgatást egyaránt jelenti. A képzésben új szakként elindul az államtudományi mesterszak, és jelentősen átalakítottuk a közigazgatási alap- és mesterképzések tantárgyi programjait. A továbbképzési programok a „terepen” dolgozó tisztviselőknek szólnak, a vezetők számára pedig kötelező előmeneteli képzéseket szervezünk. Számos kutatóműhely foglalkozik az államszervezet, az állami feladatok és működés kérdéseivel. Mindezt nyitottan, társegyetemek és a közigazgatási praktikumot képviselő tisztviselők bevonásával. Hallgatóinknak mint a jövő tisztviselőinek sokkal komolyabb szerepük lesz a nemzetállam erősítésében, mint ma azt képzeljük.

Közel ezer hallgatót bocsátott ki a kar a 2016/2017-es tanév végén, mi volt az Ön üzenete hozzájuk?

K. N. A végzett hallgatók közel kétharmada már tisztviselőként dolgozik. Ennek oka, hogy egy teljes háromszázötven fős állami tisztviselői szakirányú továbbképzési évfolyam indult 2016-ban, és az első évfolyam most végzett. A közigazgatási pályára készülők felé fontos üzenet, hogy esküvel fogadják, hogy megszerzett tudásukat és képességeiket a magyar állam és a magyar közigazgatás rendelkezésére bocsájtják. Ezt a döntést és fogadalmat annyira meg kell becsülni, mint tisztjeink szolgálati esküjét, mert a mi hallgatóink is szolgálatra esküsznek és az eskü örök. Minden végzett hallgatónkat arra biztattam, hogy tartsanak ki a megkezdett úton, higgyenek abban, hogy van egyéni feladatuk és felelősségük ebben a bonyolult világban. Higgyenek magukban, soha senkitől ne féljenek, és merjenek dönteni! Legyenek szabadok, bátrak, és akarják vezetni azt a közösséget, amelybe a sorsuk vezérli önöket!


Szöveg: Horvátth Orsolya

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on


Katonadolog?

    • szekeres2
    • 009217a57b610988e2a70d0ce19e7102
  • Előző
  • Következő

Ha a nemzetközi helyzet fokozódik, előbb-utóbb kiéleződnek a katonai konfliktusok is. A hadszíntéren számos stresszor érheti a katonát. Míg a harci stressz a katona normális emberi reakciója a háborús helyzet abnormális körülményeire, addig a poszttraumás stressz, azaz a PTSD a hazatérés után okoz traumát a katonának és a közvetlen környezetének. A katonai lélektani búvárkodásban és a missziók pszichés kockázatainak feltárásában Szekeres György alezredes, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar kiemelt gyakorlati oktatója, munka és szervezet szakpszichológusa volt a segítségünkre.

Mióta kutatják a harctéri stressz következményeit?

Szekeres György: Önmagában a PTSD tünetei az emberiséggel egyidősek. Már az asszírok idejéből is lehetett olyan leírásokat olvasni, amelyek összefoglalják, hogy a katonák harci bevethetőségét nagymértékben befolyásolja a stressz. Ezekben a feljegyzésekben a katonák szellemeket láttak, látomások jelentek meg nekik. Hérodotosz is megjegyezte a műveiben, hogy a marathóni csata után egyes harcosok elveszítették a látásukat, miközben fizikálisan nem érte őket sérülés. Az 1666-os londoni tűzvész következtében közel 70 ezer ember vált földönfutóvá, akiknél később a tűzvész okozta alvászavar, emésztési probléma, láz és melankólia jelentkezett. Gibraltár ostrománál katonák tömegei lettek öngyilkosok, mivel képtelenek voltak feldolgozni az őket ért traumát. Végül a vietnami háborúk során kezdődött meg a harctéri stressz és a PTSD tudományos kutatása, míg a nyugati oldalon Vietnam-szindrómának, addig a keleti blokkban afgán szindrómának hívták.

Milyen pszichés kockázatokat rejtenek a katonai missziók?

Sz. Gy. Nem arra vagyunk predesztinálva, hogy embereket öljünk. Viszont vannak olyan helyzetek, amikor tudjuk, hogy ez elengedhetetlen. Ilyen például az, amikor meg kell védeni saját magunkat a háborúban, vagyis egy abnormális szituációban. Ez bármikor bekövetkezhet. Ha nem tudom megvédeni magam, akkor én leszek az áldozat. Már a kiképzésnél nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy automatikusan meg tudja védeni magát a katona. Vannak olyan személyiségtípusok, akik nagyon könnyen veszik ezt az akadályt: a hősök és a pszichopaták. A történelmileg is hősnek tekinthető személyiségtípusnál azt tapasztaljuk, hogy elmegy a háborúba, megteszi a kötelességét, aztán hazamegy, megken egy vajas kenyeret, és mesét olvas a gyerekeknek. Tehát nem okoz neki lelki törést. A másik említett típus a pszichopata, aki a hős típussal ellentétben nem kötelességből, hanem örömből öl. Régen használták és alkalmazták a pszichopatákat, viszont a mai modern hadsereg kiveti őket soraiból, mert kiszámíthatatlanok és veszélyesesek a csapatukra nézve is. Az emberek nagy részének azonban lelki problémát okoz egy háborús szituáció. Ők megtaníthatóak, kiképezhetőek az ölésre, ugyanakkor nekik óriási lelki teher ennek a megtétele. A kérdés, hogy mikor tör ki belőlük a stressz.

A missziók során milyen stressz éri a katonákat?

Sz. Gy. Egyrészt megjelenhet a mentális terhelésből adódó stressz, ami érzelmi vagy gondolati eredetű. Itt van a túlélés ösztöne, amely az egyik legfontosabb dolog. Továbbá a katonát folyamatosan érik különböző fizikai stresszorok, amelyek magukba foglalják a zajártalmat, ami a harctér akusztikájából adódik, a szagokat, amelyek a harcmezőn keletkeznek, valamint megjelennek az étel és ital hiányából eredő problémák. Továbbá a hadszíntéren a katonáknál felléphetnek olyan dolgok, mint a hiperventilláció és a csőlátás. Ha az illető katona valósághű, gyakorlatias kiképzést kapott, akkor a harctéren kevesebb meglepetés érheti. A legnagyobb probléma akkor jelentkezik, amikor a harcmezőn szembesül a katona azzal, hogy ő fél, retteg vagy hiperventillál. Ha megfelelő kiképzésben részesült, akkor az effektív harci érintkezés során sokkal kisebb az esélye annak, hogy megijed a saját testi reakcióitól.

Hogyan készítik fel a katonákat a háború okozta stressz leküzdésére, az abnormális harci helyzetek kezelésére?

Sz. Gy. A kiképzés során különböző automatizmusokat tanulnak meg a katonák. Ugyanolyan, mint amit a különleges műveletieknél látunk: bemennek egy épületbe, megjelenik a cél és azt leküzdik. Maga a lövész kiképzés tipikusan ilyen. Minél élethűbb a kiképzés, annál könnyebb az ellenség megsemmisítése háborús helyzetben. Régen olyan céltáblákra lőttek a katonák, amelyek nem embert formáztak. Ezzel szemben a mai céltáblák anatómiai alakok, szinte már arca van mindegyiknek. Amikor ezekre tanulnak lőni, az automatizmusok beépülnek az illetőnek a viselkedésébe, pszichéjébe. Így ilyenkor nem okoz nekik problémát, ha meg kell húzni a ravaszt egy olyan szituációban, amelyben szembetalálkoznak egy másik szempárral. Emellett fontos a megfelelő pszichoedukáció és pszichológiai felkészítés is. Így végül kialakulnak azok a képességek és automatizmusok, amelyek birtokában a katona a nehéz szituációban is megfelelően tud reagálni. Például a kiképzés során megtanítjuk nekik, hogy csukott szemmel is össze vagy szét tudják szerelni a fegyverüket. Így ha traumatikus helyzetbe kerülnek a misszió során, akkor egy lelkileg terhelt állapotban is képesek lesznek automatikusan megjavítani a fegyverüket, mert az életük múlhat ezen. Ha a katona ezt becsukott szemmel, a legnagyobb stresszben, időszűkében is meg tudja csinálni, akkor életben fog maradni.

Milyen hatással van a harci stressz és a PTSD a katonára?

Sz. Gy. A harci stresszt elszenvedő katona viselkedésében bármikor megjelenhet az agresszivitás. Ez irányulhat a saját társai, vezetője, vagy akár a hadifoglyok felé is. Ebben az esetben a traumát elszenvedett katonának nagyon nehéz megállni. Mindig a harci stressz által elszenvedett trauma határozza meg, hogy a katona hogyan bánik a környezetével. A poszttraumás stressz megjelenhet az érzelmi életben, a viselkedésben és a kognitív, azaz a gondolkodási szférában is. PTSD esetén akár mind a három területen sérülést tapasztalhatunk. Ebbe beletartozik, hogy a misszióból visszaérkező katona nem tud a szociális életbe visszailleszkedni, megszűnnek a régi barátságok, elmagányosodik az ember és teljesen magára marad, emellett a vezető tünetek között találjuk az alvászavarokat, és a legkülönfélébb szenvedélybetegségeket. Megfigyelhető egyfajta kiüresedés, amikor a katona haragszik arra, aki odaküldte, haragszik a világra, összességében mindenkire. Például az USA-ban ez tisztán megfigyelhető volt azoknál a katonáknál, akik a vietnami háború után tüntettek, pacifistaként felvonultak és haragudtak a rendszerre.

Mi a feladata egy katonapszichológusnak?

Sz. Gy. Az első és legfontosabb az állomány pszichés állapotának monitorozása, hogy harcképes és bevethető-e. Soha nem a katonapszichológus az első lépcső, mindig a parancsnokok a felelősek, ők mennek oda először a katonákhoz. Ezért fontos a katonák, főként a parancsnokok pszichoedukációja. A katonai képzés során pszichológus oktatóként első és másodévben találkozunk a hallgatókkal, itt általános katonai pszichológiai felkészítés zajlik. Emellett foglalkozunk személyiségfejlesztéssel, katonai kompetenciafejlesztéssel. Igyekszünk megtanítani a honvédtisztjelölteknek azt, hogy a katonai missziók során a mutatkozó pszichés és fizikai reakcióik teljesen normális válaszok a felmerülő háborús, abnormális helyzetre. A felkészítés után, amikor már kint vannak a harci helyzetekben, a művelet hátterében gyakran pszichológusok is részt vesznek. Ha valamilyen traumatikus esemény történik az állomány körében, akkor a pszichológus is segíti az élmények feldolgozását. Ha az akciónak vége, akkor a katonai pszichológusokkal végzünk egyfajta visszaszűrést. Például a 2004-ben Irakból visszaérkező magyar katonák PTSD-veszélyeztetettsége 6-7% körül volt, ekkor döntött úgy a honvédség, hogy visszaillesztő tréningsorozaton keresztül fogadjuk őket itthon. Ekkor a visszaérkező katonáknak a hazatérés után egy héttel tartunk egy csoportfoglalkozást, ahol közösen dolgozzuk fel az átélt élményeket. Egy hónap elteltével megvizsgáljuk, hogy sikerült-e visszailleszkedni a katonának a beosztásába és a családjába. Három hónappal később van egy végső visszaillesztés, ahol azt vizsgáljuk, lezáródott-e a folyamat.

Milyen terápiákkal lehet kezelni a stresszt?

Sz. Gy. Terápiák szempontjából a legelső megelőző elem a kiképzés, a megfelelő pszichoedukációval. Ekkor megtanulja a honvédtisztjelölt, hogy amit tapasztal a saját testén, az teljesen természetes dolog, nem kell megijedni. Ha valami trauma éri a katonákat, akkor az After-action Debriefinget kell alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy a traumatikus élmény bekövetkezése után 24 órával meg kell kezdeni egy csoportos feldolgozást, de legkésőbb 72 órán belül mindenképp le kell zárni. Ennek a szakmai oka az, hogy 24 órán belül a katona nem megközelíthető, mert úgynevezett adrenalinburok veszi körül. Ilyenkor olyan intenzív az élményanyaga, hogy egyszerűen nem tud beszélni róla. Ez a harci stressz kezelhető, azonban ha két hét után sem javul a katona állapota, és a beosztása ellátására képtelenné válik, akkor hazaküldik. A fennmaradó harci stresszt és a kialakuló PTSD-t jellemzően a parancsnok szokta észlelni, hiszen mindig a parancsnok az első pszichológusa a katonának. A katonai vezetőknek figyelniük kell a beosztottak változásait. Mindig egyszerűek a jelek. Például érdemes odafigyelni, ha egy a szakasz szervezetébe beilleszkedett katona egyik hétről a másikra kezdi kihagyni a közös ebédeket vagy a közös sportolást. Figyelmeztető jel lehet az is, ha eddig igényes volt magára, borotválkozott, ki volt pucolva a bakancsa, ki volt vasalva a ruhája, majd hirtelen igénytelenné vált. A kérdés, hogy figyelmet fordítunk-e a változásra vagy sem. A pszichológus nincs ott a nap 24 órájában a katonával, a parancsnok viszont igen, így ezeket a jeleket ő észleli, neki kell észrevenni. Ha a parancsnok segítségével nem tud megküzdeni ezzel a traumával – mondjuk azért, mert nem együttműködő, vagy mert olyan mélységű a probléma, hogy ő már nem tudja feloldani –, akkor vonják be a pszichológust. Ekkor a Magyar Honvédség Egészségügyi Központjának pszichiátriai vagy pszichológiai osztálya diagnosztizál, majd terápiás kezelést ír elő. Ha az eset nem súlyos, az említett visszaillesztő tréningekkel és reintegrálással tudja kezelni a honvédség a PTSD-ben szenvedőket. Emellett regenerálással, regeneráló üdüléssel tudják segíteni a stressz leküzdését. Ebbe beletartozik a katona és a család is. Azt gyakran elfelejtjük, hogy nem csak a katonáról van szó, hiszen a család mindig a katona mögött áll. PTSD esetén a katona és a család együtt sérül. Tehát ugyanúgy gondot kell fordítani a katona gyerekeire és feleségére is.

A harci stressznek csak negatív következményei vannak?

Sz. Gy. Gyakran azt gondoljuk, hogy a misszióknak csak negatív oldala van, a szakirodalom is főleg erre a területre koncentrál. Azonban van pozitív oldala is. Aki megjárt egy missziót, hadszínteret, háborút, annál mindenképpen megfigyelhető, hogy a katona társadalmi megbecsülése és belső önbecsülése is növekszik. A misszió során megélt környezeti viszonyok után általában nő a társadalmi felelősségvállalás is. Továbbá elmondható, hogy a missziók során növekszik a katona szakmai tapasztalata, hiszen sehol máshol nem lehet olyan szintű jártasságot szerezni, mint a missziós területen. Az orvos a műtőben tud igazán tapasztalatot szerezni, a katona pedig a harctéren tud kiteljesedni.

Milyen jövőbeli kutatások és fejlesztések várhatóak a PTSD kezelésében?

Sz. Gy. A PTSD kezelése mindig elengedhetetlen lesz. Látjuk azt, hogy külföldön ez már napi problémává vált. Ilyen például az amerikai vagy izraeli hadsereg, ahol a kutatások rendkívül aktívak. Ha „a nemzetközi helyzet fokozódik”, akkor azt gondolom, hogy nálunk is el kell kezdeni azokat a kutatásokat vagy kutatási adaptációkat, amelyek segítenek abban, hogy akár a harci stresszel, akár a PTSD-vel kapcsolatos küzdelmet hatékonnyá tegyük.


Szöveg: Podobni István

Fotó:Internet

Megosztás a Facebook-on


Foglalkozása: egyetemi tanár

    •  dsc2512

Prof. Dr. Varga Zs. András a magyar utat járva tudományos pályája mellett magas közhivatalt is betölt: alkotmánybíró és egyetemi tanár. Ez utóbbi az igazi hivatása, amelyre azonban nem egyenesen vezetett az út. A párhuzamos karrierekről, az egyetemi oktatók felelősségéről, és az NKE felsőoktatásban betöltött szerepéről is beszélgettünk a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanárával.

Az imént futottunk össze a liftben Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva korábbi alkotmánybíróval, aki 81 évesen még mindig aktív, és tanít az egyetemen is. Ön is szeretne?

Varga Zs. András: Hát tudom én azt, hogy megérem-e?

Tételezzük fel, hogy igen!

V. ZS. A. Bízzunk benne! Bizony, Vasadi tanárnő már 81 éves. A Pázmány alapítói között van, pénzügyi jogot tanított, és idén mondta azt a félév előtt, hogy most már nehéz bejárni.

Ön is alkotmánybíró, a Velencei Bizottság tagja, van ügyészségi múltja, egyetemi tanár is. Amikor megkérdezik, hogy mi a foglalkozása, mi az első, amit mond?

V. ZS. A. Tanár.

Egyetemi pályája párhuzamosan fut egy hivatali pályafutással. Nem volt nehéz két sikeres karriert építeni?

V. ZS. A. Ha most visszanézek, akkor nehéz volt. Ha megkérdeznék, hogy megpróbálnám-e újra, valószínűleg azt mondanám, hogy nem így. Nyugaton egészen kivételes eset az, hogy ha valaki hosszú ideig egyetemen oktat, majd kap valamilyen magas közhivatalt, akkor is tanít tovább. Nálunk viszont így alakult. Egyébként ez a tudományra is hatással van.

Milyen hatással?

V. ZS. A. Mivel nem válik teljesen szét az elmélet, a gyakorlat és a tudomány, óhatatlanul általánossá vált, hogy az, aki praxisban is dolgozik, nem tud teljesen elszakadni a gyakorlatorientált írástól: a legritkább esetben fordul elő olyan kérdés, amit nagyon elvontan járunk körül. Megmarad az embernek a valódi tudományos érdeklődése, de sokkal inkább gyakorlati problémák felé fordulunk. Ezért kialakult itthon egy gyakorlatorientált jogi szakirodalom, viszont ezt a nem tudósok is elkezdték átvenni. Ha megnézzük a kommentárokat, azt látjuk, a nagy törvények kommentárjai egyre kevesebb elméleti megalapozottsággal íródnak. Tehát a gyakorlatorientáltság sokszor a gyakorlatra szűkülést jelenti.

Végül is az a logikus, hogy gyakorlati oldalról közelítsünk meg mindent, hiszen a jognak is a gyakorlatban van a leképeződése.

V. ZS. A. A jog magatartási szabály, ami arra szolgál, hogy együtt tudjunk élni a társadalomban, tehát ne ököllel intézzünk el mindent. De ha már feltesszük a kérdést, hogy mit jelent egy adott jogi szabály, akkor óhatatlanul szükséges valamilyen elméleti absztrakció. Végül pedig azt kérdezzük meg, hogy meddig avatkozhat be az életünkbe a jog? Azt szoktam mondani, hogy akik szakjogi tárgyat tanítanak, előbb-utóbb óhatatlanul eljutnak a jogtörténethez és a jogfilozófiához. Nem űzzük olyan tisztán, mint a valódi jogtörténészek vagy jogfilozófusok, de előbb-utóbb ott kötünk ki.

Ön tagja a Velencei Bizottságnak. Korábban számomra úgy tűnt, hogy nem feltétlenül a jogszabályok, hanem prekoncepció alapján tesznek javaslatot magyar ügyekben, pl. az Alaptörvény esetében, nem beszélve arról, hogy Ön tavaly teljesen eltérő álláspontot fogalmazott meg egy Lengyelországgal kapcsolatos kérdésben. Hogy lehet az, hogy van egy jogi helyzet, amit az egy testületben ülő alkotmányjogászok ennyire másképp tudnak értelmezni?

V. ZS. A. A Velencei Bizottságnál nagyon ritka a különvélemény. Amióta ott vagyok, egy volt, azt is én közöltem. A bizottság valódi tanácsadó testületnek indult a rendszerváltozáskor, azzal a céllal, hogy a vasfüggöny leomlása után kialakuljon valamiféle kommunikáció Nyugat-Európa és Közép-, majd Kelet-Európa között. A bizottság az Európa Tanács intézménye, és mint minden nemzetközi jogászszervezet, egyre inkább elkezdte a saját korábbi véleményét kőbe vésett álláspontként felhasználni. Ez részben logikus. Ha valamiről már egyszer mondtunk valamit, akkor hasonló helyzetben nem kezdjük el elölről végigjárni az utat, hanem azt mondjuk, hogy tartjuk magunkat a korábbi álláspontunkhoz. De negyedszázad elteltével ez már veszélyes, mert tényleg kőbe vésődik. Magyarország esetében azért volt rázós a helyzet az Alaptörvény és a nagy közjogi törvények megírása után, mert több korábbi hagyománnyal szakítottunk, és ez megzavarta a rólunk kialakult képet. Természetesen ehhez hozzájött az is, hogy magyarul senki sem olvasta el az új szövegeket, mi pedig nem gondoskodtunk arról, hogy időben, jó fordításban, kommentálva minden rendelkezésre álljon. Ennek fényében ki tudja, hogy ki által készített, ki által kommentált fordítások alapján alakult ki a negatív előítélet Magyarországgal szemben. Visszatérve a kérdésre, nem nagyon van éles vita a Velencei Bizottságban, és ezért alakult ki az a rendszer, hogy nincs is formális szavazás. Közzéteszik a tervezeteket, azokat valamelyik albizottságban megvitatjuk, valamit finomítanak rajta, és utána már nem illik szólni.

És ha mégis, akkor meglepődnek.

V. ZS. A. Hát, Lengyelország esete meglepő volt. Azóta is úgy emlegetnek páran, hogy „troublemaker”. A Velencei Bizottság sajátossága, hogy ha egy állam valamely törvényéről véleményt készítenek, akkor az adott állam küldötte nem vehet részt a vitában. Ez eleve nagyon kényelmetlen. Ezt végigéltem hazánkkal kapcsolatban: a magyar kormány képviselője ott van, védi az álláspontunkat, de a bizottság magyar tagja csak ül mellette szép csöndben. Mivel pontosan tudtam, milyen érzés végigülni, amíg az ember hazáját és képviselőjét pofozzák, úgy gondoltam, jó, ha szólok két szót, hogy nem olyan tiszta a konkrét lengyel jogi helyzet.

Most akkor kicsit kanyarodjunk vissza a pályája elejére. A temesvári műegyetemet hagyta ott a jogért, amit már Magyarországon kezdett el tanulni. Ez sem volt egy mindennapi lépés.

V. ZS. A. A temesvári műegyetemen kezdtem építőmérnöki karon, és másfél évet el is végeztem. Majd jött a rendszerváltozás, és rájöttem arra, amit addig is sejtettem, hogy jobban érdekelnek az emberibb dolgok, mint a vasbeton. Az építészet annak való, aki tud rajzolni, akibe szorult annyi művészi tehetség, hogy nem kizárólag azt számolja, hány centi legyen a gerenda. Ráadásul nem lehetett csak a pontosan számolható acélszerkezetekkel foglalkozni, a vasbetont is tanulni kellett.

És ha nem jön a rendszerváltás, és nem lett volna a forradalom Romániában, akkor is átjött volna Magyarországra tanulni?

V. ZS. A. Igen, mert a család zöme itt élt, csak akkor valószínűleg most gerendákat méreteznék.

Az egyetemen már tudatosan készült az ügyészségi pályára, ügyészségi ösztöndíjas volt, de aztán mégis az Országgyűlési Biztosok Hivatalába ment dolgozni.

V. ZS. A. Az ügyészségen kezdtem, de akkor választottak először ombudsmant Magyarországon, és mindenki azt mondta, hogy ez jogtörténeti pillanat: ha hívnak, fontold meg, mert ilyen csak egyszer van, vagy egyszer sem egy emberöltő alatt. Az elején nehéz volt. Már másnap vissza akartam menni az ügyészségre.

Mi volt ennek az oka? A felelősség, vagy az, hogy az ombudsmani intézménynek még nem volt kialakult rendszere?

V. ZS. A. Az volt az oka, amit mondtam az acélszerkezetről és a vasbetonról. Az ügyészségi munka dogmatikailag acélszerkezet volt. Láttam már ösztöndíjasként és fogalmazóként, hogy mit csinálunk, tehát világos volt, hogyan méretezzük azt a jogi „gerendát”. Az ombudsmani intézményben az elején kicsit szétfolyónak éreztem az egészet. Nem volt világos, hogy mi az a visszásság, és hogy mondunk valamit, de az nem kötelező, és mivel nem kötelező, kicsit szabadabban mondhatjuk. Ez a vasbeton. Nem precíz annyira, mint az acél.

De vajon nem lehetne egy olyan rendszert kialakítani az alapvető jogvédelemben, hogy kötelező érvénye legyen az észrevételeiknek? Mert ajánlásokat fogalmaznak meg, és ránk, magyarokra jellemző, hogy ami nem kötelező, arra úgy tekintünk, hogy az nincs is.

V. ZS. A. Nem lenne értelme. Onnantól kezdve ugyanazt csinálná az ombudsman, mint amit a közigazgatás tesz, márpedig arra ott van a közigazgatás. Persze az ombudsman ajánlásával is jár egy kötelezettség: válaszolni kell rá. Lehet, hogy kívülről nézve nem vesszük észre, de egy miniszter, egy jegyző vagy bárki más, aki megkapja az ajánlást, kénytelen végiggondolni, hogy mit válaszol, és meg kell magyaráznia azt a visszás helyzetet, amit feltárt az ombudsman. Nagyon sok, egészen kézzelfogható, élethelyzetet javító döntés indult az ombudsmanoktól, csak itt már van egy másik körülmény: az fogja learatni a babért, aki megvalósította. Márpedig általában ki valósítja meg? Aki kormányoz. A gyermekülés kötelező használata is az ombudsmanoktól származik. Az is hatalmas dolog volt, hogy amikor még volt sorkatonaság, a sorállományt kivonták az operatív tűzszerészeti munkából. Sok példát lehetne még felhozni, így a gyermekotthonok helyzetét, ahol sikeres volt az a törekvés, hogy az állami gondozott gyermekek is családi körülmények között éljenek. Ebben megint hatalmas szerepe volt az ombudsmannak. 

2004 óta tanít alkotmányjogot és közigazgatási jogot a PPKE Jog- és Államtudományi Kar Alkotmányjogi Tanszékén, ahol később tanszékvezető lett, majd tavalyig a dékáni tisztséget is viselte. A Pázmány életében mit jelent, hogy a katolikus egyház tartja fent?

V. ZS. A. A szentszéki alapításnak és egyházi fenntartásnak vannak hétköznapi következményei, például, hogy senki sem kérdezi meg, miért van feszület a falamon. Nyilván van hatása a tananyagra is, vannak olyan kötelező és nem kötelező tárgyaink, amelyeket valószínűleg máshol nem tanítanak. Például a Keresztény erkölcs és jogászi etika választható tárgy, vagy a Kánonjog, ami kötelező tárgy. Ez utóbbin sokan meglepődnek, pedig a római jogot a kánonjog éltette ezer évig. A görög filozófiát pedig a teológia hozta át az újkorba. Ezeket egyrészt azért érdemes megtanulni, mert megmagyaráz sok mindent, amit nem értünk. A kánonjog sajátossága, hogy nem tekinti magát feltétlen rendszernek, míg a világi jog igen: amit a jog mond, az a végső szabály. A kánonjog ezzel szemben úgy tartja, a jog eszköz, mögötte pedig ott van az, hogy az emberek üdvössége a legfőbb törvény.

Önöknél már 1995-ben úgy nevezték el a kart, hogy Jog- és Államtudományi Kar, nem Állam- és Jogtudományi. A névválasztás tudatosan jelezte, hogy itt a jogtudomány kerül előtérbe az államtudománnyal szemben?

V. ZS. A. Részünkről – főként alapító dékánunk, megboldogult Zlinszky professzor úr részéről – tudatos volt. Egy jogállamban vagy alkotmányos államban az állam tevőleges működését mindig megelőzi az állam jogalkotási tevékenysége. Egy jogi karon elsősorban jogot kell oktatni, de természetesen államtudományokat is. Azt persze nem tudtuk, hogy egyszer ebből lesz, pontosabban újra lesz egy önálló államtudomány.

Volt is felháborodás ebből. Jövőre indul az NKE-n az új államtudományi mesterszak, amivel kapcsolatban tavaly felbolydultak a jogi kari dékánok, akik tiltakozó nyilatkozatot írtak alá, kivéve Önt.

V. ZS. A. Azt látni kell, hogy öt évvel ezelőtt az NKE megjelenése, szakstruktúrája és annak monopolizálása nagy vihart váltott ki, mert mindenkinek fájt. Nekünk is: eltűnt három szakunk, ebből a nemzetközi igazgatás alapszak kialakításában is részt vettünk. Amióta van ilyen szak, azt itt tanítják, iskolák nőttek ki ebből, egyetemünk struktúrája hozzá igazodott. Bevallom, mind a mai napig nem értjük, miért kellett monopolizálni. Azt értem, hogy az állam nemzetközi kapcsolataival összefüggő képzéseket az NKE-re kell összevonni. Sosem vitattam, hogy joga van az államnak azt mondani, hogy a saját személyzetére irányuló képzést monopolizálja, sőt, erre még szükség is volt. De a mi nemzetközi igazgatási szakot végzett hallgatóink 80%-a a piacon helyezkedett el.

Hogy miért nem írtam alá a tiltakozást? Egyrészt alkotmánybíró is vagyok, és úgy gondoltam, hogy egy kormányrendelettel kapcsolatos nyilatkozat aláírása már nem fér bele. Másrészt nem hiszem és a kar sem hitte, hogy egy konkrét helyzet miatt fellángolt vitát elhamarkodott nyilatkozatokkal kell rendezni, és ezt azóta is így gondolom. Hagyni kell, hogy a hangulat lecsillapodjon. Ráadásul a nyilatkozatot mint műfajt nem tartom alkalmasnak, hiszen kormánydöntések mellett sem szoktunk kiadni nyilatkozatokat. Mindemellett tartalmi kifogásaink is voltak: mielőtt tiltakoznánk az államtudományi képzés ellen, először nézzük meg, hogy mit tanítanak, és kiderül, hogy a jogászképzésben a tisztán államtudományi tárgyak aránya maximum 30%, ha hozzáveszünk mást, akkor 50%. Az új államtudományi mesterképzés eleve 70%-ban államtudománnyal foglalkozik majd. Akkor miről vitatkozunk? Mi fogjuk tanítani ezeket a tárgyakat? Nem, mert nem fér bele, hiszen erre a közigazgatás személyzetének van szüksége. Ráadásul az NKE és a jogi karok között komoly együttműködés alakult ki tudományos és képzési téren is. 

Ön egyébként is több szálon kötődik hozzánk, tavaly az NKE Gyűrűjét is megkapta. Fontosak az elismerések?

V. ZS. A. Nyilván örülök, ha megbecsülnek. Az NKE megalapítása előtt részt vettem a bizottság előkészítő munkájában a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban, és láttam, hogy szükség van erre az irányra. A közszolgálati továbbképzés területén főleg szükség van a módszeres működésre. Megtiszteltetés volt, amikor már az elején hívtak, hogy a Doktori és Habilitációs Tanácsban vegyek részt. Akkor éppen folyamatban volt a frissen habilitált professzori pályázatom, tudtam, hogy ez milyen fontos. A hallgatók talán nem tudják, hogy milyen hosszú út vezet ahhoz, hogy professzor tanítsa őket. A rövid képzési idő alatt maximum annyit látnak, hogy az adjunktusból docens lesz. Oktatói oldalon azonban tudom, mi minden múlik ezen a bizottságon, hiszen ettől egyetem az egyetem. Az első években láttam a hatalmas munkát, ami ahhoz kellett, hogy ma súlya legyen az NKE által kibocsátott okleveleknek.

„A kiszámíthatatlansága teszi őt igazán nagyszerűvé (…) nagyon korrekt tanár, bár magasak az elvárásai. Vannak vizsgák, ahol 100% a bukási arány, mintha elfelejtette volna, hogy ő is volt hallgató. Értékelésben majdnem 5-ös.” Szokta olvasni az Önről írt hallgatói véleményeket, és ha igen, mennyire fontos ez Önnek?

V. ZS. A. Fontos a visszajelzés, de azért annak a portálnak, ahol lehet véleményezni, van két problémája. Az egyik, hogy az anonimitás lehetővé teszi, hogy a vélemény indulatból szülessen, a másik, hogy nagyon szelektív. A pozitív vélemények azért esnek jól, mert a hallgatók általában negatív érzelemből ragadnak billentyűt. Valóban volt két olyan év, amikor a közigazgatási jogi tárgyakért gyilkoltam a vizsgán, és ennek a magyarázata pont az NKE volt. Amíg el nem dőlt, hogy fog kinézni a közszolgálati képzés, amíg volt esély arra, hogy azt mondjuk, a jogászdiplomával mindenhova lehet menni, addig oktatóként az volt a feladatom, hogy mindenáron felkészítsem a hallgatókat a munkaerőpiac kihívásaira. Azt követően, hogy kialakult az NKE szakstruktúrája, csökkent a teher: nem nekem kell azt megtanítanom, amit más fog. Azok számára, akik a közigazgatásban akarnak dolgozni, elkerülhetetlen az NKE-n való tanulás, ha máshogy nem, legalább a továbbképzés során.

Ön szinte mindent elért, amit a jogban és a tudományos pályán el lehet érni. Ha visszatekint az elmúlt 20-25 évre, melyik volt az az időszak, ami a legnagyobb hatással volt Önre?

V. ZS. A. Nehéz megmondani, hiszen az embert mindig befolyásolják a pillanatnyi dolgok, és az emlékek sok mindent megszépítenek. Mindegyik feladatot úgy kezeltem, hogy ha már megkaptuk, csináljuk rendesen. Mindegyiknek volt jelentősége. Az ombudsmani hivatalban ki kellett kövezni az utat, és megismerkedhettem olyan területekkel, amikkel másként biztos nem foglalkoztam volna. Az ügyészségen eltöltött 15 év mindennél jobb iskola volt abban a tekintetben, hogy egy jogi kérdést hogyan fogjunk meg, milyen irányzékkal induljunk el. Az egyetem a türelmességet hozta el számomra: türelmesen közöljük a véleményünket, és ha nem fogadják el, akkor addig mondjuk el újra, amíg el nem fogadják. A hallgatónak joga van ahhoz, hogy azt mondja, nem érti. Éppen ezért haragszunk, ha ez elmarad, amikor látom az üvegesedő tekintetet, hogy már nem értik, de nem szólnak. Nem a vizsgán kell ennek kiderülnie. Az ember itt állandóan ellenőrzi magát, és megtanulja, hogy vitatkozni kell, érvelnie kell az álláspontja mellett. Az Alkotmánybíróság megint másként nehéz.

Politikai összetételű testületnek titulálta a sajtó a szervezetet, amikor Önt több más alkotmánybíróval együtt kinevezték 2014-ben. Hogyan érintette ez Önt tudósként?

V. ZS. A. Az alkotmánybírói szerep megköveteli, hogy az ember ne reagáljon mindenre. Vannak olyan megfogalmazások, kijelentések, amelyek miatt felhördül az ember lelke. Ha négy fal között van, akkor ennek hangot is ad, de nem szabad mindenre válaszolni. Ezt el kell viselni, még akkor is, ha bizonyos kritikák meghatározott célból és okból hangzanak el, és erős a gyanú, hogy benne van a hergelés is.

Maradtak még célok Ön előtt?

V. ZS. A. Egyre több olyan szakkönyv van a kupacban, amit el kell olvasnom. Épp ez a baj ezzel a kettős élettel, hogy nehezen találunk időt erre, pedig nekünk sok mindent muszáj elolvasnunk. Az ügyészségi múlt itt is előjön: elejétől a végéig igyekszem memorizálni az alkotmánybírósági ügyeimet, ami időnként nagyon hosszú folyamat, és ott vannak még a kollégák ügyei is, amelyeket teljes ülésen vagy tanácsban tárgyalunk. Sajnos a szakkönyveken kívül mást egyre ritkábban tudok olvasni. Nyáron igyekszem behozni a lemaradást, de nehéz lesz.


Szöveg: Horvátth Orsolya

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on


Az államnak jelentős szerepe van a digitalizációban

    •  dsc8407

A digitalizációval kapcsolatos, a közszolgálat modernizálását is érintő kérdésekben indult el szakmai együttműködés a Digitális Jólét Program és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem szakértői között. Erről is beszélt a Bonum Publicumnak adott interjújában Deutsch Tamás, a Digitális Jólét Programért felelős miniszterelnöki biztos. Az Európai Parlamenti képviselőként is dolgozó politikus szerint mindenki számára lehetővé kell tenni a szélessávú internethasználatot, amelynek érdekében jövőre már csak 5 százalékos ÁFA terheli majd a szolgáltatást.

Úgy tűnik, hogy a Digitális Jólét Program kezd egyre összetettebbé válni. Milyen eredményeket sikerült eddig elérniük?

Deutsch Tamás: A digitális fejlesztések alapvetően három nagy területre fókuszálnak: az infrastruktúra kialakításán túl, a gazdaság digitalizálására, az állam által nyújtott digitális szolgáltatások fejlesztésére és a digitális kompetenciák fejlesztésére. A fizikai feltételek megteremtése mellett fontos szempont a megfizethető szolgáltatás és a digitális kompetenciák megfelelő ismerete is. Ezek ma már a gazdaság fejlesztésében is nélkülözhetetlenek és fontos feltételek egy ország versenyképességének növelésében. De nem szabad megfeledkeznünk az állam által nyújtott szolgáltatások digitális alapokra helyezéséről sem. Így alakul ki egy olyan rendszer, amelyben az egyes tényezők szorosan kapcsolódnak egymáshoz és együttesen tudnak igazán nagy lendületet adni a változásokhoz. Ma már nem kell külön hangsúlyozni azt, hogy az internethasználat milyen előnyökkel jár az átlagfelhasználó számára és mennyire alakítja át mindennapjainkat. Ezért is fontos, hogy lehetőleg mindenki számára megadjuk a lehetőséget arra, hogy elérhetővé váljon számára az online világ. A kormány azt vállalta, hogy 2018 végéig minden településen elérhetővé teszi a szupergyors internethasználatot.

Mennyire tartható ez a vállalás?

D. T. Egy katonabölcsesség szerint az a biztos kimenő, amiről visszajött az ember. De ha időarányosan nézzük, akkor kifejezetten jól állunk ezen a téren. Az Európai Unió 2020 végére tűzte ki azt a célt, hogy minden európai polgár számára elérhetővé váljon a szélessávú, legalább 30Mb/sec sebességű internet. Ha minden jól alakul, ezt mi két évvel hamarabb teljesíteni fogjuk. A vezetékes mellett, jelentős fejlődést tapasztalhatunk a mobilinternettel kapcsolatban is. Évek óta a világ egyik legfejlettebb 4G-s szolgáltatása érhető el hazánkban. De nemsokára megérkezhet a nagyon jelentős előrelépést jelentő 5G-hálózat is, amely az adatátvitel gyorsaságát, mintegy 100 szorosára bővíti majd. De jelentősen fejlődik az állam működéshez szükséges online rendszer is. Itt kapacitásbővítésről, a sebesség növeléséről és a megfelelő biztonság megteremtéséről beszélhetünk.

Ha már felmerült a biztonság kérdése, az államnak milyen szerepe van a kibervédelemben? Azt láthatjuk, hogy manapság akár napi szinten követnek el „merényleteket” az online térben is.

D. T. Számtalan kibertámadást láthatunk és tapasztalhatunk az utóbbi években, tehát érdemes nagyon komolyan venni a témát.  Ez nem egy csillagháborús vízió, hanem maga a napi valóság. Ennek a kiépítésében az államnak különösen nagy szerepe van, hiszen saját információit is védeni kell. Elmondhatjuk, hogy nálunk, az állami digitális hálózatfejlesztés a világon az egyik legmagasabb biztonsági szintű fizikai és informatikai biztonsági rendszerrel van védve. Tehát hazánkban nem történhetne meg az például, mint ami Észtországban előfordult, hogy egy vélhetően orosz kibertámadás következtében szinte teljesen lebénult az állami szolgáltatások rendszere és szinte minden állami-közigazgatási adatot elloptak. Amit emellett az állam tehet és tesz is, az a témával kapcsolatos felvilágosítás, tájékoztatás és képzés.

Utóbbiban pedig a Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek is szerepe lehet, hiszen alapfeladata mellett a közszolgálatban dolgozók továbbképzését is végzi az intézmény.

D. T. Ez is egy kiemelt feladat, hiszen a tapasztalatok alapján a közszolgálatban dolgozóknak sincsenek meg azok az alapismeretek, amelyek például szükségesek a már előbb említett kibertámadások kivédéséhez vagy megelőzéséhez. Olyan elemi információkról is szó van, mint például hogy kapcsoljuk ki a számítógépünket, ha befejeztük a munkát. A megfelelő képzésre és az ehhez szükséges kutatói munkára tehát ezen a területen is szükség van, Ezt segíti az az együttműködés, amely a Nemzeti Közszolgálati Egyetemmel kezdtünk el és manapság a KÖFOP-projekt keretében is vannak közös feladataink. Öt témában zajlik a szakmai együttműködés, amelyek a már említett kibervédelem mellett olyan területekkel kapcsolatos kutatásokra is fókuszálnak, mint például az okos város programok, a digitális ökoszisztémában zajló közteherviselés, az e-kereskedelem és a közigazgatási stratégiaalkotás digitális szempontjai. Ezekkel a kutatásokkal már a jövőre is gondolunk.

Milyen területeken érdemes egy kicsit előre gondolkoznunk?

D. T. Itt van például a közlekedés várható átalakulásának kérdése. Azt látjuk, hogy akár már néhány éven belül tömegesen is megjelenhetnek az önvezető járművek a közlekedésben, vagy például az áruszállításban. Felmerül a kérdés, hogy a közlekedési jogszabályokat hogyan kell majd „átírnunk” ahhoz, hogy ne legyen jogbizonytalanság ezen a területen. Például ki lesz majd a felelős, ha egy önvezető járművel történik baleset? De maga a digitalizált közigazgatás működése is számos kérdést vet fel szabályozási és szervezetirányítási szempontból. Például itt van a távmunka kérdése, ami előbb-utóbb valószínűleg a közszférában is elterjed majd.  Egy klasszikus hatósági ügyintézés esetében szükséges-e, hogy egy kormánytisztviselő a munkahelyén lássa el a feladatát, vagy ezt otthonról is megteheti a megfelelően kiépített és biztonságos informatikai rendszer segítségével? Ez például számos munkajogi kérdést is felvet, amire majd válaszokat kell találnunk. Ilyen kérdésekkel is foglalkozunk majd az egyetemmel való együttműködésben.

A Digitális Jólét Programban megvalósuló infrastrukturális fejlesztés a vezetékes hálózatokra fókuszál. Közben azonban egyre elterjedtebbeké váltak a mobiltechnológiák is. Kérdés, hogy ezek után szükség lesz-e a hagyományosabb megoldásra?

D. T. Korábban úgy tűnt, hogy teljesen átvehetik a vezetékes hálózatok szerepét, de ma a szakemberek inkább azt mondják, hogy mindkettőre szükség lesz a jövőben is. Már csak azért is, mert a mobilrendszerek is vezetékes technológiára épülnek. A két rendszer adatátvitel szempontjából úgymond egymásra van utalva. A dolgok internete is arról szól, hogy a gépek hogyan kommunikálnak egymással, és ez már a mai napok valósága is. Eszközeink, adataink és az internet kapcsolódik össze, amely forradalmi változást hoz hamarosan. Jó példa erre a távdiagnosztika, ami már ma is működik.

Kétségtelenül nagyok a lehetőségek az internet használatával, ugyanakkor az is fontos, hogy megfizethető legyen a szolgáltatás. Ma állítólag 1.5 millió ember van Magyarországon, akik eddig még egyáltalán nem használták a világhálót. Nekik bizonyára az ár meghatározó szempont lehet.

D. T. Ez így van és éppen emiatt döntött a kormány az internet áfacsökkentése mellett, aminek első lépése már idén megtörtént, 27-ről 18 százalékra mérséklődésével. Jövő év elejétől pedig már csak 5 százalék lesz az internethasználat áfatartalma. Emellett hamarosan, várhatóan már júniusban elindul a szolgáltatóknál a Digitális Jólét Alapcsomag is, ami azoknak szól, akik még eddig egyáltalán nem használták a netet, főleg az ára miatt. Ez a jelenlegi legolcsóbb előfizetéshez képest is legalább 15 százalékos csökkenést jelent majd. Ezekkel az intézkedésekkel összesen 30-40 százalékkal lesz olcsóbb a világháló használata a jövő évtől Magyarországon. Az a tendencia érzékelhető, hogy a szolgáltatókat is „felbátorították” a digitalizációval kapcsolatos állami intézkedések és ez további versenyre késztette vagy majd készteti őket. Mind a három nagy szolgáltató vadonatúj csomagokkal állt elő a napokban, tehát ők maguk is igyekeznek csökkenteni a szolgáltatások árát. Ma már 4-5 ezer forintért is lehet egy komolyabb előfizetést vásárolni, ez a kormányzati intézkedések miatt jövőre tovább csökken majd.

Öntől az utóbbi időben sokszor idéztek a sajtóban, elsősorban a twitteren tett bejegyzései miatt. De gondolom már csak a munkája miatt is sokat használja az internetet.

D. T. Mondhatjuk, hogy az életem a nap minden szakában az internethez kapcsolódik. Európai parlamenti képviselőként és miniszterelnöki biztosként nem is nagyon tehetnék mást, hiszen például az Európai Parlamentben a módosító javaslatokat elektronikusan kell beadni. Egyre inkább mobileszközöket használok a munkahelyemen és otthon egyaránt. Én mindig a hírek szerelmese voltam, így nem csoda hogy erre is használom az internetet és egyre kevesebbet tájékozódom a nyomtatott sajtóból. Már régóta nincsenek előfizetéseim napi, heti vagy havilapokra, de néha repülés előtt megveszek egy-egy újságot.  Ugyanakkor, ha előadást vagy beszédet tartok, akkor az előre megírt szöveget vagy annak vázlatát mindig kinyomtatom, mert abban utólag még mindig könnyebb belejavítani, mint a mobileszközökön található szövegbe. De így vagyok sokszor a különböző jegyzetekkel és előterjesztésekkel is. A digitalizáció nem vet véget a Gutenberg-galaxisnak.


Szöveg: Szöőr Ádám

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on


„Hallgatóink felét az ország védelmére készítjük fel”

    • patyi andras rektor

Az NKE-re jelentkezők jelentős részét már nem kell a hazaszeretet oldalára állítani - többek között erről is beszélt Prof. Dr. Patyi András a Magyar Hírlap ma megjelent interjújában.

Az NKE minden karán a képzések jellegéből adódóan fontos a hivatástudat, a szakértelem, a törvényes rend szeretete. Az NKE értékközpontú intézmény és nem folytat ideológiai képzést. Az ilyen irányú támadásokra reagálva az egyetem rektora kiemelte: "Kétségtelen, hogy a tárgyi tudás mellett a képzések nagy része nálunk valóban magatartást is formál, szocializál. De ez nem ideológiai vagy politikai képzést jelent. Sem a tanári karban nincs ilyen típusú válogatás, sem a hallgatók között. Nyilván aki honvédtisztnek jelentkezik, és a felsőoktatási életét katonai esküvel kezdi meg, amely szerint az élete árán is megvédi a hazát, azt a fiatalt már nem kell a hazaszeretet oldalára állítani, hiszen nyilvánosan megfogadta, hogy ha kell, meghal értünk. Belőle már csak jó parancsnokot, jó értelmiségit, jó katonatisztet kell faragni. Az pedig, aki úgy gondolja, hogy a bűnüldözésnek szenteli az életét, és megfogadja, hogy élete kockáztatásával is végrehajtja a feladatait, vállalja a képzés kötöttségeit szigorú körülmények között, őt ebben a hitében már csak támogatni kell. A közigazgatásban való munka is bizonyos szintű önfeladást jelent. Ezekben a hivatásokban elengedhetetlen a fegyelem. Enélkül nincs jó vezető, nincs jó parancsnok. Márpedig mi a hallgatóink felét az ország védelmére készítjük fel."

A migrációs fenyegetésre való felkészítésről szólva Patyi András elmondta: az NKE-n már 2012-ben Bevándorlási és Állampolgársági Tanszék létesült, rá egy évre elindult a migrációs szakirány. " Ma csak nálunk szerezhető ilyen típusú egyetemi diploma. A honvéd- és rendészetitiszt-jelöltek a migrációs válságtól függetlenül is felkészítést kapnak a határőrizeti feladatok ellátására, de 2015-16-ban a hallgatóink szervezett formában is részt vettek a határvédelemben" - tette hozzá. Az intézményvezető a nemzetközi kapcsolatokkal kapcsolatban kifejtette, hogy széles szakmai kapcsolatrendszerrel rendelkezik az egyetem. Sok olyan fórum van, amely kifejezetten a tapasztalatcserét szolgálja, ebbe a határrendészet is beletartozik. Kiemelte azt a közös mesterképzést, amelyben hét európai egyetem, illetve az unió egyetlen, hazánkban működő intézménye, a CEPOL (az Európai Unió Bűnüldözési Képzési Ügynöksége) vesz részt. A program idén ősszel zárul első alkalommal, Budapestről indult, és itt lesz a diplomaátadó is. Ennek megvalósítása intenzív együttműködést igényelt, hiszen hét országban zajlik a képzés, amelyre az unió húsz tagállamából érkeztek rendőrtisztek.

Az egyetemi integráció eredményeiről szólva az NKE rektora elmondta: "Már 2012-ben sem volt kérdés, hogy szóba állnak-e egymással a katonák, a rendőrök meg a civilek, most pedig minden fejlesztést együtt hajtunk végre, mindig az az első, hogyan lehet a többieket is bevonni. Az állami alapfeladatok ellátása, mint a külső és belső biztonság őrzése, a gyakorlatban is komplex feladat. Ahogy ebben a szereplők a mindennapokban együttműködnek, úgy a képzés során is alapvető ez."

Patyi András beszélt a Ludovika Campus-projektről is. Ezzel kapcsolatban kiemelte, hogy a jogelőd felsőoktatási intézményeket huszonöt-harminc éven át elhanyagolták, nem fejlesztették, ennek a mulasztásnak a pótlása történik most meg. 

A teljes interjú itt olvasható: http://magyarhirlap.hu/cikk/91481/Hallgatoink_felet_az_orszag_vedelmere_keszitjuk_fel

Megosztás a Facebook-on


„Meg kell jelennünk a nemzetközi egyetemi rangsorokban”

    • nagy judit webre

Az NKE egyre ismertebbé és elfogadottabbá vált a nemzetközi térben az elmúlt években, most már arra kell jobban koncentrálni, hogy a külföldi felsőoktatási rangsorokban is láthatóvá váljunk – fogalmaz Dr. Nagy Judit, az egyetem új nemzetközi rektorhelyettese. Az elmúlt években az RTK-n dékánhelyettesi feladatokat is ellátó rendőr ezredes szerint mindez nem egyszemélyes feladat, hanem az egyetem minden oktatójának, kutatójának felelőssége, hogy fejlődjünk ezen a téren.

Derült égből villámcsapásként érte a felkérés, vagy azért lehetett valamennyire számítani erre?

Nagy Judit: Teljes mértékben meglepetésként ért, egyáltalán nem számítottam rá, de ugyanakkor nagy megtiszteltetés, hogy gondoltak rám. Az elmúlt években nemzetközi dékánhelyettesként dolgoztam a Rendészettudományi Karon, és nagyon szerettem azt a munkát. Mostanra kezdtek már beérni azok a nemzetközi-tudományos-szakmai folyamatok, amelyeket annak idején elindítottunk a kollégákkal. Már kialakult a háttér, amire szükség van ahhoz, hogy az ember magabiztosan hozzon olyan döntéseket, amelyek szakmailag is megalapozottak. Úgy érzem, hogy sikerült elfogadtatnom magam ezen a területen szakemberként és női vezetőként is. Azért kezdetben voltak félelmeim, hogy vajon elég vagyok-e én ehhez a beosztáshoz nőként, megfelelek-e az akadémiai vagy tábornoki közegben.

Most pedig egy újabb felkérést kapott egy magasabb pozícióba. Ilyenkor valóban van választási lehetőség?

N. J. Ez a felkérés nem parancsként ért, hanem kaptam gondolkodási időt. És már a legelső alkalommal is jeleztem azokat a pontokat, amelyek miatt át kellett gondolnom a kérdést. Egy ilyen döntés az ember családját, magánéletét is jelentősen befolyásolja, hiszen valószínűleg rájuk jóval kevesebb idő jut majd.

Ez egy új pozíció az egyetemen, hiszen korábban ez nem egy tisztán nemzetközi profilú terület volt. Mik a legfőbb kihívások, és mit változtatna az eddigi irányvonalon?

N. J. Szerintem az elmúlt öt évben nagyon jó irányba indultak el és haladtak a folyamatok Kis Norbert professzor úr irányításával. Sikerült az egyetemet a nemzetközi térben elhelyezni és el is fogadtatni. Ebben a jogelőd intézmények addigi eredményeire is lehetett támaszkodni. Remélem, hogy ezt a munkát én is magas színvonalon tudom majd tovább folytatni, bár kétségtelen, hogy nem könnyű egy ilyen kiváló, hazai és nemzetközi viszonylatban is elismert szakember után beleülni ebbe a székbe. Az egyik fő célkitűzésem, hogy az NKE-t a nemzetközi egyetemi rangsorokban is megjelenítsük.

Említette a nemzetközi rangsorokat. Mi lehet a cél e tekintetben?

N. J. Most azt lehet mondani, hogy tudnak rólunk, a NUPS (az intézmény angol neve rövidítve – a szerk.) már egy ismert és elismert név a nemzetközi felsőoktatási térben. Egyre nő az érdeklődés az irányunkban, ezáltal a partneri hálózatunk is bővül, de természetesen ezzel nem elégedhetünk meg. Teljesítenünk kell, azaz pályázatokban, publikációkban, konferenciákon és nemzetközi programokban kell minél többször és minél hatékonyabban részt vennünk. Ezek azok az indikátorok, amelyek segítségével lassan, de feljebb tudunk majd lépni a rangsorokban. Ez azonban nem egyszemélyes munka, hanem az egyetem minden oktatójának, kutatójának feladata és felelőssége, hogy fejlődjünk ezen a téren.

Mennyire fontosak a nemzetközi térben az egyetemi együttműködések? Mitől lehetünk mi érdekesek egy külföldi intézmény számára?

N. J. Attól, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem működése egy Európában is egyedülálló struktúrán alapul, ahol együtt van a közszolgálat ernyője alatt a rendvédelmi, a honvédelmi, a közigazgatási, a nemzetközi képzés és most már a víztudomány is. Ha valaki eljön hozzánk, akkor egy olyan gazdag portfólióval és kapcsolatrendszerrel találkozik, ami szerintem unikális nemzetközi szinten is. Itt van például a biztonsági szakterület, ami nálunk horizontális és vertikális irányból egyaránt jelen van a katasztrófavédelemtől kezdve a nemzetközi biztonságpolitikáig. Ez azt is jelenti, hogy nagyon széles spektrumú multidiszciplináris megközelítéssel minden kutatási téma feldolgozható, nem véletlen, hogy például ez a terület is szinte minden karhoz köthető valamilyen formában.

Az utóbbi években nagyon mozgalmassá vált a világpolitika, gondoljunk itt például a tömeges migrációra, a sajnálatos terrortámadásokra, vagy mondjuk a brexitre. Az emberek szeretnének megfelelően tájékozódni és eligazodni a folyamatokban. Ebben milyen szerepe van azoknak a nemzetközi profilú szakembereknek, akik egyetemünkön oktatnak?

N. J. Szerintem a médiaszerepléseket illetően ezen a területen vagyunk talán a legaktívabbak. Ezt azonban tovább lehet erősíteni, hiszen egyre több kutatónk dolgozik olyan speciális szakterületeken, amelyek más intézményekben nem találhatóak meg. Például a Nemzetközi és Európa Tanulmányok Karon belül már van egy Kínával és egy Amerikával foglalkozó kutatóközpont is, amelyek a világpolitika konkrét szegmenseire koncentrálnak, így érthető, hogy például őket is egyre gyakrabban hívják meg szakértőként a sajtóba. De egyetemünk minden karán és intézetében találhatunk olyan kutatási témákat, melyekhez egyedülálló szakértői háttér párosul.

A sajtóval való kapcsolattartás Öntől sem áll messze, hiszen korábban rendőrségi szóvivőként is dolgozott. Általában az a tapasztalat, hogy az egyenruhások még mindig ragaszkodnak a szakzsargonhoz, és kevésbé tudnak közérthetően fogalmazni. Mi ennek az oka?

N. J. Fontos megérteni, hogy a nyomozás sikeres lefolytatásához fűződő érdek sok esetben behatárolja egy rendőrségi szóvivő lehetőségeit, vagyis nem beszélhet többről, mint ami éppen akkor megengedett. Én is emlékszem arra, hogy szóvivőként nem igazán nyúlhattam bele azokba a sajtó számára kiadott anyagokba, amelyeket például egy nyomozói osztálytól kaptam. A bizonyítási eljárás védelme miatt eléggé kötnünk kellett magunkat a rendőri szakzsargonhoz, hogy ne adjunk ki a kelleténél több információt, mert akkor sérülhet a nyomozati érdek.

Hogyan lett rendőr, hiszen Ön sem így kezdte szakmai pályáját, hanem csak később szerelt fel. Abban az időben már nem számított különleges jelenségnek a női rendőr?

N. J. Akkor talán már nem volt szokatlan a hölgyek jelenléte a testületben. Az én esetemben talán azért nem volt ez annyira meglepő, hiszen a családban többen is szolgáltak a rendőrség kötelékében, édesapám például megyei főkapitány-helyettes ezredesként ment nyugdíjba, édesanyám civilként dolgozott rendőri szervnél, és a húgom is az akkori Rendőrtiszti Főiskolán végzett. Bár rettenetesen büszke voltam (és vagyok ma is) rájuk, kezdetben én szerettem volna kilógni a sorból, így például először az ELTE-re mentem tanulni, és ott is végeztem biológia–kémia szakos tanárként, majd később Pécsen a jogi végzettséget is megszereztem. Aztán valahogy csak „beszippantott” a rendészet, a rendvédelem. Jó érzés volt felvenni az egyenruhát azért is, mert édesapámék nagyon büszkék voltak rám. Ráadásul nekem nem kellett a korábbi rendőrtiszti főiskolát elvégeznem, hanem a már meglévő diplomáim miatt egy átszervező képzésen vettem részt. Aztán elkezdtem komolyabban is megismerkedni ezzel a hivatásrenddel és szervezeti kultúrával, és akkor döbbentem rá, hogy ennek a szakmának nagyon komoly súlya van. Ez egy olyan hivatástudatot és viselkedéskultúrát jelent, amit az egyenruha viselése önmagában nem ad meg. Ez a „felfedezés” azt is eredményezte, hogy komolyabbá vált a gondolkodásom, „felnőttem”.

Mik a legfontosabb tervei rövid távon?

N. J. Szakmai szempontból szeretném átlátni az egyetem teljes struktúráját, a képzési és kutatási portfólióját, nem csak nemzetközi oldalról. Amikor egy delegációval találkozom, akkor szükség van arra, hogy minden szempontból képben legyek az egyetem együttműködési lehetőségeit illetően. Szeretném minél több vezetőtársammal átbeszélni a lehetséges irányokat, szeretnék minél több kutatóval személyesen is találkozni. Most megpróbálom átlátni azt a nemzetközi, szakmai hálót, amiben benne vagyunk, és hogy merre tudunk még terjeszkedni, nyitni. Mindezek első lépéseit jelentik részemről annak a folyamatnak, amellyel a célom, hogy hozzájáruljak az NKE nemzetközi keretrendszerben is versenyképes, vonzó egyetemmé, minőségi partnerré válásához. Ezt elérve lehet esélyünk együttműködésben a kutatási forrásokért pályázni, és a nemzetközi elitbe tartozó egyetemekkel konzorciumban megjelenve a nemzetközi tudástranszfer egyik jelentős bástyájává válni.

Emellett anyaként az a célom, hogy mindezen munkát úgy végezzem, hogy lázadó kiskamasz 12 éves kislányom a legkevésbé érezze az anyai támasz, háttér, szeretet hiányát, hiszen azt gondolom, most, a felnőtté válás küszöbén van rám a legnagyobb szüksége. Fontos megtalálni a munka és a magánélet egyensúlyát, mert vannak olyan pillanatok a családi életben (egy nagyi közelgő 90. szülinapja, egy tanyai „túlélőtáborban” közösen eltöltött hét, egy folgaridai sízős hét hófödte hegycsúcsokon), amiket nem lehet utólag bepótolni.


Az interjút teljes terjedelmében a Bonum Publicum májusi számában olvashatják: http://uni-nke.hu/kiadvanyok/bonum-publicum-magazin


Szöveg: Szöőr Ádám

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on


„Az NKE nélkülözhetetlen szerepet tölt be a magyar közigazgatásban és felsőoktatásban”

    • ov02 small
    • ov01 small
  • Előző
  • Következő

Ötéves fennállását ünnepli a Nemzeti Közszolgálati Egyetem. Az évforduló kapcsán Orbán Viktor, hazánk miniszterelnöke tisztelte meg a Bonum Publicumot gondolataival. Az NKE sajátos küldetéséről, a közszolgálati életpályáról és az unió jövőjéről is kérdeztük, valamint arról, hogy miért is érdemes az állam szolgálatába állni.


Miniszterelnök úr, Ön három évvel ezelőtt, az egyetem Ludovika Főépületének átadási ünnepségén azt mondta, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem az átalakított felsőoktatás zászlóshajója. Tartja a véleményét?

Orbán Viktor: Mindig öröm, amikor az alapítói szándékot visszatükrözi a teljesítmény. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem – hasonlóan a szintén általunk létrehozott Andrássy Egyetemhez és az erdélyi Sapientiához – kivívta a megelőlegezett rangot, ezért kalapemelés jár. A közszolgálati egyetem megalakítása hosszú távú válasz az elmúlt húsz év, tágabb értelemben az elmúlt hatvan-hetven év problémáira. Ennek az intézménynek ráadásul van egy olyan erőforrása, amely előreviszi: a hazaszeretet. Magyary Zoltánnal szólva: „A közigazgatásnak nincs más létjogosultsága, nincs más mértéke, mint az emberek és a nemzet szolgálata.” Erre készülnek az itt tanulók. A kormány 2010-ben azért határozta el az egyetem megalapítását, mert szükségesnek látta, hogy a közszolgálat legfontosabb területeire egységes rendszerben képezzenek összhangban dolgozni tudó szakembereket. De nem szakbarbárokat! Teleki Pál miniszterelnöktől megtanultuk, hogy „minden köztisztviselő legyen egyben nemzetnevelő.” Az elmúlt évekre visszatekintve tehát elmondhatjuk, hogy az intézmény létrehozása jelentős lépésnek bizonyult a közigazgatás reformjában, mivel az egyetem olyan felsőfokú közszolgálati szakembereket képez, akik az új generációját adhatják annak az államnak, amelynek a felépítésén megalakulása óta dolgozik a kormány. 2010-ben indult ugyanis az a folyamat, amelynek köszönhetően egy olyan erős államot építünk, amely egységesen, hatékonyan és gyorsan tud cselekedni a polgárai érdekében. Ahhoz, hogy magas elvárásaink lehessenek a közigazgatásban dolgozók felé, a feltételeket is meg kellett teremtenünk. Nemcsak arra gondolok, hogy a korábban az enyészeté lett Ludovika Campus teljesen megújult, hanem emellett elfogadtuk az állami tisztviselőkről szóló törvényt, létrehozva az állami tisztviselői kart. Ha a legmagasabb színvonalon dolgozókat alkalmazzuk, akkor egy tisztviselővel szemben három elvárás indokolt: legyen hozzáértő, elhivatott és mindenekelőtt hazaszerető magyar. Ezt az intézmény falai között biztosítják a leendő tisztségviselők számára.

Az NKE az elmúlt években a tudatos intézményfejlesztésnek köszönhetően jelentős fejlődésen ment keresztül. Új karok alakultak, új képzések indultak. Elégedett az eredményekkel?

O. V.: Ha elégedettek lennénk, akkor máris tettünk volna egy lépést a kudarc irányába. Inkább úgy fogalmaznék, hogy jó úton járunk. Az új karok, képzések eszközök célunk eléréséhez, ahhoz, hogy művelt, felkészült, a modern kor kihívásaira válaszolni képes, versenyképes tudással rendelkező embereket, fiatalokat neveljünk. A közszolgálati egyetem úgy építkezik, hogy több legyen, mint egy egyetem a felsőoktatási intézmények közül. Sajátos küldetése van. A kormány forrást biztosított az egyetem felállításához, a Ludovika helyreállításához, és kialakított egy olyan életpályamodellt, amely tervezhető jövőképet ad minden közszolgálatot vállaló fiatal számára.

Az intézményfejlesztés egyik legfontosabb mérföldköve az államtudományi egyetemmé válás. Jövő szeptembertől, 70 év után, megújult formában lesz újra államtudományi képzés hazánkban. Hogyan látja az államtudományi mesterszak jelentőségét és jövőjét?

O. V.: Minden államnak szüksége van olyan elhivatott szakemberekre, akik az állam működéséről átfogó és részletes tudással rendelkeznek, képesek magas szintű tervezési, stratégiai, elemzési, jogi és vezetői feladatok ellátására. Célunk az, hogy államtudományi képzésben valamennyi állami vezető részesüljön, legyen szó területi vagy központi szerv vezetőjéről. Az államtudományi képzés átalakításával a jövő számára olyan közigazgatási tisztségviselőket kell képeznünk, akik a szakmai tudásuk mellett elkötelezettek a nemzeti érdek képviselete, a morális tartás és a köz szolgálata iránt. A szemünk előtt tehát egy olyan állam képe lebeg, amely erős, méltányos és tisztelhető, mert minden szegletében a közérdeket rendeli a magánérdek elé.

Az egyetem első tanévnyitó ünnepségén beszélt arról, hogy az NKE létrehozásának egyik célja a közszolgák kiszámítható, rugalmas életpályájának a megteremtése, amelyben az előrejutás az érdem függvénye. Néha úgy érezzük, hogy a kormányzati kommunikáció a közszférával kapcsolatban nem feltétlenül a kiszámítható életpálya képét erősíti. Most, a felvételi időszakban Ön mivel biztatná a fiatalokat, miért érdemes az állam szolgálatába állni?

O. V.: Olyan fiatalokat akarunk képezni az állam működtetésére, akik személyes példamutatásukkal, tudásukkal és teljesítményükkel, erkölcsi bátorságukkal és tartásukkal biztonságosabbá és erősebbé teszik Magyarországot. Akik elszántak és elkötelezettek ebben az irányban, azokat mindenképpen biztatnám, hogy dolgozzunk együtt, vegyenek részt a magyar állam megújításának munkájában. Másrészt 2010-ben a csőd széléről kellett visszarángatnunk és hihetetlen erőfeszítések árán sikerült talpra állítani az országot. Éveken keresztül azon dolgoztak a magyarok, hogy ne hitelfelvételek útján tartsuk a víz fölött hazánkat, hanem álljunk végre a saját lábunkra. Most már nem az a cél, hogy munkájuk legyen az embereknek, hanem az, hogy jobban megérje dolgozni, és mindenki lépjen egyet előre. Egy nehéz örökséget is le kellett bontanunk: nem volt presztízse a közszférában végzett munkának. Oda jutottunk, hogy a tanító, tanár, orvos, rendőr, kormányhivatalnok munkájának értéke megkérdőjeleződött. A kormány megteszi, amit kell, kidolgoztuk az életpályamodelleket. 2016. július 1-től elindítottuk a közszolgálati dolgozókét. Első lépésként a járási hivatalok tisztviselői számára új, sávos illetményrendszer kialakítására került sor. A felsőfokú végzettséggel rendelkező tisztviselők illetményét átlagosan 30 százalékkal emeltük. Az életpályamodell második üteme 2017. január 1-jén indult. Most a megyei szinten foglalkoztatottak kapnak 10–35 százalékos vagy esetenként még magasabb béremelést. Mindez egy átgondolt stratégia mentén történik. Tudunk bért emelni a rendőröknél, katonáknál, a pedagógusoknál, az egészségügyi dolgozóknál is.

A tömeges migráció napi szinten állít kihívásokat a magyar állam és így részben egyetemünk elé is. Honvédtisztjelölt hallgatóink részt is vesznek/vettek a határvédelemben. Ahogy most állnak a dolgok, lát-e esélyt a közeljövőben arra, hogy megfelelő intézkedések születnek európai szinten az illegális migráció megállítására?

O. V.: Brüsszel az eddigi tapasztalataink alapján képtelen megvédeni az európai polgárokat, ezért nekünk kell megvédenünk magunkat. Két dolog biztos: az illegális migráció utánpótlása beláthatatlan, sok száz milliós a hátország. Tömegek készülnek arra, hogy a biztonságos, jóléttel kecsegtető Európába jöjjenek. Nekünk tehát arra kell felkészülnünk, hogy a migrációs nyomás a határainkon továbbra sem fog csökkenni. Mi nem csupán hazánkat és a magyar családok biztonságát védjük, hanem az Európai Unió déli határát is. Úgy látszik, hogy ez a történelmi feladat jutott a magyarok számára osztályrészül, és ahogyan az évszázadok során annyiszor, most is állunk elébe. A magyar megoldásnak köszönhetően ma Magyarország az Európai Unió egyik legbiztonságosabb országa. Nálunk nincsenek robbantások, tömeges erőszak, teherautóval az ünneplő tömegbe hajtó gyilkosok, ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem áll fenn a veszély.

Az intézményünkben immáron két éve működik a rendkívül népszerű Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kar, amely elsősorban nemzetközi közszolgálatra készíti fel hallgatóinkat, többek között az uniós intézmények számára is. Hogyan látja az unió jövőjét? Milyen útravalót tudna adni ezeknek a fiataloknak?

O. V.: Az Európai Unió jövőjétől függetlenül az itt megszerzett tudás értékes. Nemzetközi politika mindig lesz, így szakemberek is kellenek. Azt, hogy milyen lesz az unió jövője, nem tudom, de azt igen, hogy mi milyennek szeretnénk megőrizni, megerősíteni: szabad európai nemzetek szövetségeként. Mi magyarokként vagyunk európaiak, a sokszínűséghez a magyarságunkat, kultúránkat, sajátos észjárásunkat, erényeinket adjuk. Ez a kiindulópont. Azok a brüsszeli bürokraták, akik a nemzeti identitás feladását várják el tőlünk, fordítva ülnek a lovon. Másfelől a magyar külpolitika alapvetésében is megváltozott. Számunkra egyetlen zsinórmérték létezik: a magyar érdek. Ahhoz, hogy az ország szuverenitása tartósan biztosított legyen, új külpolitikát kellett kezdenünk. Ma már nem elég csak a külpolitikai, diplomáciai kapcsolatokat ismerni és átlátni. Az új külpolitikánk fókusza a klasszikus diplomáciai feladatok mellett a nemzetgazdasági érdekek képviselete is.

Egyetemünkön ma már számos kutatócsoport működik, amelyek a Jó Állam működését vizsgálják, kutatják. Már második alkalommal készült Jó Állam Jelentés, amelyet a kormány is megtárgyalt. Mit sikerült eddig ebből hasznosítani a kormánynak, és mennyire fognak támaszkodni rá a jövőben?

O. V.: A bürokrácia csökkentése a rendszerváltás óta folyamatosan napirenden lévő, rendre visszatérő célja az aktuális kormány politikájának. Olyan régi ügyről van szó, amely évtizedek óta megoldatlan Magyarországon, s amelyben hosszú időn keresztül nem történt érdemi előrelépés. Mivel a bürokratákat az adófizetők tartják el, a kormánynak az a kötelessége, hogy csak annyi bürokrata dolgozzon a magyar közigazgatásban, amennyire feltétlenül szükség van egy jó állam működtetéséhez. És bár jól hangzik, de a bürokráciacsökkentés önmagában nem old meg semmit. Mi itt is az alapvetést változtattuk meg: fölfogásunk szerint ugyanis nem a polgárok vannak az államért, hanem fordítva: az államnak kell kiszolgálnia polgárait, ugyanakkor szavatolnia kell a mindennapok biztonságát. Az állam attól tekinthető jónak, hogy az egyének, közösségek és vállalkozások igényeit a közjó érdekében és keretei között, a legmegfelelőbb módon szolgálja. Ebben, azt hiszem, mindenki egyetért. Az általános célok lebontásában, az elvégzendő feladatok listájának összeállításában, a különböző részstratégiák végiggondolásában kaptunk Önöktől értékes segítséget, ösztönző megállapításokat.

Milyen szerepet szán a kormány a jövőben az egyetemnek az államreformmal kapcsolatos elképzelések megvalósításában?

O. V.: Jó közszolgálati egyetem nélkül nincs jó államreform, jó államreform nélkül nincs jó állam, tehát ma már az NKE nélkülözhetetlen szerepet tölt be a magyar közigazgatásban és felsőoktatásban. Az Államreform Bizottságban, amelynek elnöke nem véletlenül a közszolgálati egyetem rektora, az állami bürokráciát, a közigazgatást érintő előterjesztéseinket véleményezik, illetve esetenként javaslatot tesznek egy-egy intézkedés meghozatalára. Stratégiai partnerként számítunk Önökre.

Öt évvel ezelőtt az egyetem létrehozását számos, elsősorban politikailag motivált kritika kísérte, ezek a választási kampányban várhatóan újra felerősödnek, de most is sokszor utalnak ránk a „kormány kedvenc egyetemeként”. Mennyire állják meg a helyüket ezek a vélemények?

O. V.: Egy miniszterelnöknek nem lehet kedvenc egyeteme. Ez éppen olyan, mint amikor egy szülőtől azt kérdezik, melyik a kedvenc gyermeke. Ellenben az is kijelenthető, hogy csak a teljesítménnyel lehet lecsendesíteni a kritikákat. Ami a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet érő kritikákat illeti, azok azért csitultak el, mert az egyetem jól végzi a rábízott feladatokat.

Miniszterelnök úr vezetésével az elmúlt hat évben rendkívüli mennyiségű munkát végzett el a kormány. Hamarosan újra indul a kampány. Melyek azok az eredmények, amelyekre a legbüszkébb, és van-e olyan, amivel úgy érzi, hogy adós maradt, akár önmagának is?

O. V.: Az ember óhatatlanul is kísértésbe esik, hogy sorolja az eredményeket. A verdiktet majd 2018-ban mondják ki a magyarok a választásokon, és higgyék el, ez a legszigorúbb ítélőszék. Addig egyetlen objektív szempontunk van: vessük össze a 2010 előtti Magyarországot a mostani állapotokkal. Azt nem állíthatom, hogy minden rendben lenne ahhoz képest, amit a szocialistáktól megörököltünk, rengeteg munka vár még ránk. De azt vállalom, hogy Magyarország jobb hely ma már, biztos jövőképpel, gazdagodó kultúrával. A magyar gazdaság erősebb, sokkal több embernek van munkája, a számunkra legfontosabb területeken, a bankszektorban, az energiaszektorban, de még a médiaiparban is külföldiek helyett a magyarok kerültek többségbe. A magyar családok jobb helyzetben vannak, gyereket vállalni és otthont teremteni egy magyar fiatalnak ma könnyebb, mint hét évvel ezelőtt. Mi, magyarok ma már a saját életünket éljük. Bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk megvédeni az életformánkat, megőrizni biztonságunkat, kultúránkat. Bebizonyítottuk, hogy tudunk élni a nehezen kivívott szabadságunkkal.


Fotó: Szecsődi Balázs

Megosztás a Facebook-on


Egy svájci magyar az NKE-n

    •  dsc9441

Eltérő utat jártak be a második világháború után a nyugat- és a közép-európai országok a nemzeti identitás megélésben is – véli Oplatka András történész, külpolitikai újságíró, aki számos könyvet írt és fordított is már. A Svájcban élő szakember legutóbb a Nemzeti Közszolgálati Egyetem meghívására Széchenyivel kapcsolatban fejtette ki gondolatait egy tudományos konferencián, és előadást tartott a Széchenyi emlékév keretében a Ludovika Szabadegyetemen is.

Az interjú készítésének napján választott az amerikai nép: Donald Trump lesz a következő elnöke az Egyesült Államoknak. Ha még külpolitikai újságíróként dolgozna, és erről a témáról kellene írnia, milyen címet adna a cikkének?

Oplatka András: A címadás egy újságnál rendkívül komplikált dolog, ezen a szerkesztők mindig rengeteget „kutyulnak”, így nem könnyű most sem válaszolni erre a kérdésre. Bár Amerikában nem voltam olyan sokat és nem is elsősorban ezzel a területtel foglalkoztam, de természetesen van véleményem a történésekről. Ez egy olyan bivalyerős ország a társadalmi struktúráját és gazdaságát illetően, valamint olyan meghatározóak a parlamentáris fékek és korlátok, hogy adott esetben még egy ilyen elnököt is túl tud élni az Egyesült Államok. Még akkor is így van ez, ha Trump elnökként nem biztos, hogy ugyanazt fogja tenni, mint amiről a választási kampányban beszélt. Reményeim szerint egy kicsit konszolidáltabb arcát mutatja majd, más temperamentummal és több józansággal.

A győzelme nagy meglepetés volt, de az eredmény azt is jelzi, mintha az elit politika réteg és a társadalom globális értelemben is távolodna egymástól.

O. A. Általánosítani nem szeretnék, hiszen ez azért eltérő lehet az egyes országok esetében. Az Egyesült Államok példáján az látszik, hogy a választók – bármilyen jelöltek is vesznek részt a kampányban- bizonyos időközönként a változásra voksolnak. Tehát most sok amerikai nem akart még egy demokrata párti vezetést látni a Fehér Házban.

Amerikában most nagy a bizonytalanság, hiszen nem lehet tudni, hogy a megválasztott elnök végül milyen politikát folytat majd. De Európa jövőjével kapcsolatban is sok mostanában a kérdőjel, gondoljunk csak az unió válságára. Ön szerint merre tart Európa?

O. A. Korábbi munkahelyem, a Neue Zürcher Zeitung svájci napilap szerkesztőségében volt egy nagy tudású kollégám, akitől sokat tanulhattam én is. Egyszer egy műhelybeszélgetésen azt mondta: politikai prognózisokat vagy három napra vagy csak 20 éven túlra lehet felállítani, de a kettő közötti időszakra biztosan nem. A politika ugyanis annyi tényezőből áll, hogy a fejlődési pályát megjósolni nem lehet, még matematikai értelemben sem.

De tendenciák nyilván vannak, amelyekből lehet egyfajta következtetésre jutni.

O. A. Ha az EU-nál maradunk, akkor egyértelműen megfigyelhetünk egyfajta törésvonalat a brüsszeli bürokrácia és egyes nagy nyugat-európai államok, valamint a közép-európai országok véleménye között a közösség jövőjével kapcsolatban. Előbbiek nagyobb része az unió további erősödését szeretné, míg utóbbiak –köztük Magyarország- a szuverenitást tartja az egyik legfontosabb kérdésnek. Ez a vita alapvetően Nyugat- és Közép-Európa között van, és az eltérő történelmi fejlődésük állhat ennek hátterében. A II. világháború tulajdonképpen kompromittálta a nemzet fogalmát Nyugat-Európában, Közép-Európában viszont a nemzeti érzést szinte sárba tiporták 1947 után. Utóbbi országokban 1989 a nemzet újrafelfedezését és reneszánszát is jelentette. Két fejlődési periódusról van szó, amit se Nyugat- se Közép-Európában nem értenek igazán és ezért sokszor elbeszélnek egymás mellett.

Széchenyi kapcsán a liberális szó gyakran felmerül, sokan őt egy középutas liberális gondolkodónak tartják. Arra az időszakra ezt a szót pozitív értelemben használjuk, ma meg mintha szitokszó lenne a politikai közéletben, leginkább a közép-európai régióban. Mi lehet ennek a tudományos magyarázata?   

O. A. Először is fontos azt látni, hogy sokféle liberalizmus létezik többféle iskolával és hagyománnyal. Én azt tapasztalom, hogy a liberalizmus egyfajta szitokszóként leginkább Magyarországon használatos. Ahol én élek, Svájcban, például egyáltalán nem, olyannyira, hogy az ottani liberális párt támogatottsága most is 15-20 százalékos. Magyarországon a rendszerváltást követően olyan liberálisnak mondott párt(ok) jelentek meg, amelyek gondolkodásmódját az általam Svájcban megismert liberális eszmékkel nem igazán tudom összeegyeztetni. A hagyományos liberalizmus egyik alapelve a tolerancia és nem az az ideológiai meggyőződés, hogy csak nekem egyedül lehet igazam és mindenki más elitélendő és üldözendő, aki velem nem ért egyet. Alapgondolata az is, hogy a közéletben legyen többféle eszmevilág, azokat adott esetben ütköztessük egymással és győzzön a jobbik, legyen verseny minden területen. Sokak meggyőződése ellenére Magyarországon szerintem a liberalizmus nem a politikai paletta baloldalához tartozik. A balliberalizmus, az csak egy válfaja, de a hagyományos liberalizmus az alapvetően polgári gondolkodású.

A sajtót sokan a negyedik hatalmi ágnak tartják, ebből adódik az egyik fontos funkciója, a mindenkori hatalom kontrolálása. Európai viszonylatban mennyire tölti be ezt a szerepét?

O. A. A sajtó is rendkívül sokrétű és sokszínű, nehéz összehasonlítani tehát a Guardiant vagy a Frankfurter Allgemeine Zeitungot mondjuk a Blikkel. A közös felület legfeljebb az, hogy az írott sajtó most szinte az egész világon komoly gazdasági válságban van már legalább 15 éve. Ekkor kezdett az internet szerepe felértékelődni ezen a területen is, elsősorban a hirdetések piacán. Ez elszívta a nyomtatott újságok bevételeinek egy jó részét. Így volt ez például a Neue Zürcher Zeitung esetében is, amelynél abban az időben, amikor ott dolgoztam, a bevételek kétharmadát a hirdetések jelentették. Ez mára körülbelül a felére olvadt.

Ez a fajta gazdasági probléma mennyire veszélyezteti a sajtó függetlenségét?  

O. A. Ha nem is a függetlenség rovására megy mindez, de mindenképpen minőségi visszaesést jelent. Ha ugyanis egy szerkesztőség kevesebb pénzzel rendelkezik, akkor értelemszerűen nem tud jobb újságot készíteni. Ráadásul a gazdasági problémák leginkább a minőségi terméket előállító szerkesztőségeket sújtják, és jóval kevésbé az úgynevezett bulvárújságokat, amelyeknek mondjuk nincs például tokiói tudósítójuk, mert nincs szükség rá. Az én lapomnak abban az időben még 30-35 saját tudósítja volt a világban, akiket Zürichben képeztek ki. De a pénzhiány miatt meg kellett ritkítani a tudósítói hálózatot, amelynek eredményeképpen csökkent a külpolitikai oldalak száma, ami egyértelműen minőségi veszteséget jelent.

Nálunk is nehéz gazdasági helyzetben van a nyomtatott sajtó, legutóbb például megszűnt a Népszabadság is. A kiadója mindezt gazdasági okokkal magyarázta, de nagy kérdés azért az, hogy például Svájcban megszűnhetne-e úgy egy újság, mint nálunk ez a lap?

O. A. Gazdasági okok miatt megszűnhet egy újság nálunk is, de ilyen módon semmiképpen sem, mint ahogy Magyarországon a Népszabadság.

Írt több könyvet is, ezek közül az egyik legnépszerűbb a Németh Miklós volt miniszterelnökről készült műve. Ennek mi volt az előzménye?

O. A. Politikai újságíróként és elemzőként mindig érdekelt az a kérdés, hogy 1989-ben a magyar kormány hogy merte kinyitni az ország nyugati határát, elengedve ezzel a kelet-német menekülteket. Ez a sztori számos érdekes kérdést vet fel, mint például, hogy milyen volt akkoriban a magyar-szovjet vagy a magyar-német kapcsolat, kik voltak a határnyitás mellett és kik ellene. Erről annak idején írtam is egy könyvet német nyelven, ami 2008-ban jelent meg magyarul. Ebben a kiadványban mintegy hatvan politikussal, közéleti személlyel készítettem interjút, köztük Németh Miklóssal is. 2014-ben aztán felkérésre írtam meg a volt miniszterelnökről szóló könyvet.

Most kiről írna, ha tehetné?

O. A. Politikusról most nem szeretnék könyvet írni. Legutóbb Kosáry Domokos akadémikus, történész egyik művét fordítottam német nyelvre, amely az 1848-as forradalom és szabadságharc időszakának nemzetközi politikai kérdéseivel foglalkozik. A könyv jövőre jelenik meg az Osztrák Tudományos Akadémia kiadásában. Ezt a munkát Kosáry Domokos iránti tiszteletemből vállaltam el, nagyon szerettem őt emberileg is. Hálával is tartozom neki, mert amikor a 2000-es évek elején a Széchenyi- életrajzot készítettem, nagyon sokat segített nekem. Én 1956 óta Svájcban élek, de amikor a Neue Zürcher Zeitung magyarországi tudósítója voltam, részben Budapesten is laktam. 2004-ben hagytam abba az újságírást, akkor habilitáltam a már említett Széchenyi életrajzzal a Bécsi Egyetemen. Tanítottam ott is, de főleg Budapesten, a német nyelvű Andrássy Egyetemen. Az oktatói tevékenységemet 2011-ben hagytam abba, azóta teljesen Svájcban élek újra.


Széchenyi 225

Az NKE szeptemberben indította el programsorozatát, amellyel Széchenyi István emlékének adózott születésének 225. évfordulója alkalmából. Az ő és édesapjának, Széchényi Ferencnek a tiszteletére többek között teremavató ünnepséget tartott az egyetem, amelynek impozáns díszterme felvette a Széchenyiek nevét. Gróf Széchenyi István az egyik leggazdagabb arisztokrata család sarja volt. Bár apja, Széchényi Ferenc a Nemzeti Múzeum alapítójaként írta be magát a magyar történelem lapjaira, az NKE számára a Ludovika miatt fontos: az egyik legbőkezűbb adományt ő ajánlotta fel a katonai akadémia létrehozására.

Nem véltetlen, hogy a nagy népszerűségnek örvendő Ludovika Szabadegyetem programsorozat is a legnagyobb magyarról szólt idén: 13 neves szakember hétről hétre járta végig Széchenyi életművét. A félév során, rendhagyó módon, nem csak az NKE elismert kutatói-oktatói álltak fel a katedrára, hanem vendégünk volt többek között Pálinkás József, aki az innováció felől elemezte Széchenyit, Hermann Róbert, aki a katona grófról beszélt. Előadást tartott Csorba László a döblingi évekről és Oplatka András is, aki Széchenyi levelezéséről szól. Az előadássorozatot Buday Miklós, a Széchenyi Alapítvány elnöke nyitotta szeptember 6-án, ő Széchenyi írott életműve, szellemi hagyatéka címmel tartott előadást. A decemberi záró programig több mint 1100-an voltak kíváncsiak a legnagyobb magyarra.


Szöveg: Szöőr Ádám

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on


Az NKE igazi szakmai és emberi közösséggé kezd válni

    • kiss norbert3

2011-ben még miniszteri biztosként irányította a Nemzeti Közszolgálati Egyetem megalapítását, ma egyetemi tanárként az intézmény továbbképzési és nemzetközi rektorhelyettese. Az idei augusztus 20-i állami ünnepen a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át az igazságügyi minisztertől. Múltról és jövőről, az államtudományról és a nemzetközi kapcsolatokról beszélgettünk Kis Norberttel.

Szöveg: Szöőr Ádám, fotó: Szilágyi Dénes


Öt évvel ezelőtt jelent meg egy interjú Önnel a Közszolgálat című lapban, amelyben még a Nemzeti Közszolgálati Egyetem előkészítéséért felelős miniszteri biztosként nyilatkozott az NKE-vel kapcsolatos tervekről. Aki ezt most elolvassa, akár prófétaként is tekinthet Önre, hiszen szinte minden megvalósult azokból az elképzelésekből, amelyekről annak idején beszélt. Ennyire jól lehetett látni előre a történéseket?

Kis Norbert: Akkor már közel fél éve folyt az új egyetem előkészítése, reális célokat tudtunk megfogalmazni. Kormány-előterjesztések, törvény- és középtávú fejlesztési tervek készültek az NKE-ről. Az egyetem többet és jobban teljesített, mint azt öt éve gondoltuk, mindannyian büszkék lehetünk a közös teljesítményre.

Az NKE rövid idő alatt komoly fejlődési pályát futott be, hiszen szinte minden területen sikerült előrébb lépni. Minek köszönhető ez a dinamizmus és eredményesség? 

K. N. Tavaly októberben fogadta el az egyetem Fenntartói Testülete az NKE intézményfejlesztési tervét (IFT), amely jól összefoglalja az elmúlt öt év fejlődésének eredményeit. A legfontosabbnak azt tartom, hogy igazi szakmai és emberi közösséggé kezdünk formálódni. Nem a vezetők, hanem az oktató-kutatói közösség tud hosszú távon valódi egyetemet alkotni. Úgy érzem, hogy kezdenek egyensúlyba kerülni az intézményi szintű érdekek, a kisebb alkotóműhelyek, valamint az egyéni ambíciók, célok. A most beinduló KÖFOP-programoknak is köszönhető fejlesztések során egyre nagyobb szerepet kapnak az alkotóközösségek, kutatóműhelyek és az egyéni kreativitás is. 

Mennyire tud megfelelni az intézmény annak az alapelvárásnak, vagy mondhatni egyfajta missziónak, amely a közszolgálatban betöltött szerepét jelenti?

K. N. A kormányzati szektor, a honvédelem, a rendvédelem és a közigazgatás működéséhez és fejlesztéséhez kell reális, hatékony és olykor gyors támogatást adnunk. Talán ebben jó úton haladunk, hiszen újabb és újabb kormányzati és fenntartói feladatokat kapunk, ami pozitív visszaigazolást jelent. Persze mindig fontos előre is tekinteni, és ezt teszi az intézmény-fejlesztési tervünk is, amely elég világos irányokat, célokat jelöl ki 2020-ig. Megmutatja, hogy mi az, amiben még van teendőnk, mi az, amit még jobban kellene csinálnunk és merre van a fejlődés útja.

Egy kicsit visszatérve még az öt évvel ezelőtti eseményekhez, az egyetem alapításához. Abban az időben számos kritika érte a döntéshozókat az intézmény létrehozása, majd később a működése kapcsán is. Sokan kételkedtek ugyanis abban, hogy a korábban szinte teljesen eltérő működésű és szocializációjú hivatásrendeket (katonaság, rendőrség, közigazgatás) hogyan lehet majd integrált szervezetben működtetni.

K. N. Szerintem teljes mértékben érthető, hogy voltak kezdetben szkeptikus hangok, hiszen egy olyan intézmény jött létre, amelyre korábban nem volt példa se hazánkban, se Európában. A kritikákról egyébként érdemes leválasztani a politikai természetű bírálatokat, mert azokkal racionális módon nem nagyon lehetett mit kezdeni. Ha az elmúlt öt év eredményeit és történéseit nézzük, akkor elmondhatjuk, hogy az intézmény létrehozásához kapcsolódó aggályok, félelmek nem igazolódtak be. Az egyetemi rangunkkal kapcsolatos kételyekre jó választ adtunk tucatnyi új szak elindításával, két új doktori iskola és egy egyetemi kar alapításával, a HVG felsőoktatási rangsorban elfoglalt harmadik helyünkkel, a felvételi jelentkezési adatokkal, és biztos vagyok abban, hogy a folyamatban lévő akkreditáció is értékelni fogja közös erőfeszítéseinket.

A már említett korábbi interjúban szó esett arról is, hogy az NKE-n meg kell teremteni „az új államtudományi kutatásokkal az állam újraszervezésének és a közigazgatás fejlesztésének magas szintű képzési és kutatási hátterét”.

K. N. Az egyetem alapításának egyik alapvető indoka az volt, hogy integrált, átfogó szemlélet érvényesüljön a közszolgálathoz kapcsolódó oktatási, kutatási tevékenység során. Ez összhangban van azzal, hogy az államszemléletben, az állam funkciójában is újfajta gondolkodásra van szükség. Az államtudomány újszerű megközelítése azonban nem egy öt évvel ezelőtti gondolat, hiszen az egész 20. századot végigkísérte itthon és külföldön is az államkutatások tudomány-rendszertani helyével kapcsolatos disputa. Az NKE képzési profiljának kialakulása kereteket adott a 2016-ban bevezetett államtudományi képzési területnek is, a kutatások tekintetében pedig nemrég indultak el a társegyetemeket is megszólító államkutatási pályázatok.

Rektorhelyettesként két fontos szakmai területet is felügyel az intézményben. A nemzetközi vonatkozások kapcsán kiemelkedő eredmény volt a Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kar megalapítása, amihez szorosan kötődött az a kommunikációs üzenet is, hogy itt majd diplomataképzés folyik a jövőben. Ugyanakkor mintha az utóbbi időben ez a fogalmi meghatározás kevésbé lenne hangsúlyos elem a kar és az egyetem életében.

K. N. Azokban a közszolgálati munkakörökben, amelyek az európai uniós és a nemzetközi kapcsolatrendszerünkhöz kötődnek, szükség van a speciális ismeretanyagra, a nemzetközi tapasztalatra, nyelvtudásra. Mindez azt igényelte, hogy nagyobb figyelmet kapjon a képzésfejlesztésben, a kutatásban a diplomácia és a diplomataképzés. Ez tágabb összefüggésben nézve kapcsolatba hozható az egyetem nemzetközi képességeinek az erősítésével is. Az elmúlt években a nemzetközi és európai tanulmányok önálló kar keretében működnek, Academy of Diplomacy szemesztert és Ludovika Nagyköveti Fórumot indítottunk. Elindult az angol nyelvű nemzetközi közszolgálati kapcsolatok mesterszakunk, amely a címéből és a tartalmából adódóan is a diplomácia attribútumaival foglalkozik. De említhetném a Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kar számos további képzését vagy az angol nyelvű európai rendészeti közös oklevél programot, amelyben tagok vagyunk. Senki nem sajátíthatja ki a diplomáciai pályára történő felsőfokú képzést, az NKE azonban főszereplővé vált ezen a területen is.

Az intézmény nemzetközi partnerkapcsolatai folyamatosan bővülnek, egyre jelentősebb a mobilitási programokban való részvételünk is, ugyanakkor nagy kérdés, hogy nemzetközi térben mennyire ismert és elismert az NKE öt év után.

K. N. Látni kell, hogy az NKE elődintézményei nem rendelkeztek erős nemzetközi beágyazottsággal. Egy új intézmény számára időigényes feladat a nemzetközi térben való megjelenés: az egyetem megismertetése a külföldi hallgatókkal, oktatókkal, tudományos közösségekkel. Promóciós anyagokat viszonylag egyszerű gyártani, de valódi szakmai és emberi bizalmat ébreszteni nemzetközi partnerekben már sokkal nehezebb és lassabb folyamat. A nemzetköziesítés is egy közösségi tevékenység, mint oly sok minden, tehát minden egyetemi polgár munkája fontos ebben a folyamatban, kezdve a külföldön tanító oktatótól az egyetemünkön tanuló külföldi hallgatókig. Ebből a sok-sok egyéni erőfeszítésből épül fel az intézmény ismertsége, márkája, és az intézmény iránti külföldi bizalom. Ha azt nézzük, hogy már több mint harminc országból vannak külföldi hallgatóink, ha megnézzük jelenlétünket a nemzetközi ösztöndíjprogramokban, az európai és a globális ERASMUS programban, vagy éppen a Stipendium Hungaricum programban, akkor elmondhatjuk, hogy hallgatóarányosan a legsikeresebb magyar állami intézmény vagyunk a mobilitási ösztöndíjalapok felhasználásában. A nemzetköziesítés folyamatának különböző rétegei vannak, így például fontos, hogy minél több külföldi hallgató érkezzen hozzánk, és vigyék az egyetem jó hírét. De ugyanez vonatkozik a vendégoktatókra és a külföldi vendégoktatókra is. Örömteli, hogy egyre gyakrabban hívnak minket külföldi egyetemekre, konferenciákra, hogy közös pályázatokban, projektekben vegyünk részt. Még sokat kell fejlődnünk, de úgy gondolom, a megtett útra méltán lehet büszke minden egyetemi dolgozó.

Akik közelebbről ismerik Önt, azt mondják, hogy nagy munkabírással rendelkezik, és ez talán abból is meglátszik, hogy egyetemi vezetői munkája mellett a tudományos pályán is előre tudott lépni. Mennyire nehéz ezt a sok feladatot ilyen magas színvonalon egyszerre művelni?

K. N. Én elsősorban annak örülök, hogy az oktatói előmenetel szempontjából az egyetemen van egy inspiráló környezet. Látjuk, hogy hozzám hasonlóan egyre többen érik el az egyetemi tanári címet, és ehhez kell az egyetemi szakmai közösség támogatása is. Az egyetemi tanárral szemben nagyobbak az elvárások a hallgatók, a kollégák, valamint a külföldi partnerek részéről is, így aztán ez egy újabb motiváció számomra, hogy még jobban tegyem a dolgom. A szakterületem a bűnügyi tudományok, ezen belül a büntetőjog, a nemzetközi büntető-igazságszolgáltatás. Azt tartom helyesnek, hogyha az idő előrehaladtával a kutató próbál egyre átfogóbb képet adni  a saját tudományterületéről, sőt összefogni más tudományterületeknek az érintkezési pontjait is. Ezt nevezik interdiszciplináris megközelítésnek. Világunk egyre bonyolultabb, nagyrész az emberiség teszi egyre komplexebbé az életet. Párhuzamos valóságokat, mesterséges intelligenciát, globális válságokat és civilizációs konfliktusokat generálunk. A valódi szociális, gazdasági vagy biztonsági problémák nem „törődnek” tudományági rendszerekkel, hanem komplex és reális megközelítést igényelnek. Az NKE ebben a világban az „állam és kormányzás” újragondolásának zászlaját viszi. Az utóbbi években jómagam is az állami akarat és a jog érvényesítésének jogpolitikai, jogalkotási, kormányzástechnikai és szociológiai kérdéseivel foglalkozom. Arra próbálom a saját környezetemet is inspirálni, hogy ne zárkózzanak be egy szűkebb speciális jogi kérdéskör „komfortos” környezetébe, hanem kutatásaikban kövessék az „átfogó szemléletet”.

Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy felidéztünk egy öt évvel ezelőtti interjúját, amelyben elég jól látta előre a jövőt. Most is arra kérnénk, hogy tekintsünk előre közösen, mondjuk tíz évre.

K. N. Biztos vagyok abban, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem politikai ciklusokon átívelve fennmarad, a modell ugyanis racionális és sikeres. Öt évvel ezelőtt ez még nem volt olyan biztos. A jövőképünket nyilván meghatározza, hogy az egész ország és benne az egyetem is egy nagyon intenzív pénzügyi-fejlesztési ciklus elején áll, jelentős pénzügyi források felhasználásának a lehetőségével. De a pénznél is lényegesebb az, hogy a közszolgálat fejlesztésének ma már van egy olyan kormányzati stratégiai célgörbéje, amelyben rendszerszerűen vannak elhelyezve az NKE feladatai. Ezek három-öt évre kijelölik az egyetem fejlesztési pályáját. Nagyon lényeges, hogy ebben a folyamatban az intézményi szintű érdekek találkozzanak az egyéni ambíciókkal, sőt az egyéni és műhelyszintű tervek kovácsolódjanak össze az intézményi célokban. Ebben kell jobb egyensúlyra törekedni, ma még az NKE gyakran „fejnehéz” módon halad. Fontos, hogy egyetemi polgárként mindannyian úgy dolgozzunk az egyetem fejlesztéséért, hogy azt közben személyes sikerélményként éljük át. Nem csupán fegyelmezett, de örömteli, jó hangulatú egyetemi közösséggé kellene válnunk.

Megosztás a Facebook-on


NKE, az értékek egyeteme

    • bpm 2016081113 1

Ötödik tanévnyitó ünnepségét tartotta az NKE idén. Az évforduló számvetésre sarkallt minket, amelyben Prof. Dr. Patyi András rektor volt a segítségünkre, aki szeptemberben ismét bizalmat kapott az Egyetemi Szenátustól és a Fenntartói Testülettől az intézmény vezetésére. A tudatos egyetemfejlesztő munkáról, az értékek fontosságáról és a hallgatók iránti tiszteletről beszélgettünk.

Bizonyos szempontból történelmi időszakban vagyunk az NKE életében: soha nem látott mértékű fejlesztési program zajlik mind szellemi, mind fizikai értelemben, nem beszélve arról, hogy idén szeptemberben újra bizalmat kapott az Egyetem Szenátusától, majd a Fenntartói Testülettől a rektori munka folytatására. Mi volt a legfőbb motiváció arra, hogy újra pályázzon?

Patyi András: Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a választ, akkor csak annyit mondok, hogy még nem végeztem el mindent, amit elterveztem. Szeretném befejezni munkatársaimmal a közösen elkezdett építkezést. Ugyanakkor az egyetem szellemi fejlesztését is folytatni szeretném, hiszen az soha nem záródhat le. Önmagában az egyetemi lét is folyamatos fejlődést igényel, hiszen új tudás, új könyvek, publikációk jelennek meg, a tudomány és a szakmai ismeretanyag állandóan gyarapszik. Hasonló a helyzet az államreform folyamatával is: az államot is folyton változtatni, fejleszteni szükséges, mert alkalmazkodnia kell a változó körülményekhez. Az NKE-re mint állam közeli, állammal foglalkozó egyetemre pedig mindkét általános törvényszerűség hatással van. Szóval, a munka, amit még 2011-ben elkezdtünk, nem zárult le, és sajnáltam volna, ha a rengeteg befektetett energia elvész, ha a családomtól elvett idő hiábavalónak bizonyul. Nyilván erőt adott a folytatáshoz az is, hogy azok, akik annak idején felkértek az egyetem vezetésére, számítottak rám a továbbiakban is. A szenátusi szavazás azt jelezte, hogy az intézményen belül is jelentős többségben vannak, akik támogatták a pályázatomat, és az FT döntése is azt mutatta, hogy a megrendelők is elégedettek velem. Ezek számomra nemcsak formális lépések, hanem ez az a bizalom, ami arra sarkallt, hogy érdemes folytatni a munkát.

2019. december 31-ig szól a megbízatása. Melyek lesznek a legfontosabb feladatok?

P. A. Az NKE jogi értelemben fiatal intézmény. Hiába tettünk le már sokat az asztalra, még nagyon sok elvégzendő munka vár ránk, fizikai és szellemi értelemben is. Ahogy azt rektori pályázatomban is írtam, ennek a munkának a kereteit az egyetem Intézményfejlesztési Terve, a Kutatás-fejlesztési és Innovációs Stratégiája, valamint a campus-beruházással kapcsolatos feladatok adják. Sosem csináltam titkot abból, hogy a legnagyobb intézményi és szellemi jogelődnek a Királyi Honvéd Ludovika Akadémiát tartom. A hagyományok ismerete és szeretete segít az értékek megértésében és közvetítésében, amelyek közül az egyik legfontosabb a tisztelet: a nemzet, a tudás, az emberi jogok, a közösségek, a parancsnokok, az alárendeltek és legfőképp a hallgatók tisztelete, hiszen ők azok, akik a haza, a köz szolgálatára esküsznek fel.

A tavaly megjelent felsőoktatási rangsor szerint az NKE ma az ország harmadik legjobb egyeteme. Ennek megőrzése az egyik stratégiai célunk. Ez a helyezés azonban nem kizárólag a rektor vagy a professzorok érdeme: a hallgatóké is, ugyanakkor a rektori feladatokat ez némileg áthangolja, hiszen nem azt a képet kell fenntartanunk, hogy jó egyetem szeretnénk lenni, hanem azt, hogy jók vagyunk és egyre jobbak szeretnénk lenni. Ehhez nagyon fontos a képzésfejlesztés és az intézményi stabilitás, továbbá a nemzetközi tudástranszfer erősítése, valamint a szervezet- és közösségépítés, amelynek nagyon fontos eleme a Ludovika Campus projekt.

Az értékek fontosságáról többször beszélt már. Korábban úgy fogalmazott, hogy az NKE az értékek egyeteme. Mely értékeket tartja a legfontosabbaknak?

P. A. Az NKE Magyarország legszélesebb értelemben vett „államtudományi egyeteme”, amely sokszínű és összetett múltú közösség. Emiatt mindenki mást lát benne fontosnak. A közvélemény számára talán a fejlesztés egyeteme. Valaki számára katonai egyetem, másoknak rendészeti és nemzetbiztonsági intézmény. Ugyanakkor Magyarország közigazgatás-tudományi egyeteme is, a közigazgatás-tudomány hagyományainak folytatója. A nemzetközi és európai uniós tudás otthona, egyben továbbképző egyetem is. Az intézmény egyik legfontosabb arca szerintem az, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem az értékek egyeteme. Egy olyan egyetem, ahol a jelen és a jövő tisztjeit és tisztviselőit képezik ki és képezik tovább. A közszolgálat egyik ágát sem lehet értékek nélkül elképzelni, hiszen bármilyen szolgálatot választ az ember, többet ad magából embertársainak és többet tart embertársairól.

Ugyanakkor az NKE a hűség egyeteme is. Akik itt alapdiplomát szereznek, közszolgálati munkakör létesítése céljából teszik ezt, s ezen munkakörök betöltése eskühöz kötött, amelynek első tétele a hűség megfogadása. Ez nagyon régi kötelezettség a közszolgálati típusú jogviszonyokban. Számunkra mindez azért fontos, mert a különböző karok és hivatásrendek értékei együttesen határozzák meg identitásunkat.

Idén nyáron megvalósítási szakaszba ért a két kiemelt KÖFOP-projekt is, amelynek az egyetem a kedvezményezettje. Rektori pályázatában úgy fogalmazott, hogy ezeknek is értékrendbeli építkezést kell szolgálniuk. Mit értett ez alatt?

P. A. A két projekt összesen mintegy 30 milliárd forintnyi fejlesztési forrást biztosít az egyetem számára, de a projektek a közszolgálat egészére kihatnak: mintegy 80 ezer állami tisztviselőre, a kormányhivatalokra és közigazgatási szervekre. A projektek sikeres megvalósításával intézményünk jelentősen hozzá tud járulni a közigazgatás versenyképességének növeléséhez, végső soron a jó és hatékony állam megvalósításához, amely igazi szolgáltatóként áll az állampolgárokhoz. Sokan nem látják, de a versenyképes közigazgatás versenyképes államot teremt, amelyben kevés a felesleges bürokrácia, gyorsabb az ügyintézés, olcsóbban működik, s amely kihat az ország gazdaságának egészére is. A kormány közigazgatás-fejlesztési stratégiájában egy olyan állam kialakítása a fő cél, amely elsősorban partnert lát az állampolgárokban, akik bizalommal tudnak majd az államhoz és hivatalaihoz fordulni. Ehhez az NKE képzések indításával, képzésfejlesztéssel, a közszolgálat egészére kiterjedő tudásanyag létrehozásával és megosztásával tud hozzájárulni. A közigazgatás ugyanakkor nemcsak az emberekért, hanem emberek által is van. A közigazgatásban dolgozók tudása, felkészültsége, teljesítménye határozza meg elsősorban a közszolgálat minőségét. A mi dolgunk az – számos társegyetem és egyéb intézmény bevonásával –, hogy ennek a fejlesztésnek a szellemi motorja legyünk. Új kutatásokkal, tankönyvekkel, új képzések indításával, megyei továbbképző központok kialakításával olyan integrált tudáshálózatot szeretnénk építeni, amely hosszú távon segíti a közigazgatás-fejlesztés céljait, ugyanakkor biztosítja az NKE számára is a fejlődést, hogy kiemelkedő egyetemmé válhassunk.

A kiemelkedő egyetemmé válást segíti majd az államtudományi mesterszak indítása is. Hol tart a szakindítás folyamata?

P. A. Egyetlen képzésfejlesztési lépésünket sem vezeti az intézményi önérdek, célunk ilyenkor is mindig az egyetemen kívülre mutat. Az osztatlan államtudományi mesterszak az egykori, 1948-ig önálló államtudományi végzettség (doctor scientiarum politicarum) hagyományaira épül. Az új szak, amely a jogász végzettséghez hasonlóan doktori címmel zárul majd (doctor rerum politicarum) a korábban egységes állam- és jogtudományi (közismertebb néven jogászi) doktori címmel közös végzettség háttérbe szorult államtudományi alapjaira is épít. Részben azért is lett szükség az államtudományi ismeretek önálló oktatásának és így a végzettség „újraélesztésére”, mert a jogászképzésben fokozatosan háttérbe szorult az államtudomány. 2006-ban ki is került az erre való utalás a végzettség nevéből. Ugyanakkor az államnak szüksége van olyan szakemberekre, akik az államról, annak működéséről, jellemzőiről rendelkeznek átfogó és részletekbe menő, de nemcsak a jogrendszerre vonatkozó tudással. A közel kétéves előkészítő, szakalapító és képzéstervező munka befejeződött, egy modern és átfogó ismeretanyag állt elő, amely épít a magyar hagyományokra is. A szak előkészítésében nagy szerepe van Prof. Dr. Kiss György akadémikus úrnak. Az akkreditációs folyamat júliusban elkezdődött, a szakot 2017 szeptemberében szeretnénk elindítani, addig azonban még néhány jogalkotási lépés is szükséges. A szak indítása a magyar közjogi hagyomány modern tartalommal való újjáélesztésének egyedülálló lépése, amely a hosszú távú egyetemépítés egyik mérföldköve lehet a jövőben.

Sokan nem így gondolják. Kevesen értik ennek a fontosságát, ahogyan már megszokhattuk az NKE életében, itt is komoly támadások érték az intézményt.

P. A. Az NKE-t 2011 óta folyamatosan támadják, sikereinket kisebbíteni kívánják, teljesítményünket jelentéktelen színben szeretnék feltüntetni. Ezen már annyira nem lepődöm meg, de a hallgatóink miatt fontos, hogy higgadt kommunikációval védjük meg magunkat a hazugságokkal szemben. A nálunk tanulók a haza szolgálatát választják hivatásuknak, fontos, hogy a magyar társadalom kellő tisztelettel bánjon velük, nekünk pedig az a dolgunk, hogy megvédjük a méltóságukat.

Az államtudományi képzés a jogászoknál, jogi karoknál okozott némi fennforgást, holott a képzés elindítása semmilyen szempontból nem veszélyezteti a jogászképzést, csak újjáéleszt egy olyan területet, amely kiszorult a jogászképzés rendszeréből az elmúlt évtizedekben. Mindez nem jelenti azt, hogy a jövőben csak az NKE foglalkozhat államtudománnyal, ahogyan ezt néhányan a mai napig állítják. Az orvostudományi egyetemeken is oktatnak közgazdaságtant, a műszaki egyetemen is foglalkoznak jogi, sőt politikatudományi kérdésekkel. A jogászképzés kiemelten erős felsőoktatási hagyományokkal rendelkezik hazánkban, és mi partnerként tekintünk rájuk: a jogi karokkal való együttműködés elengedhetetlen a közszolgálati továbbképzések és a KÖFOP-projektekben vállalt fejlesztések végrehajtásához.

Kezdettől fogva Ön vezeti az NKE-t. Visszanézve az elmúlt öt évre, lenyűgöző látni, hogy minden, ami 2011-ben a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban még csak tervként fogalmazódott meg az NKE-vel kapcsolatban, az egy rendkívül tudatos munkának köszönthetően lépésről lépésre meg is valósult. Hazánkban azért ez kevéssé jellemző. Mi kellett ehhez a tudatos építkezéshez?

P. A. Részben sok tényező szerencsés együtthatása és egy rendkívül határozott kormányzati döntés, amely ráadásul nagyon nehéz időszakban született meg. Válságos állapotban volt az államháztartás, amikor a kormány úgy döntött, hogy a magyar állam újjászervezése részeként egyetemet alapít, s e döntése mellett azóta is kitart. Szerencsénk volt abban is, hogy azok, akik az egyetem köré szerveződtek, egyformán motivált, cselekvő emberek voltak. Az alapító miniszterek mellett ilyen például Fürjes Balázs kormánybiztos úr, aki nagyon stabil alapokat tett le a fejlesztésekkel kapcsolatban. Ugyanilyen fontos Gál András Levente szerepe is, aki a szabályozás és pénzügyi támogatás szempontjából segített sokat. Konkrét egyetemfejlesztési elképzelése és víziója volt az NKE-ről, a közigazgatásról.  Kis Norbert professzor úrnak is elévülhetetlen érdemei vannak abban, ahol most tartunk, aki akkor miniszteri biztosként, ma rektorhelyettesként szolgálja az NKE ügyét. A szellemi építkezésben pedig a mi munkánk is benne van, vezetőtársaimé, minden egyetemi polgáré. Az NKE sikere mindannyiunk sikere, s ebben még a rosszakarók is benne vannak, mert ők csak még jobb munkára sarkallnak minket.

A fizikai építkezésnek egy nagyon fontos üteme zárul le hamarosan. Milyen egyetemi campusként látja a Ludovikát a jövőben? 

P. A. Az idei tanév valóban döntő jelentőségű lesz ebben a folyamatban. A legfontosabb nagy épületek részben vagy teljesen elkészülnek, így jövőre az Államtudományi és Közigazgatási, valamint a Rendészettudományi Karok ideköltözhetnek a távoli telephelyeikről. A valódi egységes elhelyezés akkor valósulhat meg, ha a Természettudományi Múzeum is új, méltó otthont kap, és elhagyhatja a Ludovika területét. Az így felszabaduló ingatlanrész lehetővé teszi, hogy a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar és a Katasztrófavédelmi Intézet is helyet kaphasson majd a campuson. A beruházás ezen ütemének lebonyolítása az egyik legfontosabb feladatom lesz a következő rektori ciklusban. De addig is van bőven tennivaló, hiszen már javában épül az RTK speciális képzési központja, kollégiuma és a lőtér, az új, nagy oktatási épület és a sportközpont.

Meggyőződésem, hogy csak akkor beszélhetünk valódi integrációról, ha egy helyen működnek majd az egyetem karai. Akkor tudnak egymásra hatni kultúrák, értékek, tudósok, tanszékek, oktatók, ha mindenki egy helyre költözik. A karokon a mindennapi élmény most az, hogy vagyunk „mi” a karon és vannak a „többiek” valahol a városban. Ha mindenki ideköltözik, akkor a „mi” élménye alatt a dolgok természete folytán már az „egészet” érthetjük. Az új oktatási épületben egy helyen tanulnak majd a civil hallgatók a tisztjelöltekkel, tisztekkel. Az egyetem egységes közszolgálati attitűdjének a fejlesztéséhez ez a fajta együttlét elengedhetetlen, csak így lehet erős, közös identitásunk. Ha pedig erős az identitásunk, erősek az értékeink és biztosak vagyunk magunkban, sokkal könnyebben válunk nyitottá mások felé.

Ha már identitásépítésről beszélünk, ebben nagy segítségünkre vannak az olyan kiemelkedő személyiségekről való megemlékezések, mint Széchenyi István, aki 225 éve született, s akinek tiszteletére az NKE számos programot szervez.

P. A. Széchenyi István rendkívül komplex egyéniség volt egy olyan életúttal, amely hosszú időre muníciót biztosít számunkra. Képzett, bátor és kitüntetett katona, kiemelkedő államférfi volt. Hitt Magyarország felemelésében, amelyhez volt egy víziója is. Egy jobb, erősebb, szebb országot akart, boldogabb emberekkel. Nem ötletszerű javaslatai voltak, hanem rendszerben látta az egészet, és megadatott neki, hogy elképzeléseinek egy részét meg tudta valósítani.

Az NKE-nek azonban az egész Széchényi-család fontos. Széchényi Ferenc a Ludovika egyik adományozója. Magánvagyonából elképesztő mennyiségű pénzt áldozott a magyar nyelvű tisztképzés megalapítására akkor, amikor az egységes császári haderőben német volt a vezényleti nyelv, és amikor még semmi nem látszódott abból, hogy lesz-e egyáltalán nemzeti hadsereg. De hittek abban, hogy majd itt egyszer magyar nyelvű tisztképzés lesz, mert aki magyarul tanul harcolni, az magyarul is gondolkodik, és aki magyarul gondolkodik, az a magyar alkotmányért harcol. Nem véletlenül döntöttünk úgy, hogy a Ludovika legimpozánsabb terme Széchenyi nevét viselje a jövőben, a családnév kétféle írásmódjához igazodva: az egyik bejáratnál a Széchényi Ferenc által használt é, a másiknál a Széchenyi István által használt e betűs írásmóddal látható a Széchenyi Díszterem felirat. Emellett két portrét helyeztünk el a történelmi falakon apáról és fiáról. Egy olyan intézménynek, mint mi, ahol katonai, államtudományi, nemzetközi és rendészeti képzés folyik, kötelessége emlékezni az ilyen kivételes, nagy formátumú személyiségekre. Fontos, hogy a hallgatók megértsék, miben rejlik az ő nagyságuk. Ezt segíti a Ludovika Szabadegyetem idei programsorozata is, amely Széchenyi István munkásságáról szól, s amelyet szabadon választható tantárgyként vehetnek fel hallgatóink.


Szöveg: Horvátth Orsolya

Fotó: Bach Máté

Megosztás a Facebook-on

Cimkék: interjú, rektor, 2016

Nincs félnivalónk, mert bőven van útravalónk

    • boldizsar gabor
    • molnar zsolt
    • hhk s hallgatok
    • tisztavatas
  • Előző
  • Következő

Augusztus 20. az egyik legjelentősebb magyar nemzeti ünnep. Egyetemünk számára is kiemelt fontosságú, mert ezen a napon kerül sor a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar végzős hallgatóinak tisztavató ünnepségére. Ettől a naptól elkezdődik számukra az igazi kihívás, a tényleges megmérettetés. Az esemény közeledtével a HHK dékánjával, az MH Ludovika Zászlóalj parancsnokával és néhány tisztjelölttel arról beszélgettünk, hogyan készülnek a tisztavatásra, mit jelent számukra ez az ünnep, és hogyan folytatódnak útjaik az esküt követően.


Bátran kijelenthetjük, hogy a katonai hivatás olyan életformát követel meg, amely kockázatokkal és lemondásokkal jár együtt. Kevés olyan fiatal van, aki ezeknek tudatában és ezekkel együtt is erre a pályára lép. Többnyire azok választják ezt a képzést, akik középiskolai tanulmányaik után valami egészen újat szeretnének kipróbálni, kihívást keresnek vagy csak önmagában vonzónak találják az „egyenruhás” foglalkozást. Aki erre szánja el magát, annak fontos tudnia: „A katonai hivatás egy, a normáltól erősen eltérő körülményeket diktáló életforma. Egyrészt azért, mert zárt térben és közösségben, közösen kell megoldani a létezést, a szolgálat feladatait, másrészt mindezt szigorú szabályok és előírások mentén kell végrehajtani” – hangsúlyozta Dr. Boldizsár Gábor, a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar dékánja.

Az NKE-n folyó katonai képzés sajátossága, hogy az arra jelentkezők kettős jogállásúak: egyetemi polgárok, ezzel párhuzamosan pedig a Magyar Honvédség tényleges jogállású katonái honvédtisztjelölti megnevezéssel. „Ez azt jelenti, hogy katonaként is teljesíteniük kell mindazokat a feltételeket és célokat, amelyeket a Honvédség tűz ki eléjük” – foglalta össze Molnár Zsolt ezredes, az MH Ludovika Zászlóalj parancsnoka. Amint a kar dékánja kiegészítette, az egyetemen a hallgatók az elméleti és gyakorlati képzés során megtanulják a tudományos, pedagógiai és szakmai alapokat. A Ludovika Zászlóalj keretében a már elméletben elsajátított tudásra alapozott gyakorlatokat és feladatokat végzik a mindennapokban. A tanulás mellett katonaként is helytállni, a katonai elvárásoknak is megfelelni bizonyára nem könnyű feladat.  De kellő érettséggel és elhivatottsággal bárki képes a helytállásra. Ezt igazolta a hallgatókkal folytatott beszélgetés is. Amint Fodor Zoltán, a had- és biztonságtechnikai mérnök szak végzős hallgatója elmondta, akik itt tanulnak, idővel megszokják a kétoldalú követelménytámasztást. „Átállni a legnehezebb” – tette hozzá Pápai Ádám katonai vezető szakos hallgató, ugyanis egy több héten át tartó, terepen zajló gyakorlat után visszaülni az egyetem padjaiba, tanulni és vizsgázni, vagyis egyetemi hallgatóként is helyt állni nem egyszerű.

A HHK képzéseire jelentkezők már a kezdetektől katonai foglalkozásokon és gyakorlatokon vesznek részt, ugyanis egyetemi tanulmányaikat egy alapkiképzéssel kezdik. „Ez egy három hónapos, feszített ütemű képzés, amelynek során kiderül, hogy az illető bírja és akarja-e a katonai létet vagy sem. Ha akarja, sikeres tiszt lehet belőle” – emelte ki Molnár ezredes. Mint mondta, az egyetemen folyó oktatási tevékenységet a Ludovika Zászlóalj kiképzéssel és katonai szocializációs folyamatokkal, feladatokkal segíti. „Mi kitűztük a zászlónkra néhány éve a legfontosabbat: tisztelet, fegyelem, alázat. Mi tiszteletre tanítjuk hallgatóinkat, és alázatra az idősebbek és a szakma iránt” – hangsúlyozta.

Az alapkiképzést követően, a tanulmányi évek során a hallgatók számos olyan gyakorlatban vesznek részt, amellyel az egyetemről való kilépést követően találkozhatnak. Amint Boldizsár Gábortól megtudtuk, ezt segíti elő az ún. gyakorló szolgálat is az MH Ludovika Zászlóaljnál, amelynek keretében a hallgatók saját raj-, szakasz-, századparancsnokként elsajátítják, hogyan kell vezetni és irányítani, amikor majd első tiszti beosztásukba kerülnek. „A tisztjelölt számára ez egy olyan kihívás, amelyben azt tanulja meg, hogy sok esetben nem maga dönti el, mikor és mit csinál, nem maga dönt arról, mikor megy haza hétvégén vagy mikor van szolgálatban. Itt megtanulja azt a fajta alázatot, amelyet a köz szolgálata igényel, valamint a feltétel nélküli engedelmességet” – mondta a dékán.

A kiképző gyakorlatokkal kapcsolatban Molnár ezredes úgy fogalmazott, mindez nem más, mint a valóságot szimuláló helyzet. „A zászlóalj keretein belül olyan szocializációs körülményeket hozunk létre, amelyekkel felkészítjük őket a valóságban rájuk váró helyzetekre és feladatokra. És ami nagyon fontos: itt még lehet hibázni, de a cél, hogy ezekből a hibákból tanuljanak.” Hozzátette, büszke arra, hogy ezek a hallgatók helyt álltak 2013-ban az árvíznél és határhelyzetben a Közös Akarat feladatban is, illetve nemzetközi gyakorlatokon sem vallanak szégyent, hiszen folyamatosan dicséreteket kapnak a magas vezetők, elöljárók részéről is. Mint mondta, ez az egyetem és a Ludovika Zászlóalj közös munkájának az eredménye. Ennek a közös munkának hamarosan beérik a gyümölcse, ugyanis a tisztjelöltek számára véget ér az egyetemi képzés, és miután augusztus 20-án, ünnepélyes keretek között tisztté avatják őket, valamennyien elfoglalhatják első tiszti beosztásukat a Magyar Honvédség alakulatainál.


Ezt az időszakot fizikai és érzelmi intenzitás jellemzi: a hallgatók záróvizsgáik teljesítése mellett a tisztavatásra való felkészülésre koncentrálnak, ugyanakkor vegyes érzésekkel várják első tiszti beosztásukat, az azzal járó feladatokat és kihívásokat. Arról beszélgettünk, hogyan értékelik az NKE-n eltöltött éveket, és mi zajlik bennük a közelgő megmérettetést illetően. Kötél Kinga katonai gazdálkodási alapszakon, pénzügy szakirányon tanuló hallgató az emberi kapcsolatokat és a kialakuló barátságokat emelte ki, mint mondja „mindig voltak és vannak nehezebb napok, és jó, ha van egy összetartó csapat vagy legalább ketten, akik tudjuk, hogy számíthatunk egymásra”. Fodor Zoltán honvédtisztjelölt a pozitívumok közé sorolta a hohenfelsi nyári gyakorlatokat, ahol volt lehetőségük nemzetközi környezetben is alkalmazni azt a tudást, amelyet az egyetem és a zászlóalj adott nekik. Mint mondja, számára fontos az is, hogy sikerült egy olyan szakirányt és egy olyan dinamikusan fejlődő tudományágat választania, ahol a tanórákon tanultakhoz képest is sok mindent lehet még önállóan kutatni, és ehhez minden segítséget megad az egyetem. Nyíri Klaudia a katonai gazdálkodási szak végzős hallgatója hadtáp szakirányon. Értékelőjében úgy fogalmazott, az alapkiképzést tudná kiemelni, mint legpozitívabb és legnehezebb kihívást. „Olyan feladatokon és olyan dolgokon mentünk ott keresztül, amikről nem is gondoltuk, hogy képesek vagyunk rá. Annyira kitolódtak a saját határaink, és olyanokat csináltunk meg együtt, ami által egy erős közösséggé kovácsolódtunk, kialakultak jó barátságok, és ez hatalmas élményt jelentett számomra, főként lányként.” Amint Boldizsár Gábor dékán rávilágított: „A közösen szerzett negatív élmény a legnagyobb összetartó erő, és ekkor, a bajban nyer értelmet a Bajtárs fogalma. Itt nem számít a származás, a társadalmi helyzet, hanem egyéni teljesítmény van, és mindenki egyforma.”

A munkába állás kapcsán hasonlóan vélekednek a hallgatók. Mint mondják, mindannyian azért jöttek ide, hogy négy év után elkezdhessék a hivatásos szolgálatot. „Az eltelt négy év nagyon sok feladatot állított elénk tanulmányilag, szakmailag és katonailag egyaránt, és most már jó lesz egy visszajelzést kapni” – foglalta össze gondolatait Nyíri Klaudia. Hasonlóan vélekedik Kötél Kinga honvédtisztjelölt is, aki várja, hogy elkezdhessen dolgozni, és bár a munka több feladattal és több felelősséggel jár majd, legalább új kihívások lesznek. Lényegre törően fogalmazta meg mondanivalóját Pápai Ádám: „Aki akarta, itt teljesen el tudta sajátítani az alapokat. Minden helyőrségnél más-más helyi sajátosságok vannak, amihez majd alkalmazkodnunk kell, de szerintem nincs félnivalónk, mert bőven van útravalónk.”

Ezzel a lendülettel és ilyen hozzáállással készülnek tehát a végzősök arra az eseményre, amely valaminek a vége és valaminek a kezdete is egyben. A tisztavatás elsősorban az egyetemi évek lezárását jelenti, a honvédtisztjelölti pályafutás csúcsát, ugyanakkor annak az életformának a kezdetét, amelyet a választott hivatás és a tiszti beosztás hoz el számukra. „Mindegy, hogy valaki egy irodában, egy műhelyben vagy egy alegység katonái előtt fog állni és feladatot szabni, előbb-utóbb érezni fogja a felelősséget. Mert felelős lesz mindazokért, akikért dolgozik vagy akiket vezet” – emelte ki Molnár ezredes a katonai pályára lépés kapcsán. Mint ismertette, a hallgatók 3-4 év alatt folyamatosan készülnek erre a feladatra. A tényleges felkészítés már másodéven elkezdődik különböző katonai és alaki foglalkozásokkal, kiképzésekkel, negyedikben pedig a szablyafogásokat gyakorolják a tisztjelöltek. Ezt követően egy feszített ütemű célfelkészítés lesz augusztus elején, akkor kapják meg tiszti egyenruhájukat és első tiszti ellátmányukat. Augusztus 17-én kerül sor egy ún. belső avatásra, amely egy háromlépcsős folyamat: a tisztjelöltek megkapják az egyetemtől a diplomájukat, a Vezérkari Főnök hadnaggyá avatja és beosztásba helyezi őket, majd diplomázott és beosztásba került tisztként a honvédelmi minisztertől egy szablyát kapnak, amely többéves hagyományra tekint vissza, és szimbolikus jelentésű.

Hogy mindeközben mi zajlik le a hallgatókban, az jól látható már a gyakorlások során is, de a nagy napon, augusztus 20-án, amikor mindannyian a Kossuth téren állnak, elhangzik az eskü, szablyát rántanak, és megkezdődik a díszmenet, akkor látszik igazán az arcokon a feszültség és izgatottság. Amint Molnár ezredes felidézi, „ilyenkor átsüt, átjön a lendület, és az a hangerő, amelyet eddig ők kiadtak magukból a gyakorláson, annak ott sokszorosát lehet hallani és érezni”. A hallgatók még nem tudják megfogalmazni, mit éreznek, inkább csak azt, amit érezni szeretnének vagy amit mások megéltek már korábban. Mint mondják, ezt az érzést nem lehet szavakkal kifejezni: egyrészt elégedettség és felszabadulás, hiszen a befektetett munka eredménye az, hogy ott állhatnak és tisztté avatják őket, másrészt feszültség és izgulás, hiszen mindez egy új dolognak a kezdete, egy olyan pályának, ahol nemcsak magukért, hanem másokért is felelősséggel tartoznak. „Tiszti esküt a hazájáért csak egyszer tesz az ember” – emelte ki Pápai Ádám végzős hallgató, ez pedig mindannyiuk számára nagy élmény, a szülők, az egyetem és a zászlóalj számára pedig nagy büszkeség.

Az ünnepséget követően – egy rövid pihenő után – a frissen avatott tisztek megkezdik szolgálatukat a Honvédség alakulatainál, intézményeinél. Elsősorban a tanulmányi eredmények és a zászlóalj által készített szakmai értékelés határozza meg, hogy ki milyen szervezethez kerül, azonban a rangsorolásnál előnynek számít, ha a hallgató az egyetemi évek során tudományos, sport- és egyéb versenyeken is jó helyezést ért el. Mindemellett kiemelt szempont, hogy a hallgatónak melyek a személyes preferenciái: mindenki maga választhat és felállíthat egy rangsort arra vonatkozóan, mely alakulatnál szeretne beosztást kapni, a döntéshozók pedig ezt is figyelembe veszik az elosztásnál. Amint Molnár ezredes megjegyezte, a tisztjelöltek leginkább vidéki helyőrségekbe kérik magukat.

Az elhelyezkedést illetően mondhatni színes a skála: Kötél Kinga az MH 86. Szolnok Helikopter Bázisnál pénzügyi referens beosztásban fogja koordinálni egy tizenhat fős pénzügyi referatúra mindennapi feladatait; Nyíri Klaudia Székesfehérváron, az MH 43. Nagysándor József Híradó és Vezetéstámogató Ezrednél, a helyőrség támogató szakaszparancsnoki beosztást tölti majd be; Pápai Ádám pedig az MH 5. Bocskai István Lövészdandárhoz kerül kiképző század szakaszparancsnoknak, ahol különböző kiképzéseket hajt majd végre. Mindannyian másért jöttek ide, és hamarosan mindannyian máshol folytatják útjukat. De egy valami közös bennük: elhivatottak a hazájukért, és készen állnak a köz szolgálatára.


Szöveg: Búzás Beáta

Megosztás a Facebook-on


Mindig a feladatnak próbálok megfelelni

    • makray katalin

Schmittné Makray Katalin olimpiai ezüstérmes tornász, a hetvenes évekből ismert tv-torna népszerű alakja, az aerobic sportág meghonosítója Magyarországon. Édesapja és nagyapja is a Ludovikán végzett, így úgy tűnhet, természetes volt az út, hogy ma a Ludovika Zászlóalj zászlóanyája legyen. De mint magáról mondja: „semmit nem csináltam extrábban, mint bárki más, csak csináltam mindig azt, amiben úgy éreztem, hogy rám számítanak”.


Már gyerekkora óta aktívan sportol, kiváló eredményeket ért el országos és nemzetközi versenyeken. Hogyan és mikor alakult ki a sport iránti szeretete?

Schmittné Makray Katalin: Az 1950-es években kezdtem el tornászni, akkor tízéves voltam. Akkoriban az embernek nem volt lehetősége semmi olyasmire, amit normál körülmények között ma egy gyerek magának megteremthet, vagy a szülei által. A lehetőség annyiból állt, hogy volt egy tornaterem a Szentkirályi utcában, én meg ott laktam a Bródy Sándor utcában, és édesanyám beíratott tornára. Kicsit szorgalmasabb voltam, meg talán ügyesebb is, mint a többiek, ezért a tanárnő elvitt a Budapesti Postás Sportegyesületbe tornásznak. Így kezdődött tornász pályafutásom. Szépen cseperedtünk, nagyszerű társaságom volt, kiváló emberek edzettek bennünket. Nemcsak a tornára tanítottak meg, hanem sok minden másra, tisztességre, szorgalomra és becsületre, ahogyan ezt kellett egy igazi nevelő egyesületben, és remélem, még ma is így csinálják az edzők. Aztán ha egy verseny jó eredménnyel zárult, kedvet kaptam, hogy még tovább csináljam. Egy héten háromszor volt edzés, utána naponta, majd amikor válogatottak lettünk, már naponta kétszer edzettünk, edzőtáborokba jártunk, és amikor érettségire készültem, abban az évben gyakorlatilag alig jártam be a gimnáziumba. Tizenkilenc éves koromban volt a tokiói olimpia, ahol ezüstérmet szereztem felemás korláton, ami a kedvenc szerem volt. Ez az ezüst az én és az engem felkészítő emberek közös munkájának gyümölcse volt.

Ön sokak számára a Magyar Televízió tv-torna műsorából ismert, egy korosztály meghatározó esti programja volt ez a műsor. Ön hogyan látta ennek a jelentőségét? Érezte ezt a „felelősséget” a másik oldalon?

M.K: Ez nem úgy csapódott le nálunk, mint felelősség, ez egy műsorszám volt. Amikor a hetvenes évek végén elkezdtük, akkor egyetlen csatorna volt, a Magyar Televízió, csak ezt nézhették az emberek. Rendszeres napi esemény volt a mese, és utána jött a tv-torna. Egy fiatal tornász pár kezdte, akik az én tornásztársaim voltak. Az emberek megszerették, ezért jött az ötlet, hogy egészítsék ki a műsort. Én tornász voltam egy kilenc-, egy öt-, és egy hároméves gyerekkel, tehát tulajdonképpen adta magát a dolog, hogy a három kislányommal együtt ezt meg tudtuk csinálni. Nagyon szerették az emberek, mert újdonság volt, egy színes folt az életükben. A gyerekek és az idősebbek csinálták is a gyakorlatokat, ők voltak a legnagyobb rajongóink. Mindig nagy öröm volt, hogy amikor kimentünk az utcára, megismertek bennünket a gyerekekkel, puszilgatták a lányaimat, leveleket kaptunk. Nagy élmény volt, ugyanakkor egy jó dolog, mert az embereknek, családoknak felhívta a figyelmét arra, hogy minden nap szükséges egy kis mozgás.

Mit gondol, hogyan lehet ma mozgásra nevelni a fiatalokat?

M.K: Minden statisztikai adat azt mutatja, hogy sokkal többen sportolnak ma, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Én magam tudom, mert amikor 1991-ben a magyar aerobic sporttal kezdtem el foglalkozni, már akkor sokan jártak fitnesztermekbe, főként a fiataloknak fontos volt az alakjuk, kinézetük. Azóta teljesen természetes, már nemcsak a fiatalok, az idősebb korúak is sportolnak. A futás például egy nagyon jó dolog: nemrég volt a Vivicittá, ahol rekordot döntöttek a résztvevők számát illetően. Ez egy jó irányba haladó fejlődés, aki meg még nem csinálja, mert úgy adódnak a lehetőségei vagy körülményei, annak sem nagy dolog elmenni pl. túrázni. A népegészség szempontjából a legfontosabb a mindennapi testnevelés bevezetése volt az oktatásba.

Háromgyerekes családanyaként, nagymamaként a közéleti szférában munkálkodott, a politikában is volt része. Hogyan befolyásolta az életét, amikor a politika, nemcsak a sportpolitika oldaláról, bekerült a mindennapjaikba? Hogyan lehetett helyt állni mindebben? Kivédeni a támadásokat?

M.K: Amikor az ember élsportoló lesz, ez eleve egy olyan státusz, ami miatt meghívást kap eseményekre. Ez történt velem is, így amikor nagykövet feleségként kaptam felkérést, hogy vegyek részt rendezvényeken vagy nyilatkozzam, ez már természetes volt számomra. Miután a férjem tagja a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, így nagyon sokat utaztam vele különböző rendezvényekre.  Aztán a kétezres években a polgári körök révén nagyon sok jó társaság alakult. Közösségek fogtak össze, akik nemcsak a maguk hétköznapi életét egyengették, hanem a közjóért is tettek. A környezetünket ápolgattuk, törődtünk másokkal, beszélgettünk a hazánk jövőjéről és arról, hogy ennek érdekében mi mit tehetünk. Valahogy így csöppentem bele a napi politikába, és büszke vagyok rá, hogy részese lehettem egy folyamatnak, amiben a hazámért tehettem.

Nagyon színes a pályafutása: sportoló, edző, sportvezető, sportágalapító, diplomata, s tulajdonképpen szakpolitikus is. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, ha megkérdeznénk, hogy mi volt a foglalkozása, mit válaszolna? Szakmai szempontból mire a legbüszkébb?

M.K: Semmiben nem voltam semmi különleges, egyszerűen csak azt csináltam mindig, amiben úgy éreztem, hogy számítanak rám. Hogy jól vagy rosszul, azt mindig magamban mértem. Általában, mint fegyelmezett tornász, úgy álltam minden feladatomhoz, s igyekeztem annak megfelelni. Nem vagyok sem szakpolitikus, sem semmilyen titulussal rendelkező valaki, én egy teljesen hétköznapi, civil ember, nagymama vagyok. Szerintem nagyon sokan képesek erre, talán a Jóisten kegyelmének köszönhető az, hogy kiválasztott bennünket mások által kicsit magasabb feladatokra. Ez tehát nem az én érdemem, nekem csak helyt kellett állnom. Függetlenül a titulusoktól, vagy attól, hogy éppen miben veszek részt és mit csinálok, én ugyanaz az ember vagyok, aki mindig is voltam. Ha meg kellene fogalmaznom az ars poeticámat, akkor egy Arany János gondolatot kölcsönöznék: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.”
És valóban ez a lényeg: a harctéren, bajban, nehézségben, jóban, szeretetben, gyűlöletben, mindig embernek maradni.

Nemcsak családanyaként nevel: a Magyar Honvédség Ludovika Zászlóalj zászlóanyjaként a honvédtisztjelöltek fölött vállal gondoskodó, támogató szerepet. Mit jelentett Önnek ez a felkérés?

M.K: Ezt is a csillagok állása hozta. 2011-ben megalakult a Ludovika Zászlóalj, annak vezetői pedig úgy döntöttek, kellene egy zászlóanya, adta magát a helyzet, hogy én ott voltam: egyrészt mint a köztársasági elnök felesége, másrészt egy olyan család sarja, akik maguk is ludovikások voltak. Édesapám és nagyapám is a Ludovikán végzett katonatisztek voltak. Büszke vagyok és hálás a sorsnak, hogy közöttük nőhettem fel. Sokat tanultam tőlük és példájukkal sok erőt adtak nekem az életem későbbi szakaszában. Az ötvenes években, a nagyon nehéz időszakokban is csak azt láttam, hogy az embernek helyt kell állnia, függetlenül attól, hogy miket veszített el az évek folyamán. Ők mindig újrakezdték, egészséges lélekkel, erővel és kitartással. Először váratlanul ért, amikor felkértek zászlóanyának, mert nem tudtam pontosan, mi lesz a feladatom. Most vagyok abban az állapotban, hogy kifejezetten örömforrás számomra, amikor a honvédtisztjelöltekre gondolok. Nem találkozom velük minden nap, de azt tudom és érzem, hogy a sok katona mellé kell egy zászlóanya, aki támogatja és összetartja őket, mint egy családot.

Megalapította a honvédtisztjelöltek számára a Szent László-díjat. Miért tartotta ezt fontosnak? A családi hagyomány szerepet játszott ebben?

M.K: Amikor elkezdtem részt venni a honvédtisztjelöltek számára szervezett száznapos ünnepségeken, és láttam, hogy számos díjat ajánlanak fel. Elgondolkodtam, hogy zászlóanyaként talán nekem is feladatom valami olyan kézzelfoghatót adni egy diáknak, amit csak ő érdemel meg. A zászlóalj vezetőivel folytatott közös gondolkodásban sikerült megfogalmazni, hogy a kiválóság legyen a mérce. Azt szeretném, hogy aki a Szent László-díjat megkapja, annak az életét határozza meg, és még jobban erősítse meg őt az elhatározásában a jövőt illetően.

Az NKE-n tavaly indult a Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kar, amelynek távlati célja, hogy a hazai diplomataképzés bázisa legyen. A diplomáciában eltöltött évek tapasztalata alapján hogyan látja egy ilyen képzés jövőjét, indokoltságát?

M.K: A világ nagyon kicsire összeszűkült, és a diplomácia minden szinten érinti a hétköznapjainkat. Nagyon fontos, hogy milyen magas szinten tanulják ezt azok, akik ebben akarnak egzisztenciát teremteni. Úgy érzem, a mai nemzetközi helyzetben elengedhetetlen, hogy olyan képzett, több nyelvet beszélő, felkészült diplomaták képviseljék Magyarországot, akik érvényt tudnak szerezni mindannak, ami nekünk, magyaroknak fontos. Fontos, hogy tudják rólunk, kik vagyunk, mit akarunk, és hogyan tudjuk hozzátenni a tudásunkat ahhoz, hogy Európa és a világ is jobb legyen.

Mit gondol, egy huszonéves fiatal, aki elvégzi az egyetemet, kész erre a feladatra?

M.K: Egy egész élet munkája és tapasztalata kell ahhoz, hogy valaki minél többet tudjon befogadni. Minden eset egyedi, és adódnak váratlan helyzetek, amelyekhez alkalmazkodni kell. Leginkább a tudás és szakmai hozzáértés dönti el, hogy egy helyzetben jól vagy rosszul lépünk. A gyakorlat és a hétköznapi élet fogja eldönteni, hogy valaki alkalmas-e a diplomata szerepre, vagy sem.

Mit üzen a fiataloknak, akik erre a pályára készülnek?

M.K: Mindig úgy forduljanak az emberek felé, hogy őket szolgálják. Ha ez az alázat nincs meg bennük, akkor elvesznek a feladatban. Alázat, kitartás, fegyelem - ezek a legfontosabbak. Ezeket azonban nem a közszolgálati egyetemen kell megtanulni, hanem már otthon, gyerekkorban.       


Szöveg: Búzás Beáta

Az interjú teljes terjedelmében a Bonum Publicum májusi számában olvasható:
http://uni-nke.hu/uploads/media_items/bonum-publicum-2016-majus.original.pdf

Megosztás a Facebook-on


Ez lesz Budapest legszebb egyetemi campusa

    • latvany
    • campus ter 11
    • elso skiccek
    • finta 2
    • finta
    • nke oktatasi 01
    • nke oktatasi 02
    • nke oktatasi 03
    • nke oktatasi 04
    • nke oktatasi 07
    • nke oktatasi 08
    • nke oktatasi 09
    • nke oktatasi 10
    • nke oktatasi 11
    • oktatasi 1
    • oktatasi 2
    • oktatasi 3
    • oktatasi 4
    • oktatasi
  • Előző
  • Következő

Gőzerővel halad a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Campusának fejlesztése. A tavaly ősszel átadott Orczy Úti Kollégium mellett a most épülő oktatási épület terveit is a Finta és Társai Építész Stúdió készítette. A cég alapítójával, a Kossuth-díjas Finta Józseffel és a szintén alapító, Ybl-díjas Szabó J. Tamással beszélgettünk.


Mindketten elég sok jelentős épület tervezésében vettek részt az elmúlt években, évtizedekben. Mi késztette Önöket arra, hogy egy egyetemi campus létrehozásában is szerepet vállaljanak?

Finta József: Amikor először volt szó arról, hogy részt vehetünk a projektben, a feleségemmel elsétáltunk az Orczy-kertbe. Első alkalommal jártunk ott, és egyből lenyűgözőnek, nagyon jó hangulatúnak találtuk a környezetet, a tóval és a fákkal együtt. Nagyon lelkesen láttunk hozzá a munkához, mivel azt vallom, hogy egy egyetemi campus létrehozásában részt venni egy nagyon jó dolog. Előtte csak egy alkalommal volt részem benne, amikor a Műegyetem informatikai épületét terveztük. A Ludovika Campus esetében mind a kollégium, mind az oktatási épület tervezésekor azt tartottam az egyik fontos kiindulópontnak, hogy az épületeknek megfelelő kapcsolata legyen a város és az Orczy-kert irányába is. Úgy gondolom, hogy ha megvalósul a teljes projekt, ez lesz Budapest legszebb egyetemi campusa.

Szabó J. Tamás: Egy nemrég megjelent újságcikkben azt kérték számon tőlünk, hogy a kollégium épülete miért nem illeszkedik jobban a Ludovika Pollack Mihály tervezte főépületéhez. Ennek az az egyszerű oka, hogy a két épület között ott van a park, és nekünk a tervezéskor elsősorban arra kellett figyelnünk. Az oktatási épület annyiban más, hogy az már közelebb van a Ludovikához, és fel is veszi annak geometriáját.

Az egykori Ludovika Akadémia klasszicista stílusban épült. Reálisan elvárható-e, hogy ezek a stílusjegyek egy 21. századi épületen is megjelenjenek?

Finta József: A mai világban a média egy része azt sugallja, hogy minden, ami régi, az szép, és minden, ami új, az rossz, csúnya. Kétségtelen, hogy a jelenkor építészete nem tud olyan hatásos, egyértelmű üzeneteket megfogalmazni, mint amilyeneket a régebbi épületek tükröznek. De azért a maiaknak is vannak üzeneteik, legfeljebb az emberek nehezebben fedezik fel azokat. Mondhatnám azt is, hogy jó lenne a klasszicizmus idején élni, de most teljesen más világ van, és ezeknek a kihívásoknak kell elsősorban megfelelni.

Szabó J. Tamás: Sok rosszat lehet mondani például a hatvanas évek építészetéről, de az látható minden egyes akkori épületen, hogy tervezőik hittek az értékteremtésben. Sajnos manapság az építészek többségére ez nem annyira jellemző.

Finta József: A nagy építészeti stílusok nem azokban az átmeneti korokban születnek, mint amilyenben most is vagyunk. Ettől függetlenül most is törekedni kell az újra, a jóra. Mi például a Ludovika Campus épületeinek tervezésekor is abból indultunk ki, hogy milyen funkciók, viselkedések, mozgások fognak azokban megvalósulni, és ehhez igazítottuk a tartalmat. Fő szempont volt, hogy a hallgatók ne csak a tanulás, hanem egyúttal a mindennapi életük fontos tereiként tekintsenek az épületekre. Ez a szemlélet különösen igaz volt a kollégium tervezésére.

A tervezéskor mennyire tudták szabadjára engedni a fantáziájukat, és ebben mennyire támogatta Önöket az egyetem?

Szabó J. Tamás: Az egyetemtől mint megrendelőtől egy négyzetméterekre lebontott pontosságú programot és üzleti tervet kaptunk, amely elvileg jelentősen behatárolta a lehetőségeket, hiszen egy adott összegből kellett mindent megvalósítani. Ezeken a kereteken belül azonban lehetett úgy „játszani” a négyzetméterekkel, hogy a lehető legtöbb közösségi teret tudjuk becsempészni a tervbe. Ebben pedig szerencsére tökéletes partner volt az intézmény.

Finta József: Én is úgy érzékeltem, hogy az NKE vezetése teljes mértékben támogatta a koncepciónkat, és kiállt mellette akkor is, amikor próbálták „megnyirbálni” azt. Sajnos ugyanis a közbeszerzéseken legtöbbször az „olcsóság” számít, és kevésbé a minőségi tartalom. Az egyetem szerencsére fontosnak tartotta, hogy ne csak a lehető legolcsóbbak, hanem használhatóak is legyenek az épületeik. Ez a fajta szemlélet ritka manapság.

Említették többször is, hogy szerettek volna minél több közösségi teret megjeleníteni a tervekben. Ezekre miért van szükség?

Finta József: Az egyetem nemcsak a tanulás színhelye, hanem egyfajta otthon is a hallgatók számára. Kellenek tehát olyan terek, ahol társasági életet élhetnek a fiatalok. Ez a kollégium esetében magától értetődik, de az oktatási épületben is meg kellett találnunk ennek a lehetőségét. Ezért épülnek meg azok a pihenőterek, amelyek funkcióik ellátása mellett nagyon szép kilátást nyújtanak majd az Orczy-kertre és az Üllői útra is.

Szabó J. Tamás: Az oktatási épület egy ízig-vérig modern hely lesz, amelynek tervezésénél nem az volt a célunk, hogy mindenféle építészeti bravúrokkal kápráztassuk el az egyetemi polgárokat, hanem a használhatóságot helyeztük a középpontba a közösségi terek esetében is. A Campus térnél pedig sokáig gondolkoztunk azon, hogy az az Orczy-kert kitüremkedése legyen-e, vagy inkább a városi jelleget öltse magára. Végül az utóbbi mellett döntöttünk.

Ha már itt tartunk, ezek az új épületek mennyire illeszkednek a városképbe?

Finta József: Ezt a különböző építési szabályozások alapvetően meghatározzák. Ilyen például, hogy hány százalékát lehet beépíteni a teleknek, vagy milyen lehet az adott területen az épületsűrűség. Ezután jön az igazi játék, amikor az építész felteszi a kérdést: „mi lenne, ha….?” Ez a gyermeki kíváncsiság elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki jó építész legyen.

A beszélgetésünk elején említették azt, hogy fontos az épületek üzenete. A Ludovika Campus épületei esetében milyen üzenetekről beszélhetünk?

Finta József: Mindkét épület térbeli üzenete az, hogy a tereiben jól lehet mozogni, élni, továbbá mindkettő szoros kapcsolatot tart az Orczy-kerttel. Emellett elengedhetetlen az is, hogy funkciójukból adódóan legyen egyfajta méltóságuk is az épületeknek, amelyeknek egyértelmű, jól értelmezhető közlekedési struktúrával kell rendelkezniük. Tehát fontos, hogy a lehető legkönnyebben eljussak oda a város valamelyik pontjáról, ne kelljen azon gondolkoznom, hogyan is tudom megközelíteni. Ez a belső közlekedésre is igaz, azaz a campus jelenlegi és majdani épületeinek egymáshoz viszonyított megközelíthetőségére.

Szabó J. Tamás: A Ludovika Campus esetében van egy külső, úgynevezett publikus gyűrű, és van egy belső, általában az egyetemi polgárok által használt gyűrű, amely felfűzi az egyetemi funkciókat. Ennek érdekében például a kollégiumnál a másodlagos bejáratot nem a város, hanem a park felé nyitottuk meg.

A campus építését tiltakozók zaja is kíséri, akik nem igazán nézik jó szemmel a munkálatokat, különösen a fakivágásokat. Igazuk lehet?

Finta József: Amikor az első skicceket megcsináltuk, már akkor is egészben kellett gondolkodnunk. Én azt látom, hogy akik most tiltakoznak, nem érzik azt igazán, mennyivel több lesz ennek a területnek az értéke a beruházással. Mindig azt kell ugyanis nézni, hogy mi az a többletérték, amely a végén keletezik. Én például a József nádor téri fák kivágásával egyáltalán nem értettem egyet, hiszen ott egy mélygarázs építése miatt került erre sor, s ez szerintem nem tekinthető olyan többletnek, amely miatt érdemes volt a fákat kivágni. Itt viszont egy nagyon komplett egyetem születik, amiért megéri ezt az áldozatot meghozni. Budapest legszebb campusa épül a Ludovikán.

Egy építész életében vannak-e olyan tervek, amelyeket még mindenképpen szeretne megvalósítani, és mi az a felkérés, amelyre feltétlenül nemet mondana?

Finta József: Eddig három templomot terveztem, és ezt a sort szívesen folytatnám, de ebben valószínűleg már nem lesz részem. De családi házat is szívesen terveznék, csak sajnos nem volt rá lehetőségem, mert mindig jöttek a nagyobb lélegzetvételű munkák. Most benne vagyunk egy igazán jelentős projektben, a kongresszusi központ megvalósításában a MÜPA melletti parkoló területén. Sajnos már öt éve húzódnak a tárgyalások, és még nem tartunk az engedélyezési terv elkészítésénél sem. Pedig még pénz is van rá, de a bürokratikus folyamatok lassítják a megvalósítást. Börtönt viszont biztosan nem építenék, hiszen annak szellemisége nagyon messze áll tőlem, és nem is igazán mozgatja meg a fantáziámat, ahogy például egy gépjárműgyártó csarnok megvalósítása sem.

Szabó J. Tamás: Én még nem gondolkozom konkrét álmokban, úgy vagyok vele, hogy mindenben meg lehet találni a szépséget és a kihívást. Az biztos, hogy a már említett kongresszusi központ megtervezése életem egyik legjelentősebb munkája lenne.


Szöveg: Szöőr Ádám,
Fotó: Finta és Társai Építész Stúdió

Megosztás a Facebook-on


Fél éve a Magatartástudományi Intézet élén

    • haller jozsef

Dr. Haller József egyetemi docens, az MTA doktora fél éve irányítja a Rendészettudományi Kar Rendészeti Magatartástudományi Intézetét. A biológus végzettségű tudós harminc éve kutat az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetében, ahol a Magatartás Neurobiológiai Osztályt vezeti. Szakterülete a magatartás neurobiológiája. Kutatási témái között szerepel az agresszió, a szorongás neurobiológiája, az abnormális agresszió hormonális és idegrendszeri szabályozása.  Úgy véli, valaki annak a területnek válhat a szakértőjévé, amelyet évtizedek óta kutat.


Hogyan került kapcsolatba a biológia tudományával?

Haller József: Mindig is érdekelt az állatok viselkedése, édesapámmal sokat jártam az erdőbe, volt alkalmam megfigyelni őket. Az első „tudományos cikkemet” tizenkét éves koromban írtam az iskolám lapjába. Kutató kisbiológus néven meghirdetett programban vettem részt, a hangyák viselkedésének a vizsgálatáról írt munkámmal első helyezését értem el. Azt kutattam, hogyan találják meg a táplálék felé vezető optimális útvonalat két pont között. Megállapítottam, hogy a hangyák szaglása rendkívül jó.

Időközben a magatartás neurobiológiája vált a szakterületévé.

H. J. A szakterületem a magatartás, elsősorban az agresszió, a szorongás és a traumás zavarok kutatása, valamint ennek neurobiológiai alapjai. A kutatócsoportommal modellezni kezdtem az emberi pszichopátiás jelenségeket. Az egyik általunk modellezett jelenség az agresszivitással járó pszichopatológiákhoz kapcsolódik. Korábban ezeket a kórképeket egyszerű laboratóriumi tesztekkel vizsgálták. Mi voltunk az elsők, akik rájöttünk, hogy ha az emberi pszichopatológiák kiváltó tényezőinek (etiológiai faktorainak) tesszük ki az állatokat, abnormális agresszió alakul ki náluk, amelynek egyik legfontosabb sajátossága a fajra nem jellemző agresszió, például a sérülékeny testfelületek (fej, torok, has) támadása. Munkánk nyomán több kutatócsoport is saját fejlesztésbe kezdett. Jelenleg két modellel dolgozunk. Az egyik az antiszociális személyiségzavarra jellemző ún. „hidegvérű” agresszió, a másik az időszakosan jelentkező, explozív zavarra jellemző fokozottan emocionális agresszió. Mindkét zavarnak köze van az erőszakos bűnözéshez, de más okokra vezethetők vissza (ezeket az okokat modelleztük), eltérő környezetben jelennek meg, és eltérnek a kezelési lehetőségeik is. Jelenleg ezen abnormális viselkedések mechanizmusait sejt- és idegsejtszinten próbáljuk tisztázni. Olyan mechanizmusokat tanulmányozunk, amelyek kutatása néhány éves múltra tekint csupán vissza. Azt is vizsgáljuk, hogy az állatoknál megfigyelt jelenségek milyen mértékben alkalmazhatók az emberi abnormális (pszichopatológiás) agresszióra. Engem leginkább mindig az ember érdekelt. Azért foglalkoztam állatokkal, mert rajtuk sokkal több minden vizsgálható, mint az emberen. A humán kutatás nehezebb, több pénzbe kerül, bonyolultabb az engedélyeztetési eljárás, ami lassítja a munkát.

Mit kutat jelenleg?

H. J. A traumák viselkedési következményeivel foglalkozom. Ez olyan stressznek az átélését jelenti, amelynek hosszú, akár évtizedekig zajló következményei lehetnek, és komplex zavart okoznak: szorongást, depressziót, pszichózist, skizofréniaszerű tüneteket, alvászavart, és agresszivitás komponense is van.

Ha valakit trauma ér, mindenképpen jelentkeznek ezek a tünetek?

H. J. Nem feltétlenül. A poszttraumás stressz zavar első leírása a nemi erőszakot átélt nők vizsgálata során született meg, azonban ez a hetvenes évek elején nem keltett olyan nagy feltűnést. Ám amikor Vietnámból hazatértek a háborús veteránok, a poszttraumás stressz zavar okozta viselkedési problémák olyan méretűvé váltak, hogy speciális kórházakat kellett felállítani a kezelésükre. Ekkor kezdték el tudományosan is vizsgálni a kérdést. Azóta már kiderült, hogy sok minden okozhat poszttraumás stressz zavart: akár az állás elvesztése, ha reménytelen helyzetbe kerül valaki vagy amikor életveszélyes betegség jelentkezik a családban. Egy háborús trauma az emberek harminc-negyven százalékánál idéz elő problémát, egy halálos betegség a családban, egy állás elvesztése csupán három-négy százalékuknál. Egyes emberek kiheverik, de vannak, akik nem tudnak túllépni rajta, a kezelésük nagyon nehéz és hosszú ideig tart. A vietnámi katonák esetében, akiknél öt év eltelte után is fennállt ez a zavar, örök életükben meg is maradt. A betegség kezelésére kétféle terápia létezik: az egyik a pszichoterápia, a másik a gyógyszeres kezelés. Ezek tüneti kezelések, és az okokat nem tudják megszüntetni. A kutatásunk arra irányul, hogy azonosítsuk azokat az idegrendszeri elváltozásokat, amelyek a trauma következtében kialakulnak, és így olyan gyógyszeres kezeléseket lehessen kifejleszteni, amelyek nemcsak a tüneteket képesek kezelni, hanem meg is szüntetik ezt az állapotot. Ez egy intenzíven kutatott terület, amelynek az az oka, hogy folyamatosan vannak háborúk, de traumát okoz a migráció is, a migránsoknak ugyanis megváltozik a pszichikumuk.

Oktatott az ELTE-n, a SOTE-n, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, valamint a Szent István Egyetem Biológiai Intézetében. Hogyan kapcsolódott be a Rendészettudományi Karon végzett munkába?

H. J. Az volt az előzménye, hogy 2013-ban a Belügyminisztérium Nemzetközi Oktatási Központjának a vezetője, Farkas István ezredes megkeresett, aki azt szerette volna a segítségemmel megtudni, hogy miért van az, hogy a kiképzésre érkező rendőröknek csak egy része teljesít jól szélsőségesen stresszes körülmények között. Az is érdekelte, hogy ez előre jelezhető-e. Nagyon megtetszett a téma, felkeltette az érdeklődésemet. Először videó-felvételekkel és szívritmus-regisztrációkkal dolgoztam. Ennek során a viselkedés és a szívritmus között érdekes összefüggéseket találtam. Azt tapasztaltam, hogy a kiképzés extrém stresszhelyzetei egyes embereknél szívritmuszavart okoznak, ami befolyásolja viselkedésüket. Pályázatot nyújtottunk be, amelynek a segítségével a jövőben is aktívan folytatjuk ezt a rendkívül érdekes munkát.

Milyen kutatási témákat, irányokat jelölt ki a Rendészeti Magatartástudományi Intézetben?

H. J. Olyan kutatási irányokat indítunk el, amelyek szorosan kötődnek a hallgatóinkhoz. A kollégákkal közös fejlesztésekbe kezdtünk. A létszám- és eszközfejlesztésre is nagy hangsúlyt fektetek a jövőben.

Az egyetem fontos jellemzője a kutatás. Ön szerint mi a kutató legfőbb jellemzője?

H. J. Alapvetőnek tartom a fegyelmezett gondolkodást, aki ugyanis nem képes rendet tartani a fejében, más foglalkozást űzhet ugyan, de kutató nem lehet. A kutató fontos jellemzője, hogy olyan mélységekig merül el a valóság valamely aspektusában, amely a kívülálló számára már túlzásnak tűnhet. Szükséges továbbá egyfajta vonzalom a rendkívül alapos és sokirányú tudás iránt. Már egyetemista koromban kutató akartam lenni. Amikor elolvastam egy fejezetet az egyetemi jegyzetekből, nem a tudás érzése alakult ki bennem, hanem kérdéseim támadtak, amelyeket szerettem volna tisztázni. A kérdések egy részére választ kaptam más könyvekben, néha azonban a választ csak kutatással lehetett megtalálni. Ezért lettem kutató. Megjegyzem, a tudás, amelyet szereztem életem során, kutatóként soha nem lehet számomra elegendő.

Szöveg: Dr. Tóth Nikolett Ágnes

A cikk teljes terjedelmében a Bonum Publicum júliusi számában olvasható.
 

Megosztás a Facebook-on


A gazdaság alappillére az erkölcs

    • laura nover

Baritz Sarolta Laura Budapesten született, szerető és hívő családban nőtt fel, közgazdász diplomát szerzett. Nagynevű vállalatoknál dolgozott, sikeres üzletkötőként, majd kereskedelmi menedzserként bejárta a világot. Családi tragédia miatt hite újra felerősödött, és az Istennel való szoros kapcsolat kialakulása nyomán bevonult a domonkos szerzetesi rendbe. A nővérek budakeszi rendházában él, tanít, nevel, szervezi a közösség életét, és a közgazdaságtannak egy új paradigmáját hirdeti- ősztől már az NKE-n is. Laura nővérrel beszélgettünk.


Élettörténetének kétség kívül legérdekesebb és talán legfontosabb momentuma, amikor maga mögött hagyva korábbi szakmáját belép a domonkos szerzetesi rendbe. Volt ennek előzménye a gyermekkorában?  Milyen mintát kapott otthonról?

Laura nővér: Csodálatos gyermekkorom volt. Hívő családban óriási szeretetben nőttem fel. Öten voltunk: a szüleim, nagymamám, a testvérem meg én. Édesapám erdélyi, annak idején cserkész volt, engem kicsit fiúsan nevelt: kitartásra és csomó olyan cserkészértékre megtanított, aminek most sok hasznát veszem. Gépészmérnök volt, úgyhogy a matematika szeretete innen származik: már gyermekkoromban nagyon sokat matekoztunk együtt szórakozásból. A racionális gondolkodást ő nevelte belém. Másik oldalon anyukámtól a művészeteket kaptam: ének-zene tanár volt. Már kisgyermekkorom óta zongoráztam, minden nap szorgalmasan gyakoroltam. Mondhatni a humán és a racionális tudományok kombinációja az, amit én gyermekkoromban megkaptam a szüleimtől, valamint egy olyan értékrend, ami arról szólt, hogy az embereknek adni nagyon nagy érték, és szeretetet adni a legfontosabb. Ezt talán a legjobban a nagymamámtól kaptam meg, aki a családért áldozta az életét. Ez a légkör vett körül egészen huszonkét éves koromig, amikor meghalt az édesapám. Ez volt az első nagy tragédia az életemben. Akkor végeztem a közgazdasági egyetemet, ahol nagyon szép öt évet töltöttem el külgazdasági szakon. 1983-ban kaptam meg a diplomámat, és elmentem dolgozni egy akkor nagyon menőnek számító külker vállalathoz, a Hungarotexhez. Ez emberileg is kiváló hely volt, egymást bátorítottuk, és szakmailag is nagyon sok tapasztalatot adott, sokat utazhattam. A legfőbb piac Amerika lett. Volt egy saját iroda New Yorkban és Los Angelesben, oda küldtek ki gyakorlatra, ott ismerkedtem meg a Pepsi Cola céggel, ahová ’90-ben mentem át. Irodavezetőt kerestek. Később ugyanitt lettem kereskedelmi menedzser. Ezekre az időkre most is büszkén gondolok vissza, szakmailag sokat tanultam.

Annak ellenére, hogy ilyen szép eredményeket ért el a munkájában, úgy döntött, másik útra tér. Mikor és hogyan fogalmazódott meg Önben először, hogy változni és változtatni akar? Mi indokolta ezt a döntését, és miért éppen a domonkos rendet választotta?

Laura nővér: A szerzetesség az Istentől indul, a hivatás tőle származik. Az ember nem úgy lesz nővér, hogy eldönti, hogy az lesz. Ha az Úristen azt mondja, hogy adjam neki az életemet, és az ember erre igent mond, akkor vele csodálatos élet kezdődik. A domonkos hivatás nagyon szép, mert az igaz hitet prédikálja. A prédikátor rendet 800 éve, 1216-ban alapította Szent Domonkos,  és célja, hogy az igazságot hirdesse. A mai világban erre óriási szükség van. A szerzetesség olyan életforma, amit az ember nem egyedül és nem emberségében választ, hanem hit kell hozzá. El kell hinni, hogy létezik egy teremtő és egy teremtmény, és a teremtő hívja az embert a vele való közös életre. Ez nagyon ritka, ezért én egy szerencsés, mondhatni kiválasztott ember vagyok. Szakmailag nagyon sikeres történet volt az enyém, de egy kicsit kiüresedtem ebben a karrierben. Úgy éreztem, nem találom az életem célját. Akkor édesanyámmal éltem, aki halálos beteg lett, egy éve volt hátra: éreztem, hogy a sok szeretetet, amit kaptam tőle, most nekem kell visszaadnom. Kinyíltam a hit értékeire, kinyíltam Istenre, és ebben az élő kapcsolatban az Ő akaratát is el kezdtem érzékelni, hallani. Intenzívebb kapcsolatba kerültem az egyházzal is, lett egy domonkos lelki vezetőm, és ő mondta édesanyám halála után, hogy keressem az Isten akaratát életemben. 1994-ben léptem be a rendbe. Ez nem kudarc volt, nem letérés az útról, hanem igazi tartalommal való megtöltődése annak az útnak, amit addig is jártam.

Laikusként az a kép élhet a fejünkben, hogy egy szerzetes nővér mindennapjait a négy fal között ülve, imádkozva tölti.

Laura nővér: Amint mondtam, a domonkos rend elsősorban prédikátor rend, nagy hangsúlyt fektetünk a teológia tanulására. A nővérek közül sokan tanítanak egészen az óvodától egyetemig, főiskoláig. Van egy saját iskolánk Kőszegen, egy házunk Hódmezővásárhelyen, ahol pasztorális munkákkal és közösségvezetéssel foglalkoznak, és jelen vagyunk Szombathelyen is. Én kivételesebb helyzetben vagyok a többi nővérhez képest, mert a közgazdászi hivatást elméleti szinten most csak én űzöm. Nekem is a tanítás az alapvető dolgom. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán Keresztény Társadalmi Elvek a Gazdaságban (KETEG) néven szakirányú képzést indítottunk, tanítok az MNB egyik alapítványában, a Corvinus Egyetemen megalapítottam az Emberközpontú Gazdaság képzést, és ősztől az NKE-n is oktatok. Még középiskolás szinten is tanítjuk a KETEG elveket társaimmal. Úgy érzem, ebben rátaláltam a hivatásomra, a mostani közgazdászi identitásomra, amely nem szól másról, mint hogy a katolikus egyház társadalmi tanításainak az elveire fel lehet építeni egy fő áramlattól eltérő, egy másik paradigmára épülő közgazdaságtant. Ebben a gondolkodásmódban eljutottam a doktori fokozatig is, a Corvinus Egyetemen PhD-ztem 2014-ben, tehát többnyire ezzel foglalkozom, de konferenciákat és könyvbemutatókat is szervezünk, kiadványokat készítünk, könyveket fordítunk. Emellett követjük a domonkos rendi tradíciókat, amelyek közül az egyik a zsolozsmázás, azaz rendszeresen, napi négyszer imádkozzuk az Egyház imáját, aminek egy része zsoltárok énekléséből vagy mondásából áll.  A kolostoron belül silentiumban élünk, őrizzük a csöndet. Nagy hangsúlyt fektetünk a közösségi életre, rendszeresen vannak közösségi programjaink.

Etikus közgazdaságtan – ezzel a megnevezéssel találkoztam az Ön munkásságát kutatva. Mit jelent ez pontosan?

Laura nővér: Erről szólnak az óráim és az előadásaim. Jó példa erre a Volkswagen esete, amikor olyan szoftvert raktak be az autókba, amely nem valós adatot szolgáltatott a kibocsátásról. Ez egy tisztán etikai vétség. Azért tették, hogy a cég több profitot realizáljon, és amikor kiderült az egész botrány, több száz millió eurós kár keletkezett. Ez a mérleg egyik serpenyője. A másik serpenyője pedig a becsületesség, ami nulla pénz, mert becsületesnek lenni nem kerül semmibe. Felvetődik a kérdés, hogy az ember melyik serpenyőt választja. Nem csak én, most már nagyon sok ember mondja azt, hogy a közgazdaságtant nem lenne szabad erkölcs nélkül űzni, mert a gazdaság alappillére az erkölcs, csak az teszi fenntarthatóvá. Nem jó célkitűzés a profit maximalizálása, az csupán egy részcél. A profitot nem maximalizálni, hanem optimalizálni akarjuk. A gazdaság végső célja az, ami eredetileg is volt: a közjónak a megvalósítása, az emberi valós szükségletek kielégítése.

Ön tavasszal vendégelőadóként tartott előadást az NKE Államtudományi és Közigazgatási Karán Etikus állampénzügyek kurzus keretében. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemmel való együttműködés folytatásaként 2016 őszétől saját tárgyat oktat majd.

Laura nővér: Igen, erre kaptam felkérést Lentner Csaba professzor úron keresztül az egyetemtől. Nagy örömmel vállaltam el, mert így lesz 12-13 alkalom arra, hogy amit most itt nagyon röviden elmondtam, azt kifejtsem, a történelmi alapjait is bemutassam, ugyanis ez az egész gondolkodásmód visszamegy egészen az ókorig. Arisztotelésztől, Platóntól és Cicerótól indul ki. Szó lesz majd a középkori felfogásról, Aquinói Szent Tamás meglátásairól, továbbá pszichológiáról, szociológiáról. Kontrasztozni szeretném a hedonista szemléletet és az arisztotelészi boldogságfelfogást, ütköztetni a mai főáramú közgazdaságtan alapelveit az erényetika alapelveivel. Gondolkodási rendszereket szeretnék bemutatni, és ezen keresztül rávilágítani arra, hogy az erényetika egy emberközelibb és fenntarthatóbb gondolkodásmódot ajánl. A filozófia, történeti, etikai alapok megismerése után szeretnék beszélni a tulajdonképpeni közgazdaságtanról, az általunk képviselt erényetikai közgazdaságtani paradigmáról.

Az oktatásnak is nagy szerepe van abban, hogy változtatni tudjon az emberek felfogásán, attitűdjén. Mit gondol, egy egyetemnek, akár a Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek, amely a köz szolgálatára készíti fel a hallgatókat, milyen szerepe van az etikus magatartásra való felkészítésben, nevelésben?

Laura nővér: Egy egyetemnek óriási szerepe van: a tanároknak, professzoroknak, tanszékeknek. Azt gondolom, hogy a tanáron múlik, hogy mit tart előrevivőnek, jónak vagy követendőnek. Itt nemcsak diákok neveléséről van szó, hanem tanárok egymás közti neveléséről, egymás közti kommunikációjáról. Alapvetően arról érdemes elgondolkodnia minden embernek, hogy ha ezt a világot tovább szeretnénk élni, fenntarthatóvá tenni, akkor hogyan járható ez az út. Ki lehet próbálni, hogy mekkora örömet okoz az, ha az ember ad másoknak vagy mértékletesen bánik az anyagi jószággal. A boldogságnak ez az útja ad igazán szabadságot az embernek.


Szöveg: Búzás Beáta


A cikk teljes terjedelemben a Bonum Publicum áprilisi számában olvasható:
http://uni-nke.hu/uploads/media_items/bonum-aprilis-2016.original.pdf

Megosztás a Facebook-on


Leteszteltük az ország biztonsági rendszerét - interjú Simicskó István honvédelmi miniszterrel

    • dr simicsko istvan

Jó kiállású, határozott, dönteni képes honvédtiszteket kell képezni a jövőben a honvédelmi miniszter szerint. Simicskó István a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen folyó képzés színvonala és az ide jelentkezők motiváltsága alapján bizakodó. Mint ahogy bízik abban is, hogy sikerül majd egy területi alapon működő tartalékos katonai rendszert bevezetni hazánkban, erre ugyanis a megváltozott geopolitikai viszonyok miatt is szükség van.


Dolgozószobájában sok olyan emléktárgyat lehet látni, mint például a kungfu mestervizsgáit igazoló oklevelek, amelyek korábbi sportolói múltjához köthetőek. A honvédelmi miniszter Simicskó István még ma is sportos embernek tekinthető?

Simicskó István: Mostanában sajnos csak heti egyszer tudok edzésre menni, de néha otthon is tudok gyakorolni: a garázsban jó néhány eszköz található ehhez, mint például egy fali zsák és egy fabábu. Utóbbi a mesterszintű gyakorlóeszközünk, ami segít a mozdulatok pontosságának megtartásában. 22 éve gyakorlom a Wing Tsun kungfut, és 4. mesterfokozattal rendelkezem.

Azt olvastam, hogy a harcművészetek nagyon alkalmasak a stressz oldásra is. Mennyire van szüksége erre manapság?  
S. I. A harcművészetek mindig segítettek ebben is: először karatéztam, később kezdtem el a kungfuval foglalkozni. Mivel mozgékony és akaratos gyerek voltam, sokat segített abban, hogy egy kicsit lenyugodjak, így az ingerküszöböm az átlaghoz képest viszonylag magasra került. Ennek köszönhető, hogy a politikában gyakran megjelenő stresszhelyzeteket próbálom kellő nyugalommal kezelni. A harcművészetek egyfajta bölcsességet is adnak az embernek, megtanítanak például az ellenfél tiszteletére. A munkához is türelem, kellő szorgalom és alázat kell, de mindig törekednünk kell arra, hogy a legtöbbet kihozzuk magunkból. Emellett fontos a hűség is a politikai közösséghez, az ügyhöz és magához a hazához.  A kungfu arra is tanított, hogy ameddig csak lehet, kerüljük el a harcot, de ha sor kerül rá, mindent bele kell adni. Nem lehet félgőzzel küzdeni.

Tavaly szeptemberben, már a tömeges migráció okozta nehéz helyzetben vette át a honvédelmi tárca vezetését. Már akkor is lehetett tudni, hogy jóval fajsúlyosabb feladatot vállalt, mint a korábbi megbízatása. Mik voltak az első gondolatok, amelyek megfordultak a fejében?

S. I. Meglepett miniszterelnök úr felkérése, és sok mindent végiggondoltam akkor. Például azt, hogy mindig is érdekelt a biztonságpolitika, már politikai pályám kezdetén is ebbe az irányba „szakosodtam”. Aztán voltam nemzetbiztonsági bizottsági elnök és nemzetbiztonsági államtitkár is. Emellett hadtudományokból szereztem doktori fokozatot a Nemzeti Közszolgálati Egyetem jogelőd intézményében. Amikor felkérést kaptam a miniszteri feladatok ellátására, már egy olyan válsághelyzettel állt szembe Európa és Magyarország, amelynek kezelésben minden szakembernek részt kell vennie. Tehát nemcsak a feladat, hanem a felelősség is nagy, aminek folyamatosan igyekszem tisztességesen megfelelni.

Ahogy említette, a Honvédelmi Minisztérium nem ismeretlen az Ön számára, hiszen korábban dolgozott itt államtitkárként. Most valószínűleg mégis másként élhette meg a visszatérést, hiszen egy sokkal feszültebb nemzetközi környezetben kellett átvennie a tárca vezetését.

S. I. Egy nagy feladat kellős közepébe kerültem bele, amely helyzetben az volt a döntő, hogy minél előbb kiépítsük a biztonsági határzárat és minél hatékonyabban felkészüljünk az új feladatra, ami a határok védelmét, őrzését jelenti a rendőrség munkájának segítésével. A vezérkari főnökkel közösen fellépve fel tudtuk gyorsítani a folyamatokat, így mintegy hétezer katona vett részt a határvédelmi feladatokban. A párizsi terrorcselekmény után a főváros forgalmasabb helyeire a polgárok biztonságérzetének biztosítására katonai rendészeket vezényeltünk. Közben számos nemzetközi és hazai gyakorlaton is részt vettek katonáink, valamint a balti légtér védelmét is elláttuk. Mindehhez egy magas fordulatszámon működő minisztériumra és hadseregre volt szükség. Ez a munka mindenki részéről nagy erőfeszítést igényelt, de az egyik nagy eredménye az, hogy a civil emberek is láthatták: a bajban számíthatnak a kormányra, a honvédségre, a rendőrségre és a büntetés végrehajtás szakembereire is. 

Az így megszerzett tapasztalatokat hogyan lehet majd hasznosítani a jövőbeli feladatok tervezése során? Melyek azok a pontok, amelyen változtatna?

S. I. Egy ilyen válsághelyzet nagyon jól rávilágít egy szervezet erősségére és gyengeségeire is. Tulajdonképpen azt is mondhatom, leteszteltük az ország biztonsági rendszerét. Bár szerintem kiválóan helytállt a magyar honvédség, természetesen kijöttek olyan kisebb gyengeségek, amelyeken érdemes változtatni: például tudni kell adott esetben a beszerzési folyamatokon gyorsítani, hogy például időben legyen esővédő felszerelése a katonáknak. Természetesen egy új vezető megjelenése személyi változásokat is hoz a szervezetben, hiszen neki kell eldönteni, hogy kivel akar együtt dolgozni. Létrehoztunk egy miniszteri biztosi pozíciót is, akinek a területvédelmi elven újjászervezett és megerősített tartalékos rendszer felépítése a fő feladata.  

A sorkatonaság 2004-ben megszűnt Magyarországon. A NATO védőernyője alatt miért van szükség a tartalékos rendszerre?  

S. I. Az egy általános alapelv, hogy tartalék nélkül nincsen hadsereg. De emellett társadalompolitikai okok is szükségessé teszik ezt. A honvédelmi törvény úgy fogalmaz: a haza védelme nemzeti ügy. Szerintem ezt komolyan kell venni. Ha felépítünk egy hadsereget, komoly pénzt költünk annak működésre, de közben egy zárt rendszert hozunk létre, akkor nem lesz belőle nemzeti ügy. A civil lakosság, a nemzet egésze ugyanis ekkor nem lát rá a hadsereg működésére és nem is érzi azt, hogy szükség lenne rá. Az elmúlt 25 évben mindig arról beszéltünk, hogy kisebb haderőre van szükségünk már csak a NATO- tagság miatt is. A haza védelmének nemzeti üggyé alakítása azt jelenti, hogy a magyar társadalom tagjai részt vállalhatnak ebben a folyamatban, teljesen önkéntes alapon. Szerintem az emberek többsége lokálpatrióta érzésű, így fontos számukra a lakókörnyezetük biztonsága. Tehát lehetne egy területi alapon szervezett önkéntes katonai rendszerünk, amelynek tagjai a Magyar Honvédség szervezeti rendszerében látnák el a feladatukat, a felkészítésüket kiképzésüket, továbbképzésüket pedig hivatásos katonák végeznék, megyénként egy-egy bázison. Ha komolyabb baj éri az országot, akkor ezek az öntevékeny emberek védelmeznék a saját területüket és azon keresztül az országot is. Ha megyénként mondjuk 1000 embert sikerülne meggyőzni ennek fontosságáról, akkor a Magyar Honvédség mostani létszámához közelítő  tartalékos állományunk lenne.

Az eddigi tapasztalatok alapján hogyan fogadta ezt az elképzelést a politika és a civil szféra?

S. I. Számos nyugat-európai példa van a tartalékos rendszerre, de az amerikai nemzeti gárda működése is hasonló elveken nyugszik. Az egyik legfontosabb feladatunk, hogy jól határozzuk meg az ösztönző elemeket, hogy minél többen csatlakozzanak a rendszerhez. Ilyen lehetne például az, hogy egyetemi felvételi esetében plusz pontszámot adnánk a jelentkezőnek, ha részt vesz a tartalékos rendszerben. De az egyetemi hallgatókat is lehetne ösztönözni plusz kreditpontokkal. A kormánynak tetszik ez a szándék, így március végén újra bevisszük a részletes javaslatot a kormányülésre.

Egyfajta toborzásra is szükség lehet?

S. I. Mi nem elsősorban klasszikus toborzóirodákban gondolkodnunk, hanem a járási rendszer adta intézményi kereteket használnánk ehhez. A járási hivatalok és kormányablakok jól tudnák koordinálni ezt a folyamatot.

Említette, hogy az önkénteseket egy komolyabb baj esetén kellene majd mozgósítani. Ez lehet, mondjuk egy terrorveszély?

S. I. Akár lehet az is, de a tartalékos rendszert nem elsősorban ilyen esetekre használnánk. Hanem például egy szomszédunkban zajló esetleges konfliktus során átszivárogó fegyveres szabadcsapatok megfékezése, vagy természeti, ipari katasztrófák esetén. A terrorizmus viszont kétségtelenül korunk nagy kihívása. Ma már nem a 20. századi megoldásoknak megfelelően kell elképzelnünk egy háborút, hiszen az úgynevezett hibrid hadviselésben különböző hadviselési elemek keverednek. Ilyen sajnos a terrorizmus is, amivel szemben mindenkinek küzdenie kell.

Akár úgy is, hogy a kormány majdnem tejhatalmat kapna terrorveszély esetén? Ezt tervezik ugyanis az alkotmány módosításával, amelyhez kétharmados többség kell a parlamentben.

S. I. A terrorcselekmények azért hatásosak általában, mert váratlanul történnek, sok áldozattal járnak, és nagy médianyilvánosságot kapnak. Az a céljuk, hogy félelmet keltsenek a civil emberekben.  Az alkotmánymódosító javaslatunk terrorveszély és terrortámadás esetére vonatkozik. Ma már sajnos nincs száz százalékos biztonság hazánkban sem, hiszen az utóbbi egy évben a terrorveszély jelentősen növekedett Európában. Ráadásul a tömeges migráció miatt a terroristák bejutása sokkal egyszerűbbé vált. Nekünk fel kell tudnunk készülni a legrosszabb helyzetre is, ezért kell, hogy nagyobb mozgásteret kapjon a kormány.

A mostani jogszabályok nem adnak erre lehetőséget?

S. I. Itt van például a határvédelem, a határőrizet kérdése, ami alapvetően rendészeti hatáskör. A migráció azonban rámutatott arra, hogy egy ilyen helyzetben önmagában a rendőrség kevés, kell a honvédség közreműködése is. De hasonló együttműködésre lenne szükség terrorveszély vagy támadás esetén is. Láthattuk, mi történt a párizsi merénylet során: tízezer katonát azonnal kivezényeltek az utcákra. Ha katonáink külföldön eredményesen harcolnak a terrorizmus ellen különböző színtereken, akkor itthon miért ne tehetnék ezt meg? Erre ugyanis a jelenlegi jogszabályok nem adnak lehetőséget. Erről is szól ez a törvényjavaslat.

Aminek elfogadásához úgy néz ki, hogy nem lesz meg a kétharmados többség a parlamentben. Ennek ellenére is benyújtják majd?

S. I. Szerintem ezt a kérdést mindenképpen meg kell vitatnunk a parlamentben, ugyanis valamennyi közvélemény-kutatás azt jelzi, hogy az emberek aggódva figyelik az eseményeket, féltik a saját és gyermekeik biztonságát, jövőjét.  Azok az ellenérvek, amelyek az ellenzéki pártok részéről elhangzanak, egy ilyen helyzetben nem állják meg a helyüket. Szó volt például arról, hogy azért nem támogatják a javaslatot, mert azzal a kormány tejhatalmat kapna, akár katonai diktatúrát is bevezethetne. Ahogy a természeti és az ipari katasztrófák esetén életbe lépő veszélyhelyzet, úgy a terrorveszély esetén is a kormány lenne felhatalmazva a döntési jogosítványokkal a parlament folyamatos tájékoztatása mellett.  A kormánynak ilyenkor nyílván nagyon gyorsan kellene cselekednie, a rendőrség és a katasztrófavédelem erői mellett a hadsereget is igénybe vehetné. A kormány nyilvánvalóan nem teljhatalmat akar, csak mozgásteret ahhoz, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban reagáljon a terrorcselekményre. Ha a parlament ezt a felhatalmazást nem adja meg a kormánynak, akkor további lehetőségeken is gondolkozni kell, mert nekünk a magyar emberek biztonsága a legfontosabb.

Mire gondol, akár népszavazásra?

S. I. Én nem szaladnék ennyire előre, előbb le kell folytatni a parlamenti vitát. Aztán ha nem sikerül elfogadni a javaslatot, akkor kell új megoldáson gondolkozni. Én remélem, hogy józanul fognak mérlegelni a képviselők, azok is, akik most még látszólag nem támogatják ezt a javaslatot. Azt ugyanis nem lenne jó visszahallani, ha bármilyen támadás éri az országot, hogy a kormány nem védte meg az embereket.

Az ideiglenes határzár biztosításában az NKE honvédtisztjelölt hallgatói is részt vettek. Hogyan látja a tisztképzés jövőjét és mikor kerülhet az vissza a Ludovikára?

S. I. A költözés már tény, hiszen erről már van kormánydöntés. A helyszínnél azonban szerintem fontosabb a tartalom, azaz hogy kik képzik majd a jövő tisztjeit. Ez egy fontos és felelősségteljes munka, hiszen a hadsereg jövőjét mindig a tisztikar, a vezérkar határozza meg. A tisztek felkészültségét nagyrészt az oktatás minősége, az oktatók színvonala határozza meg. Egy ekkora létszámú hadseregnél, mint a magyar, nyilván kevesebb tisztre van szükség, mint egy nagyobb haderővel rendelkező országban. A képzés színvonala és a jelentkezők motiváltsága alapján én nagyon bizakodó vagyok a jövőt illetően. Ugyanakkor a hadseregnek is szüksége van egy tudományos műhelyre, ahol azonban nem elsősorban hadtudósokat kell képezni, hanem kiválóan felkészített tiszteket, parancsnokokat. Elsősorban a katonai életre kell felkészíteni a fiatalokat: legyen jártassága a hadtudományokban is, de főleg legyen jó katona, jó parancsnok és nem utolsó sorban jó ember. Az oktatási rendszerünket abban az irányba kell erősíteni, hogy jó kiállású, döntésképes, határozott tiszteket képezzünk, akik ha majd kiállnak egy század elé, tudjanak eligazítást adni, irányítani. Az egyetemen elsősorban a jövő katonatisztjeit kell képezni!  


Szöveg: Szöőr Ádám

Megosztás a Facebook-on


Aki megélte a történelmet

    • horvath janos 4
    • horvath janos
  • Előző
  • Következő

Február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Az Országgyűlés 2000. június 16-án hatályba lépett határozatával döntött úgy, hogy ezen a napon emlékezni kell a több tízezer, családjától elválasztott és kényszermunkatáborba hurcolt honfitársunkra, a koholt vádak alapján elítélt emberekre, az ellenállóként mártírhalált halt hősökre. 1947-ben ezen a napon tartóztatták le a megszálló szovjet hatóságok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát és hurcolták el a Szovjetunióba. A mentelmi jogától megfosztott képviselő hozzávetőleg kilenc évet töltött börtönökben és munkatáborokban. Szabadon engedése után pár évvel, 1959-ben, 51 évesen halt meg. A kommunista diktatúra meghurcoltatásaitól sokan szenvedtek, tízezrek hagyták el az országot. Ilyen volt Horváth János is, magyar közgazdász, politikus. 1945 és 1947 között nemzetgyűlési, majd 1998 és 2014 között országgyűlési képviselő. 1947-ben koholt vádak alapján őt is elítélték, 1951-ig börtönben ült. 1956 után távozott Amerikába.  Horváth János – aki korábban a nácik börtöneit is megjárta- professzor lett az Egyesült Államokban. Orbán Viktor hívására döntött a hazaköltözéséről, majd négy cikluson keresztül volt parlamenti képviselő. A 94 éves egykori politikus élete maga a történelem.


Készülve a beszélgetésre, az egyértelművé vált számomra, hogy az Ön élete egy élő történelem.  Mennyire él az emlékeiben a Ludovika Akadémia, amely most a Nemzeti Közszolgálati Egyetem főépületeként szolgál?

Horváth János: Bár katonaként nem szolgáltam ott, több alkalommal jártam én is a Ludovikán. Ez a magyar történelem egyik emblematikus intézménye volt, mint ahogy a történelmi jogutódjának mondható Nemzeti Közszolgálati Egyetem is az lehet majd. Országgyűlési képviselőként én is részt vettem az egyetem létrehozását célzó törvényjavaslat elfogadásában. Úgy gondolom, hogy ez az egyik legjobb, legmesszebb mutató döntés volt, amit parlamenti képviselőként hoztam politikus társaimmal együtt. Egy ország számára ugyanis nagyon fontosak az intézményei és az, hogy ezek hogyan kapcsolódnak az állam megfelelő működéséhez. Már csak azért is, mert Magyarország sajnos még mindig sok mindenben le van maradva a nyugati világhoz képest.

Miben érzékeli ezt a lemaradást?

H. J. Az ország GDP-je vagy a személyi jövedelem mértéke például kétszer ekkora is lehetne, ha a lehetőségeinket, vagy a hasonló adottságú országok teljesítményét nézzük. A 1930-as években például a magyar életszínvonal még hasonló volt az osztrákhoz, azóta azonban nagy a különbség, sajnos nem a mi javunkra.

Erre szokták mondani, hogy a „sógoroknak” nem kellett több évtizedes szovjet megszállást elviselniük.

H. J. Minket sajnos a hitlerista-náci, majd a kommunista rendszer is sújtott. Ez is vezetett ahhoz, hogy még mindig nem tudtuk teljesen leküzdeni a hazánkra oly sokáig jellemző feudális jegyeket a termelés, a gazdaság tekintetében. A termelékenység hatásfoka ugyanis a meghatározó, erre jó példa a volt Szovjetunió és az akkori Egyesült Államok összehasonlítása. A Szovjetunió hiába volt lényegesen nagyobb területű ország, gazdagabb természeti erőforrással, mégis jelentősen lemaradt a versenyképesség területén az USA mögött. Ott ugyanis jobban össze tudták egyeztetni a kevesebb termelőeszközt  a társadalmi tényezőkkel, így egy polgári, demokratikus országként sokkal magasabb fejlettségi szintet produkáltak.

Lát arra valós esélyt, hogy Magyarország életszínvonalban egyszer utolérje a nyugati világot?

H. J. Elméleti esély van rá, ámbár közben ők is fejlődnek, ami nem baj. Persze, ha egy ország alacsonyabb szintről indul, magasabb fejlődési számokat produkál, mint például Kína. De az a nyolc százalékos fejlődés, amit ők produkálnak, még mindig kevesebb eredménnyel jár, mint az USA kétszázalékos növekedése. Ott ugyanis egy jóval magasabb szintre rakódik rá az újabb növekedés. Ami Magyarország jövője mellett szól, az a sok természeti adottság, amelyik egyik legfontosabb része a termőföld. Ezzel kellene jobban gazdálkodnunk.  

Bár 2014 óta már nem képviselő, az látszik, hogy most is képben van a világ és az ország gazdasági történéseivel kapcsolatban.

H. J. Ez a mesterségem, a közgazdaságtannak vagyok a professzora. Világhírű intézményekben műveltem és művelem még ma is ezt a tudományt. Magyarországnak egyébként a tudósai révén jó híre van a világban. A Scientific American, a világ egyik legrangosabb tudományos folyóirata az ezredfordulón megjelent kiadványában azt írta, hogy a huszadik század döntő tudományos dolgai Budapesten formálódtak. A magyar származású tudósok által új lehetőségek nyíltak a világ számára.  Jó lenne, ha a magyar egyetemisták is tudatában lennének ennek. Mi magyarok, sajnos hajlamosak vagyunk elfelejteni ezeket a dolgokat.

Ha már a külföldre emigrált magyar „koponyáknál” tartunk, nem lenne az ország számára is üdvözítőbb, ha a legjobbjainkat olyan feltételeket tudnánk biztosítani, hogy ne kelljen külföldre menniük?

H. J. Azt hiszem, hogy ezt várja a társadalom és a politika is például a Nemzeti Közszolgálati Egyetemtől. Hogy egy hatásos katalizátor szerepe legyen ebben a folyamatban. Értékelni és fejleszteni a pozitívumainkat és kigyomlálni azt, ami nem tartozik oda.

Mi az, amit a nyugati értékvilágból érdemes megtartani, hasznosítani magunknak?

H. J. Megbecsülni a jó dolgainkat, megdicsérni magunkat és másokat, ha azt megérdemlik. Sajnos a magyar mentalitás nem ez, inkább az „ócsárlás” megy mindenfele. Nem tudjuk például azt mondani a szomszédunknak, hogy milyen szép a kertje, mert alapvetően irigyek vagyunk. Amerikában örülnek a másik sikerének. Ez a szemléletbeli különbség sokszor nagyobb dimenziókban is érződik: ma az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata jóval hűvösebb, mint mondjuk 20 évvel ezelőtt volt. Ebben természetesen az amerikaiaknak is van szerepük, mert többször állítanak megalapozatlan dolgokat Magyarországról. Ezen azonban nem szabadna ennyire megsértődnünk, ez nagy diplomáciai hiba is. Nem szabad ellenségnek látni a másikat.

Számos államférfival, közéleti személyiséggel találkozott élete során. Ki vagy kik voltak Önre a legnagyobb hatással?

H. J. Talán azért is volt szép életutam, mert mindig voltak mentoraim. Ilyen volt Nagy Ferenc, egykori miniszterelnök, akivel éveken át megmaradt barátságunk, illetve Karácsony Sándor, a magyar néplélek professzora és Amerikában Kenneth E. Boulding polihisztor.  De nagy hatást gyakorolt rám Magyary Zoltán is, aki a tanárom volt a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Mindenki nagyra becsülte, nem hiába hivatkoznak rá ismét egyre többször.

Ahogy tudom, amerikai évei alatt elég közel került az Egyesült Államok vezetőihez is.

H. J. Ismertem Trumant, Eisenhowert, Kennedyt, Johnsont, Nixont, Reagant és az idősebb George Bush-t is. Reagannel még kaliforniai kormányzóként ismerkedtem meg, amikor Indiana államba jött kormányzótársa és barátja mellett kampányolni. A körútra én is velük mentem, mint gazdasági tanácsadó, így sokat autóztunk így hármasban. Reagan nagy ismerője és tisztelője volt az 56-os magyarországi forradalomnak, így erről is sokat beszélgettünk. Tudta azt is, hogy például a Széna téren milyen csata volt 56-ban. A baráti kapcsolat megmaradt vele elnökként is, aminek eredményeképpen részt vettem abban a nyolcfős munkacsoportban, amely az akkori Jugoszlávia geopolitikai helyzetét vizsgálta. Akkoriban már egyre érezhetőbb volt, hogy előbb-utóbb szétesik az ország, az amerikaiak meg szerették volna egybe tartani. A bizottságban, a többség véleményével ellentétben én Szlovénia függetlenségét támogattam, mivel az már akkor is egy nyugatias ország volt. Bár leszavaztak, a történelem végül engem igazolt.

Igaz, hogy még Jasszer Arafattal is „eltöltött egy éjszakát”?

H. J. A reagani külpolitika időszakában én voltam az a professzor, aki tárgyalt a palesztinokkal és az arab ligával. Az Egyesült Államoknak akkoriban nem volt hivatalos diplomáciai kapcsolata velük, de szerették volna enyhíteni a feszültséget. Elküldtek tehát egy egyetemi professzort tárgyalni: 6-8 éven át utaztam több arab országba, több sejknek is voltam a vendége. Ami azonban a legemlékezetesebb marad, hogy 1989 tavaszán Tuniszban Arafattal tárgyaltam egy éjszakán keresztül.

Nem sok hiányzott ahhoz sem, hogy amerikai kongresszusi képviselő legyen.

H. J. A 90-es évek elején a republikánusok színeiben voltam kongresszusi képviselőjelölt Indiana állam 10. számú választókerületében, ahol húsz éve mindig demokrata politikus győzedelmeskedett. Két alkalommal is indultam, másodjára már nagyobb esélyekkel. Akkor azonban idősebb Bush volt az elnökjelölt, így a szavazólapon kettőnk neve szerepelt. Abban az évben Bushnak nem ment jól, és ez az én szereplésemre is kihatott.

Életútja kapcsán beszélnünk kell Kádár Jánosról és a kommunista rendszerről is, amelynek Ön is az egyik áldozata volt. Meghurcolták, börtönbe is vetették. Van még Önben harag irántuk?

H. J. 1945-ben a kisgazdapárt elnöke lettem, és Angyalföldön indultam képviselőjelöltként. A kommunista színekben politizálók meg is kérdezték tőlem, hogy kisgazdaként mit akarok én egy munkás kerületben, a kommunisták akkori fellegvárában. A kampány során többször találkoztam Kádár Jánossal is, aki a kommunisták jelöltje volt. Nagy meglepetésre, az én programom kapott több szavazatot. Az újságok azt írták: Horváth János megverte Kádár Jánost! Ellenfelek voltunk, de nem ellenségek. A győzelmet én úgy fogtam fel, hogy az általam képviselt program jobban tetszett a választóknak.

Egy patrióta szellemiségű embernek mennyire nehéz rászánni magát arra, hogy elhagyja a hazáját?

H. J. Szerintem Magyarországon a szó legszorosabb értelmében nem volt kommunista hatalomátvétel, hanem egy külföldi nagyhatalom fegyveres erővel ültetett be a hatalomba embereket. Innen következett a forradalom és szabadságharc 1956 októberében, amit a szovjet hadsereg levert. 1956. november 9-én diplomáciái feladattal mentem külföldre, nem emigráltam. Azt tekintettem a küldetésemnek, hogy a nyugati világban képviseljem: a nagyhatalmak érdeke, hogy Magyarország visszatérjen az 1945-ös alapokhoz. Úgy gondoltam, hogy pár hétig tart majd ez az út, végül negyvenegy év lett belőle. Előbb Strasbourgban a Magyar Forradalmi Tanács egyik szervezője, majd New Yorkban a Kossuth Alapítvány egyik létrehozója voltam. A Columbia Egyetemen szereztem meg a közgazdaság-tudományi doktorátust, majd az egyetem professzora lettem. Menet közben azért figyelemmel követtem a magyarországi eseményeket, annyira, amennyire azok hatással voltak rám.

Amennyire nehéz döntés elhagyni a hazát, annyira nehéz lehet több évtized után visszatelepülni. Mi vonzotta haza?

H. J. A kilencvenes évek első felében a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem díszdoktora lettem, ennek alkalmából tartottam ott előadást. A bankett szünetében Andorka Rudolf rektor felhívta telefonon az akkori ellenzék vezéralakját, Orbán Viktort, hogy érdemes lenne megismerkednie velem. Még aznap találkoztunk, együtt vacsoráztunk. Egyfajta barátság alakult ki közöttünk, ami odáig vezetett, hogy 1998-ban Orbán Viktor kérésére elvállaltam a Fidesz gazdaságpolitikai bizottságának vezetését. 1998-tól 16 éven át voltam képviselő. Ma is segítek, ha felkérnek rá.  Az elmúlt években például az interparlamentáris unió magyar elnökeként jártam a világot.

Magyarországon elég kevesen élik meg az Ön korát, ráadásul ilyen szellemi és fizikai állapotban. Mi élteti az embert a nyugdíjas években?

H. J. Számomra az élet egy nagyon érdekes jutalom. Mind a mai napig tevőlegesen is részt veszek az eseményekben, azok alakításában. Nagyon fontos, hogy mindig legyen tennivalója az embernek, nem szabad soha elhagynia magát. Úgy gondolom, nem váltam időszerűtlenné. Értékelni kell az életet!             



 Szöveg: Szöőr Ádám

Megosztás a Facebook-on


Ötödik évét kezdi az NKE

    • dsc 5709 4

A következő években is folytatódik a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Ludovika Campusának fejlesztése, bővítése - mondta az MTI-nek adott interjújában az NKE rektora, aki szerint akkor lesz még erősebb az egyetem, ha minden kara a Ludovikára tud költözni.

Prof. Dr. Patyi András 2016-ban ötéves rektori megbízatásának utolsó évét kezdi meg, de azt mondta, ha a feltételek adottak lesznek, akkor ismét megpályázza az NKE rektori posztját.

Felidézte, a 2012 januárjában az ő vezetésével indított NKE "gyökerei" az 1800-as évekbe nyúlnak vissza: 1808-ban született meg a törvény a Ludovika Akadémia megalapításáról, épületét több évtizedes munkával nemzeti közadakozásból építették fel, és 1872-ben elindult a magyar nyelvű katonai tisztképzés. Hosszú történelmi múltja van a magyar rendészeti és közigazgatási felsőfokú képzésnek is. Az e három képzést egyesítő NKE most fejezte be negyedik évét.

A rektor megfogalmazása szerint "enyhe kifejezés" lenne, hogy az elmúlt években sem tétlenkedtek. A kötelező felsőoktatási feladatok mellett, folyamatos fejlesztések zajlottak: szinte az összes szakot átalakították, új képzéseket indítottak. Mindemellett 2015-ben saját forrásból egy új kart is létrehoztak, Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kar néven.

Elmondta: az egyetem szinte minden szakára többszörös, van, ahol húszszoros a túljelentkezés. Ezzel együtt fontos elismerésnek tartja, hogy a HVG nem hivatalos egyetemi rangsorában az NKE idén a harmadik helyen végzett. Ezután sem "dőlnek hátra", sőt a rektor ezt a helyezést is egyfajta kötelezettségnek tekinti arra, hogy a jövőben is megőrizzék, sőt tovább növeljék pozitív megítélésük szintjét.

Kitért arra, hogy 2015 őszén váratlan események is befolyásolták az egyetem és hallgatói életét: az NKE Ludovika Zászlóaljának hallgatóit "éles helyzetben" is bevetették. Az illegális bevándorlással összefüggő határvédelmi feladatokban - például járőrözésben, felderítésben - a honvédtisztjelöltek is részt vettek, ezáltal komoly gyakorlati tapasztalatot szereztek egy valódi probléma kezelésében - mondta.

Megjegyezte: az NKE-n egyébként is magas szintű gyakorlati felkészítés zajlik. A honvédtisztjelöltek nemcsak elméletben tanulnak arról, hogyan néz ki egy katonai alakulat, hanem a Ludovika Zászlóalj tagjaként abban élnek, ahogy a rendészeti hallgatók is gyakorlatot szereznek például a közrendbiztosítási feladatokban - sorolta a rektor.

Az egyetem pár éves fennállása óta már több mint száz együttműködési megállapodást kötött különböző, köztük határon túli magyar nyelvű intézményekkel. Emellett - az Erasmus-program keretében és azon kívül - nemzetközi szinten is számos - jellemzően az NKE profiljához hasonló - intézménnyel írtak alá együttműködést Kínától, Oroszországon és Izraelen át Németországig. Jelenleg egy amerikai magánegyetemmel terveznek megállapodást kötni - tette hozzá.

Patyi András szólt arról is, hogy a kormány megújította a Ludovika Campus beruházás programját. Ennek nyomán 2016-ban 12,5 milliárd forintot, 2017-ben további 12,5 milliárdot, 2018-ban pedig 5 milliárdot fordítanak a Ludovika fejlesztésére. Már folynak a munkálatok egy új, modern, szemináriumi termekkel, menzával, mélygarázzsal rendelkező oktatási épület alapozására, amely az Üllői út mentén fog felépülni. Megkezdődtek az előkészületek a rendészettudományi kar speciális oktatási épületének és az azzal egybeépített kollégiumnak a kivitelezésére, és a sportközpont építésére is megvan a szerződés, már csak az Orczy park vagyonkezelési és használati viszonyainak rendeződésére várnak. Arról már korábban döntöttek, hogy a Ludovika Szárnyépülete, amelyben ma még a Raoul Wallenberg Iskola működik, az NKE-hez kerül. A tervek szerint ide hamarosan beköltözhet a Ménesi útról a közigazgatás-tudományi kar.     

Mindemellett a Belügyminisztériummal, a Honvédelmi Minisztériummal és a beruházásért felelős kormánybiztossal közösen javaslatot kell tenniük arra, hogy a katasztrófavédelmi és a honvédtiszti képzés milyen feltételekkel költöztethető a Ludovikára. Sok tervezési és egyeztetési feladat van még hátra, de remélhetőleg nyáron megszülethet a kormánydöntés - mondta a rektor.


Forrás: MTI

Megosztás a Facebook-on

Cimkék: Ludovika, interjú, 2015