Szűkítés


Kiválasztott Címke

kiegyezési törvény

Minden Címke 500


Jelenleg 1 bejegyzés található kiegyezési törvény cimkével

A kiegyezési törvény megszületésének évfordulójára

    • kiegyezes foto

„Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!” – írta torinói magányából Kossuth Lajos 150 évvel ezelőtt, 1867. május 22-én Deák Ferencnek a híressé vált Cassandra-levelében. Ferenc József osztrák császárt azonban június 8-án mégis magyar királlyá koronázták, amivel életbe lépett a kiegyezési törvény. Kossuth nem akadályozhatta meg, hogy Deák nagy műve valóra váljon, és megszülessen az Osztrák–Magyar Monarchia. A szabadságharc kormányzó-elnökének baljós előérzete pedig valóra vált, hisz e birodalom az első világháború végére szétesett, és vele eltűnt a „régi Magyarország” is. Deákot, a „haza bölcsét” az utókor mégsem kárhoztatja, hisz reálpolitikusként cselekedett, korának szorító körülményeiből kiindulva fogalmazta meg javaslatait a szintén nevezetessé vált írásban, az 1865-ös húsvéti cikkében, majd lett a kiegyezési tárgyalások atyja.

Magyarország 1526-tól kezdve sorsát a Habsburg-családhoz kötötte. A török kiűzésének éveiben a magyar rendek „hálából” elfogadták az örökös uralkodásukat, és ugyanezt tették 1691-ben az erdélyiek is. Az öröklődés azonban nem volt zökkenőmentes, hisz 1700-ban a család spanyol, majd 1740-ben az osztrák ága fiúágon kihalt. Ez utóbbit megelőzően már 1713-ban megszületett azon „házi” törvény, mely kimondta a Habsburgok összes országának és tartományának az együttes, elválaszthatatlan, egy kézben való birtoklását, és ezzel együtt a leányági öröklés lehetőségét is. E Pragmatica Sanctiónak nevezett törvényt a magyar országgyűlés 1723-ban fogadta el.

Az együttélés azonban sok nehézséggel járt együtt. Felkelések és szabadságharcok éppúgy végigkísérték ezen évszázadokat, mint a közös háborúk és szoros együttműködés időszakai. A 18. századi Habsburg központosító hatalomgyakorlás és beolvasztási kísérletek is komoly ellenállást eredményeztek, mely hol több, hol kevesebb eredményt mutatott fel. Az 1790. évi X. törvénycikk Magyarország saját állami létét és alkotmányát emlegeti, és hogy „tulajdon törvényei és szokásai szerint […] kormányzandó ország”. Az uralkodói abszolutizmus gyakorlata azonban annyira mást mutatott, hogy szinte elkerülhetetlenné vált a forradalom. A magyar reformmozgalom, de még a 48-as forradalom vezetői sem kívánták a birodalom felosztását, csupán valós perszonáluniót és annak alkotmányos biztosítását. A biztatónak induló folyamatot azonban megakasztotta az önvédelmi, majd a függetlenségi háború, melyet szabadságharcnak nevezünk. Ennek leverése után a győztesek immáron a történelmi jogok „eljátszását” hangoztatták, amelyre hivatkozva ismét bevezethették az abszolutista önkényt.

A birodalom külpolitikai kudarcai, az európai környezet azonban fenntarthatatlanná tették e hatalomgyakorlási módot, és az uralkodó 1860 októberében diplomát bocsájtott ki, amely egy föderatív jellegű alkotmányt biztosított a népeinek. Az ország azonban mindenféle megegyezés alapjául 1848-at tekintette, a Határozati Párt még tárgyalni sem akart másról, de a Felirati Párt sem akart engedni ebből. Az uralkodó azonban a választásokon győztes párt „feliratát” elutasította, és az országgyűlést feloszlatta. Az ezt követő provizórium időszaka azonban nem tarthatott sokáig. A birodalom a német egység ügyében szeretett volna előrelépni, a magyar ellenállás pedig egyre gyengült, különösen a kisebb birtokú nemesség körében, akik a jobbágyfelszabadítás következtében egyre nehezebb helyzetbe kerültek. Mindkét fél hajlott tehát az alkura, ezért születhetett meg az említett húsvéti cikk.

Deák a Pragmatica Sanctióból kiindulva a birodalom fennállását tartotta elsődleges szempontnak. Ehhez szükség volt a külügy és a hadügy, valamint az ezek működését biztosító pénzügyi közösség elismerésére. Ezen túlmenően azonban nem egy államok közötti szerződésre, esetleg államszövetségre gondolt, hanem olyan törvény megalkotására, amely biztosítja a birodalom osztrák és magyar felének modern, alkotmányos berendezkedését. E törekvés sikerét jelzi, hogy a kiegyezés egy kétpólusú, dualista birodalmat eredményezett.

A kiegyezés nyomán megindulhatott a birodalom és benne Magyarország modernizálása, amely kiterjedt a politikai élet, a társadalom, a gazdaság szinte minden területére, melyek közül csupán az egyetemünk egyik elődintézményére is kiható hadügyi változásokat kívánjuk említeni.

A magyar nemzeti tisztképzés tényleges megindulását a kiegyezés tette lehetővé, ugyanakkor elkerülhetetlenül szükségessé. A létrejövő régi-új államban Ausztria és Magyarország már egyenrangú fél volt, amit a birodalmi haderő szervezetének is tükröznie kellett. A véderőről 1868-ban elfogadott XL. törvénycikk ennek megfelelően határozta meg a haderő részeit: a birodalmi közös hadsereg és haditengerészet mellett megjelent az osztrák Landwehr és a magyar honvédség is. A törvény egyúttal bevezette az általános véd- és hadkötelezettséget.

A Magyar Királyi Honvédség tisztikarát először ideiglenes megoldásokkal állították fel, de hosszabb távon elengedhetetlen volt saját tisztképző intézményének beindítása. Erről az 1872. évi XVI. törvénycikk a következőképpen rendelkezett: „Az 1808. évi VII. és 1827. évi XVII. törvénycikk értelmében Pesten felállítani rendelt magyar katonai tanintézet, mint magyar királyi honvédségi akadémia állíttatik fel és Ludovika Akadémia nevet fog viselni. Ezen akadémia rendeltetése, hogy abban egyfelől önként jelentkező hadapródok a honvédség keretei részére alkalmas tisztekké képeztessenek, másfelől szolgálatban levő kitűnő honvédtiszteknek alkalom nyújtassék a hadtudományoknak magasabb fokozatú szolgálattételnél igényelt ágaiban maguk továbbképeztetni.” A Ludovika 1897-re már egyenértékű tisztképző intézménnyé vált a bécsújhelyi Mária Terézia Akadémiával. A következő évtizedek, sőt évszázad az akadémia számára olyan történelmet írt, amely dicső, elismert működést éppúgy magába foglalt, mint megszüntetést, pusztulást és funkcióváltásokat. Napjainkban a Ludovika épületeiben működő egyetem talán ahhoz a szellemiséghez közelít, amelyet az 1808. évi VII. törvénycikk a következőképpen fogalmaz meg a fő cél, a hadsereg számára hasznos ifjak képzése mellett: „Szabad lesz azonban a benne nevelt ifjaknak állami szolgálatba is lépniök, hol érdemeik szerint kellő tekintet lesz rájok.”

A kiegyezést történelmi szükségszerűségnek tartjuk, a realitások felismerésének, mely lehetőséget teremtett Magyarország modern, polgári átalakításához. Ez azonban csak álom maradt, melyből az első világháború ágyúdörgése ébresztette fel eleinket.


Szöveg: Prof. Dr. Csikány Tamás

Fotó: internet

Megosztás a Facebook-on