Szűkítés


Kiválasztott Címke

koszorúzás

Minden Címke 453


Jelenleg 2 bejegyzés található koszorúzás cimkével

Magyar Hősök Emlékünnepe

    • fokep
    •  dsc9776 2
    •  dsc9795 2
    •  dsc9803 2
  • Előző
  • Következő

A Magyar Hősök Emlékünnepe alkalmából a Ludovika Főépülete előtti Névtelen Hősök szobornál koszorúzott az NKE vezetősége. Prof. Dr. Patyi András rektor a tiszteletadást megelőzően kiemelte: idén 100 éve fogadta el az  Országgyűlés azt a törvényt, amely emléket állít mindazok előtt, akik életüket adták a hazáért.

IV . Károly magyar király (1916-1918) kezdeményezésére 1917 tavaszán fogadta el az országgyűlés az akkor dúló világháborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről szóló 1917. évi VIII. törvénycikket, mely kimondta: „Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökítse meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.” A Nagy Háború nem csak a harctéren hagyott maradandó nyomot, hanem odahaza a falvakban és városokban is. A háború áldozatainak emlékére fájdalommal vegyes büszkeséggel állított emlékművet a hálás utókor. 1924-ben újabb törvénnyel erősítették meg a hősök iránti tiszteletet. A  megemlékezések 1925-től váltak rendszeressé: országszerte egyházi szertartásokkal, koszorúzásokkal emlékeztek meg, amelyeken kötelezően részt vettek a honvédség és a rendvédelmi testületek képviselői, a bajtársi egyesületek és a fiatalok szervezetei. A második világháború után, a kommunizmus éveiben ezt az ünnepet tilalommal sújtották, eszmei üzenetét eltörlendőnek ítélték. Egészen a rendszerváltás utánig kellett várni, amíg megszületett a 2001. évi LXIII. törvény, amely a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját ismét a Hősök Emlékünnepévé nyilvánította. 

Alig lehet a háborúnál valami nagyobb dolgot elképzelni. – Talán csak a béke nagyobb nála. – De a béke nagyságát is csak a háborúban ismerjük fel teljes egészében. A háború az, amely a béke nagy jelentőségét különösen kidomborítja, és azt különösen kívánatossá teszi. – Viszont a háborút is teljes jelentőségében csakis a békében, illetve a békével összevetve ismerhetjük fel. A béke és háború tehát szorosan összetartozó fogalmak. – Mint fény és árnyék, ugyanazon élet két arculata. Az egyik értelme a másikban rejlik. A háború értelme a jobb békéért való küzdelemben rejlik, amely nélkül oktalan pusztítás lenne. A háború valódi célja tehát a béke, a valódi béke. A békének ugyan nem célja a háború, de mindig készen kell lennie a háborúra, hogy célját elérje, vagyis önmagát fenntarthassa. – A háború tehát nem cél, hanem eszköz a béke kezében. – És ebben ismerjük meg az első féket, mely megakadályozza azt, hogy a háború öncélú pusztítássá váljék. […]- ezeka gondolatok vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredestől származnak, a Ludovika Akadémia 1936-38 közötti parancsnokától, aki a M. kir. Honvéd Vezérkar Főnöke is volt.  A háborúról, a harcról, a katonai hivatásról az 1930/31-es tanévben tartott előadásában elmondta: "A háború nem a diplomatáké, sem a hadvezéreké, hanem a népeké és nemzeteké, amely által megméretnek és jaj annak, aki könnyűnek találtatik!". […]Nagy dolog az, ha van valamije az embernek, amiért érdemes élni, de még nagyobb dolog annál az, ha olyan célja van, amiért érdemes meghalni. Az önfeláldozó képesség az emberiség legnagyobb kincse.

A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián fennállása alatt 9435 tisztet avattak fel, a testvérakadémiákkal együtt ez 10 853 fő végzettet jelent. Közülük 1145-en haltak hősi halált a két világháborúban. Őket is számon tartja a veszteséglista mindazokkal együtt, akik soha nem tértek haza.


Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on


A magyar hősök emlékünnepe

    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
  • Előző
  • Következő

Május utolsó vasárnapja a magyar hősök emlékünnepe. Ezen a napon emlékezünk azokra a katonákra és civilekre, akik az életüket áldozták Magyarországért. Ez alkalomból a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar képviselői Dr. Boldizsár Gábor ezredes, dékán és Molnár Zsolt ezredes, a Ludovika Zászlóalj parancsnokának vezetésével ma reggel koszorút helyeztek el a Zrínyi campuson, a Békefenntartó Emlékműnél.

Tizenöt évvel ezelőtt, 2001. július 7-én fogadták el a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről rendelkező törvényt. Ez az ünnep sajnos még most sem foglalta el méltó és megfelelő helyét a nemzeti köztudatban, annak ellenére, hogy a törvény megrendítő megfogalmazásában említi hőseinket akikre emlékezni kell: „A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam.”

Azt már nagyon kevesen tudják, a 2001-es törvény eredete sokkal régebbre, még 1915-re nyúlik vissza. Ekkor már dúlt a Nagy Háború és a döbbenetes veszteségek sokkolták a társadalmat. A gépi háború pokla egyszersmind azt az akaratot is meghozta, hogy az apáról fiúra hagyományozott hősök iránti tisztelet a modern jogállamiság keretei között írott formában is rögzüljön.

Ennek az akaratnak a kezdeményezője báró lilienbergi Abele Ferenc (1875-1928) vezérkari őrnagy - elhunytakor altábornagy, - aki a frontról levelet intézett gróf Tisza Istvánhoz, amelyben javasolta a miniszterelnöknek, hogy „Az országgyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyre (...) elesett hőseit név szerint bevési...”

Abele báró tovább lépett, és 1916 végén már Zita királynén keresztül IV. Károlyhoz fordult. A koronázása előtt álló király levelet fogalmaztatott a magyar miniszterelnöknek, akinek beterjesztése alapján a Képviselőház elfogadta a törvényjavaslatot.

Az így megszülető 1917. évi VIII. törvénycikk elrendelte, hogy:

 „1. § Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélybenforgó haza védelmében.

2. § Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.”

Még tartott a háború, amikor megkezdődött a ma is látható hősi emlékművek felállítása. Figyelemre méltó, hogy a Párizs környéki békekötés nyomán elvesztett területeken– az állam anyagi támogatásának hiányában– is folytatódott azok létesítése, legfeljebb lassúbb ütemben. Még azokban a községekben is avattak emlékműveket, amelyek lakossága nem magyar volt. Az első világháborút követően, noha elveszítettük azt, nagyon komoly és feltétlen tisztelete övezte mindazokat, akik harcoltak és meghaltak a nagy világégés bármely hadszínterén.

 Ennek volt köszönhető, hogy hamarosan megszületett az 1924 évi XIV. törvénycikk:

„1. § A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot - mint a „Hősök emlékünnepét” - a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”

Az 1925-től rendszeressé váló, a köznyelvben„Hősök Napján” ismert, immár nemzeti ünnepen az egyházközségekben ünnepi szentmisét, istentiszteletet tartottak, számos helyen külön imát mondtak a hősi halottakért. A városi tanácsok és a községi elöljáróságok is hasonlóan emlékeztek. A rendezvényeken a honvédség, a fegyveres testületek, a polgári egyenruházott testületek, valamint a bajtársi egyesületek és a fiatalok szervezetei díszelgő osztagokkal vettek részt. Budapesten, a Hősök terén 1929. május 26-án a Hősök Emlékünnepén felavatott Hősök Kövét a Honvéd Vezérkar főnöke koszorúzta meg a kormányzó nevében, de nem egyszer Horthy Miklós is személyesen részt vett a ceremónián. A korabeli felfogás szerint a hősi halott nem csupán a honvédség, de a nemzet egészének hősi halottja volt, sírjáról és emlékművéről a nemzet egésze gondoskodott, hiszen, amikor valaki bevonult és hazája védelmében életét áldozta, parancsot teljesített. Ennek megfelelően a második világháború hősi halottjairól is megemlékeztek 1941 után május utolsó vasárnapján. Nagyszabású rendezvénysorozat 1944-ben volt utoljára. 1945-ben még megemlékeztek a Hősök Emlékünnepén, de már sokkal szerényebb keretek között. Már nem számított nemzeti ünnepnek. Az új hatalomnak, és a szovjet Vorosilov marsall vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak természetesen szálka volt ez az ünnep, így 1946-tól aztán el is maradtak a hivatalos megemlékezések.

Az egypárti diktatúra évtizedei alatt Magyarországon csak a rendszer által hősnek kikiáltott személyek tisztelete volt lehetséges, s ebbe természetesen nem fértek bele azok a százezrek, akik az első és második világháborúban estek el. Ennek az ünnepségnek a lelki jelentőségét jól mutatja, hogy a kommunista rezsim nem csak a hivatalos törlésével akarta eltüntetni a kollektív emlékezetből, hanem 1950-ben május utolsó vasárnapjára helyezték a Nemzetközi Gyermeknap ünneplését, egyfajta „feledtető-helyettesítőként”.

Hosszú szünet után először 1989. május 29-én rendeztek ismét nyilvános megemlékezést Szekszárdon, az első állami szintű rendezvényt pedig egy évvel később. Azonban csak a rendszerváltozás után több mint 10 esztendővel került ismét méltó helyére ez az ünnep.

Megosztás a Facebook-on