Szűkítés


Kiválasztott Címke

megemlékezés

Minden Címke 667


Jelenleg 35 bejegyzés található megemlékezés cimkével

A magyar hősökre emlékeztek

    • fokep
    •  dsc9464 2
    •  dsc9475 2
    •  dsc9482 2
    •  dsc9503 2
    •  dsc9505 2
    •  dsc9514 2
    •  dsc9518 2
  • Előző
  • Következő

A Magyar Hősök Emlékünnepe alkalmából Dr. Pohl Árpád ezredes, a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar dékánja, Takács Attila dandártábornok, az MH Hadkiegészítő Felkészítő és Kiképző Parancsnokság parancsnoka, valamint Sári Szabolcs alezredes, az MH Ludovika Zászlóalj megbízott parancsnoka koszorúzott a Békefenntartók Emlékművénél az NKE Hungária körúti campusán, így adózva mindazok emléke előtt, akik életüket adták a hazáért.

IV. Károly magyar király (1916-1918) kezdeményezésére 1917 tavaszán az országgyűlés fogadta el az akkor dúló világháborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről szóló 1917. évi VIII. törvénycikket, mely kimondta: „Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökítse meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.” A Nagy Háború nem csak a harctéren hagyott maradandó nyomot, hanem odahaza a falvakban és városokban is. A háború áldozatainak emlékére fájdalommal vegyes büszkeséggel állított emlékművet a hálás utókor. 1924-ben újabb törvénnyel erősítették meg a hősök iránti tiszteletet. A XIV. törvénycikk kimondta:

1. § A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a "Hősök emlékünnepét" – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”

A megemlékezések 1925-től váltak rendszeressé: országszerte egyházi szertartásokkal, koszorúzásokkal emlékeztek meg, amelyeken kötelezően részt vettek a honvédség és a rendvédelmi testületek képviselői, a bajtársi egyesületek és a fiatalok szervezetei. A második világháború után, a kommunizmus éveiben ezt az ünnepet tilalommal sújtották, eszmei üzenetét eltörlendőnek ítélték. Egészen a rendszerváltás utánig kellett várni, amíg megszületett a 2001. évi LXIII. törvény, amely a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját ismét a Hősök Emlékünnepévé nyilvánította.

Az idei hősök napi megemlékezés alapjául egy két háború közötti előadást választottam, melynek eszmei mondanivalója napjaink magyar katonáinak is példaként állíthatók. Az előadó vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Ludovika Akadémia 1936-38 közötti parancsnoka, majd a M. kir. Honvéd Vezérkar Főnöke 1941-44 között, aki lövésztisztként kezdte pályafutását az első világháborúban, s ezen benyomásairól, magáról a háborúról, a harcról, a katonai hivatásról tartott előadást az 1930/31-es tanévben. Ebből idézek:

Alig lehet a háborúnál valami nagyobb dolgot elképzelni. – Talán csak a béke nagyobb nála. – De a béke nagyságát is csak a háborúban ismerjük fel teljes egészében. A háború az, amely a béke nagy jelentőségét különösen kidomborítja, és azt különösen kívánatossá teszi. – Viszont a háborút is teljes jelentőségében csakis a békében, illetve a békével összevetve ismerhetjük fel. A béke és háború tehát szorosan összetartozó fogalmak. – Mint fény és árnyék, ugyanazon élet két arculata. Az egyik értelme a másikban rejlik.

A háború értelme a jobb békéért való küzdelemben rejlik, amely nélkül oktalan pusztítás lenne. A háború valódi célja tehát a béke, a valódi béke. A békének ugyan nem célja a háború, de mindig készen kell lennie a háborúra, hogy célját elérje, vagyis önmagát fenntarthassa. – A háború tehát nem cél, hanem eszköz a béke kezében. – És ebben ismerjük meg az első féket, mely megakadályozza azt, hogy a háború öncélú pusztítássá váljék. […]

Én személyes benyomásaim és tanulmányaim alapján azon meggyőződésre jutottam, hogy a háború keletkezésében, sőt annak egész lefolyásában is megváltoztathatatlan törvényszerűség nyilvánul meg. […] Akinek a háborúban alkalma volt egy-egy nagy csata menetét figyelemmel kísérni, az csak nehezen tudta magát azon impresszió alól kivonni, hogy ezt a nagy színjátékot nem emberek rendezték. Az emberek csak eljátsszák a véres és szenvedésteli szerepüket, de a dráma szerzője valaki más, valami bámulatos nagy erő, amely az embert törvénye alá kényszeríti. Ez volt az impresszióm 1914 augusztusában, amidőn Kelet-Galícia harcmezőin az első nagy csatát, mint fiatal tiszt végignéztem. […] Az orosz tüzérség gránátjaiból nekünk is kijutott, de ez nem tudta figyelmemet a csata nagy menetéről elterelni. Az orosz tüzérség jellegzetes kaszáló tüzelésére rögtön ráismertem, és nyugodtan nevén neveztem. A harchelyzeteket is helyesen ismertem fel, és mint a dolgok természetes rendjét vettem tudomásul az orosz gyalogság jellegzetes előnyomulását, mintha mindig azt láttam volna. Minden olyan volt, mint azt a béke tanulmányaim alapján elképzeltem, és néha megálmodtam. […] És mégis milyen más volt minden. – Maga a mező, a hegy, a völgy, a községek, ahol a csata dúlt, mintha nem olyanok lettek volna, mint rendesen. – Az egész történés a történés színterével együtt más dimenzióba került. Mintha az ember lelkében elfordult volna valami, és így a dolgokat egészen másként látta. Valami szokatlan hatalmas erő behatása alatt keletkezett a lélek elfordulása, amelyet a lélek háborús állapotának nevezhetnék, és amelyen mindnyájan átesünk, amidőn a harctér felé közeledünk.

Ezen első nagy csata után persze még sok csatában vettem részt, amelyekben más beosztás és helyzet folytán más impressziók kötöttek le, de az első impresszió, amelyet friss lélekkel és még akkor szereztem, amidőn a háború még inkább élmény volt, mint mesterség, soha sem szűnt meg bennem uralkodni. Ez él bennem még változatlan erővel most is, sőt az az érzés, hogy a háború megváltozhatatlan erők törvényszerűsége alatt áll, azóta, hogy a háborúval, illetve a háborús eseményekkel elméletileg is behatóbban foglalkoztam, csak erősödött bennem. [… ]

A háború nem a diplomatáké, sem a hadvezéreké, hanem a népeké és nemzeteké, amely által megméretnek és jaj annak, aki könnyűnek találtatik!

Míg a közösség a háborúban ezer és ezer életet tesz az élet ezerszeres nyereségével szemben kockára, addig az egyén csak egy életet dobhat bele a harc vad forgatagába, a saját életét, amely neki mindene, a legdrágább kincse, amelyet minden pillanatban elveszíthet. Éppen ezért a csodálat és bámulat érzései ragadnak meg minket akkor, amidőn a harcosokat figyeljük, kik veszteséggel mit sem törődve nyomulnak előre az ellenség tüzében, vagy abban rendületlenül kitartanak. Csodáljuk bennük az embert, amelyről éppen itt, amidőn a pusztítás vad, mondhatnám állati indulatai hajtják előre, derül ki az, hogy mégis több, magasabb rendű mint az állat. – Valami olyasmit csinál, ami az állati élet szempontjából nézve érthetetlen és megmagyarázhatatlan volna. Odadobja és feláldozza az életét valamiért, ami semmiféle személyes haszonnal, vagy előnnyel nem kecsegteti. – Küzd egy ellenféllel, aki neki személy szerint nem is ellensége. – A halálfélelmet leküzdve, vagy azzal dacolva végzi el mindazt. – Az ember itt teljesen kilép az állati élet keretéből, azt magában leküzdve és azon túlemelkedve szinte önmagát múlja felül. – Lehetetlen akkor, amidőn az ember egy nagy csatát lát, azon felismerés elől elzárkózni, hogy van még az életnél is valami nagyobb és hatalmasabb erő, ami az embert a tudat alatt áthatja, ami soha el nem múló, ami az embert állandóan vonzza. Ez az erő a hősi kultusz alapja. […]

Nagy dolog az, ha van valamije az embernek, amiért érdemes élni, de még nagyobb dolog annál az, ha olyan célja van, amiért érdemes meghalni.

Az önfeláldozó képesség az emberiség legnagyobb kincse.

Hajtsunk hát fejet a mai napon mi is a magyar történelem számos katonahőse előtt, akik a legdrágábbat, életüket áldozták fel a hazáért. Ápoljuk kegyelettel emléküket!


Szöveg: Dr. Kaló József egyetemi docens

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on


Honvédelem napi megemlékezések

    • fokep
    •  dsc8022 2
    •  dsc8017 2
    •  dsc8011 2
    •  dsc7967 2
    •  dsc7949 2
    •  dsc7930 2
    •  dsc7894 2
    •  dsc7873 2
    •  dsc7853 2
    •  dsc8038 2
    •  dsc8058 2
    •  dsc8063 2
    •  dsc8085 2
    •  dsc8101 2
    •  dsc8107 2
    •  dsc8111 2
    •  dsc8117 2
    •  dsc8121 2
    •  dsc8126 2
    •  dsc8130 2
    •  dsc8134 2
    •  dsc8138 2
    •  dsc8142 2
    •  dsc8146 2
    •  dsc8150 2
    •  dsc8154 2
    •  dsc8162 2
    •  dsc8169 2
  • Előző
  • Következő

A Gesztenyés kertben található 1848-as Hősi Emlékműnél tartott koszorúzási ünnepséget a Honvédelem Napja alkalmából a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar (HHK). A délutáni ünnepi állománygyűlésén pedig elismerések átadására is sor került.

A magyar honvédsereg három hetes ostrom után, 1849. május 21-én foglalta vissza Buda várát. Ennek emlékére 1992-től ezen a napon ünnepeljük a Magyar Honvédelem Napját. A Gesztenyés kertben található síremlék 1877 óta hirdeti a budavári ostrom alatt elesett honvédkatonák önfeláldozó hősiességét. Az emlékműnél rendezett ünnepségen Dr. Kaló József, a HHK egyetemi docense kiemelte, hogy Buda elfoglalása egyike volt a szabadságharc legrövidebb és legsikeresebb ostromműveleteinek. „A 17 napig tartó csatában a magyar honvédség komoly, mintegy ötezer fős veszteséget okozott az ellenségnek és több mint 200 ágyú, valamint több ezer puska jutott a mieink kezére”- mondta Kaló József, aki szerint ez volt a szabadságharc egyik legnagyobb győzelme, amellyel lezárult a dicsőséges tavaszi hadjárat. A docens elmondta, hogy nem véletlenül ez a nap a Magyar Honvédelem napja, hiszen 1541 óta először foglalta vissza önerőből a magyar haderő az ország fővárosát. „Tisztelegjünk a mai napon ezen csodás győzelmet kivívó hősök és mindazok emléke előtt, akik a haza védelmében áldozták életüket”- fogalmazott Kaló József.

Az ünnepi megemlékezés után a Honvédelmi Minisztérium, a Honvéd Vezérkar és a Magyar Honvédség Hadkiegészítő, Felkészítő és Kiképző Parancsnokság nevében Takács Tamás, Dr. Papp Ferenc és Dr. Martin Attila ezredesek helyezték el az emlékezés virágait az emlékműnél. Az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár nevében Baráth Ernő ezredes, parancsnok, míg a Hegyvidéki Önkormányzat képviseletében Praimajer Mária és Földvári Gergely koszorúzott. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem nevében Dr. Horváth József főtitkár és Dr. Szászi Gábor ezredes, a HHK dékánhelyettese helyezett el virágot a szobornál.

Ünnepi állománygyűlésen is megemlékezett a 168 évvel ezelőtt történtekről a HHK, az MH Ludovika Zászlóalj és az MH Hadkiegészítő, Felkészítő és Kiképző Parancsnokság. A rendezvényen Németh Balázs tanársegéd osztotta meg a szabadságharccal kapcsolatos gondolatait. Beszédben felidézte Görgey Artúr tábornok alakját, akinek élete végéig viselnie kellett az „áruló” bélyegét. „Görgey csak tűrt, tűrt és tűrt, és úgy halt meg, hogy nem került sor a rehabilitálására- fogalmazott Németh Balázs. Elhangzott, hogy Deák Ferenc szerint erre azért nem kerülhetett sor, mert meg kellett hagyni a magyarokat abban a hitben, hogy a szabadságharcot fegyveresen nem lehetett leverni, csak árulással. Ferenc Józseffel kapcsolatban elhangzott, hogy számára is példaértékű volt a magyarok hősies helytállása a budai vár ostromakor, még a hálószobájában is őrzött két, ezzel kapcsolatos festményt.

Az ünnepségen ismertették a honvédelmi miniszter által kitüntetettek névsorát. Simicskó István az oktatás, képzés kategóriában az „Év Katonája Kitüntető Címet” adományozta Dr. Varga Béla Lajos alezredesnek, a HHK Repülő Sárkány-hajtómű Tanszék egyetemi docensének. A honvédelmi miniszter a ténylegesen eltöltött évei elismeréséül a Tiszti Szolgálati Jel 20 év után járó II. fokozatát adományozta Dr. habil. Berek Tamás alezredesnek, a HHK Műveleti Támogató Tanszék vezetőjének és Vas Tímea őrnagynak, a HHK Repülésirányító és Repülő-hajózó Tanszék tanársegédjének. A tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet kezelésével kapcsolatos tevékenysége során tanúsított kiemelkedő helytállása elismeréséül a Migrációs Válsághelyzet Kezeléséért Szolgálati Jelet kapta Dr. Ujházy László alezredes, a HHK Katonai Vezetéstudományi és Közismereti Tanszék vezetője.

Az ünnepségen kiemelkedő színvonalú tudományos kutatói, oktatói és doktori témavezetői munkájáért Hadtudományi Emlékplakettet vehetett át Prof. Dr. Kovács László ezredes, a HHK Elektronikai Hadviselés Tanszék egyetemi tanára, valamint oktatói és rendszerbiztonsági felügyelői feladatainak színvonalas ellátásáért Megyeri Lajos Zoltán alezredes, a HHK Híradó Tanszék tanársegédje. Az Altiszti-Legénységi Szolgálati Jel 20 év után járó II. fokozatát Csábiné Bozány Magdolna zászlós, a Ludovika Zászlóalj állományának tagja vehette át.

A Honvédelem Napja alkalmából dicséretben részesült Gyürki-Kiss Endre őrnagy, Holló Krisztián őrnagy, Kiss Balázs főhadnagy, Koczka Réka közalkalmazott, Imre Gábor alezredes, Nagymihály Zsolt alezredes, Bártfai László őrnagy és Berki Zoltán főhadnagy.

Az állománygyűlésen közreműködött a nemzetközileg is elismert Honvéd Férfikar, amely Európa szinte egyetlen hivatásos férfikórusa.

Szöveg: Szöőr ádám

Fotó: Szilágyi Dénes 

Megosztás a Facebook-on


Március 15-e azoké, akik a történelmet írják

    • fokep
    •  dsc5222 2
    •  dsc5226 2
    •  dsc5253 2
    •  dsc5269 2
    •  dsc5283 2
    •  dsc5307 2
    •  dsc5330 2
    •  dsc5338 2
    •  dsc5347 2
    •  dsc5362 2
    •  dsc5363 2
  • Előző
  • Következő

Az egykori Ludovika Akadémia létrehozását anyagilag is támogatók neveit is tartalmazza az Adományozók Fala, amelyet a nemzeti ünnep alkalmából rendezett megemlékezésen avattak fel a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Főépületében.

Az egykori Ludovika Akadémia létrehozását anyagilag is támogatók neveit is tartalmazó Adományozók Fala a főépület első emeleti folyosóján kapott helyet. „Mi vagyunk azok, akik a Ludovika Akadémia örökségét tovább vihetjük”- mondta avató beszédében Prof. Dr. Patyi András. Az NKE rektora emlékeztetett, hogy az Adományozók Falán olvasható, a Ludovika Akadémia létrehozásáról szóló 1808.évi VII. törvénycikkben mindazok nevei megtalálhatóak, akik pénzadománnyal járultak hozzá az akadémia létesítéséhez. „Nemcsak az arisztokrácia felső rétege járult hozzá mindehhez, hanem az alsóbb társadalmi osztályokban találhatók közül is többen, komoly összegekkel támogatták a nemes kezdeményezést”- fogalmazott a rektor. Patyi András szerint az Adományozók Falának létrehozásával nem a felajánlott pénzt, hanem magát a szándékot, a hazaszeretetet, a nemzet szeretetét ünnepeljük. Hozzátette azt is, hogy az adományozók számára annyira fontos volt a magyar nyelvű honvédtisztképzés ügye, hogy erre vagyonuk egy részét ajánlották fel úgy, hogy akkor még nem is lehettek biztosak az intézmény felépítésében. Erre aztán várni is kellett néhány évtizedet, mint ahogy maga az intézmény működése is csak a kiegyezést követően, 1872-ben kezdődhetett meg. Az NKE rektora azt is elmondta, hogy az akadémia létrehozására a törvényben felsorolt felajánlások mellett továbbiak is érkeztek, így például Gróf Buttler Jánosé, aki a legnagyobb adománytevő volt, de a vármegyék is egy emberként álltak a kezdeményezés mellé. Egy nemzetet egyesítő forradalmi átalakulás évfordulóján a nemzetet egyesítő eszmének állítunk emléket. Ma azért dolgozhatunk ebben az épületben, mert ezek az emberek adományoztak egy szent cél érdekében”- fogalmazott Patyi András.

„1867 után egyetlen kormány sem volt Magyarországon, amely ne tekintette volna sajátjának március 15-ét, ami így egyfajta nemzeti közös többszörössé vált, amelyhez mindannyian viszonyulhatunk”- mondta az egyetemi megemlékezésen tartott beszédében Németh Balázs. A Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar tanársegédje szerint a 12 pontban foglalt gondolatok nem március 15-én, hanem már jóval korábban megszülettek a magyar emberek szívében. De bizonyos részei megtalálhatóak voltak például a nemesi felkelés vagy a Kossuth által egy évvel korábban létrehozott ellenzéki párt programjaiban is. Németh Balázs elmondta, hogy a forradalom folyamatát közvetlenül Kossuth Lajos március 3-i alsóházi beszéde indította el, amely az ingadozókat is maga mellé tudta állítani. A magyarországi eseményeket aztán a bécsi forradalom híre gyorsította meg igazán. A tanársegéd szerint március 15-e vívmányai között nemcsak a sajtószabadságot érdemes kiemelni, hanem azt is, hogy a pestiek önszerveződésének köszönhetően létszámában és fegyveresen ellátmányában is megerősödött a polgárőrség. Ennek köszönhetően is fogadta el az uralkodó, V. Ferdinánd a forradalom követeléseit, amely a felelős magyar kormány kinevezéséhez és az áprilisi törvények megjelenéséhez vezetett. „Azért történhetett minden ilyen gyorsan, mert ezek a törvények már korábban is megvoltak az emberek szívében, csak ki kellett onnan írni azokat”- fogalmazott Németh Balázs. Szerinte március 15-e nem azoké az embereké, akik elmélkednek róla, vagy a történetét kutatják, hanem azoké, akik írják a történelmet. „Akik részt vesznek a haza sorsában, azok értékes életet élnek”- tette hozzá az ünnepség szónoka.

A nemzeti ünnep alkalmából tartott egyetemi rendezvényen kulturális műsorral is emlékeztek a forradalmi eseményekre. A Ludovika táncegyüttes produkciója mellett az egyetemi hallgatók ünnepi műsorát is megtekinthették, Koltay Gábor rendezésében. A rendezvényen közreműködött az MH Légierő Zenekar Veszprém, amely Katona János alezredes, karnagy vezetésével 48-as katonadalokat adott elő.

Szöveg: Szöőr Ádám

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on


A doni hősökre emlékeztek

    • fokep
    •  dsc7027 2
    •  dsc7032 2
    •  dsc7052 2
    •  dsc7062 2
    •  dsc7063 2
    •  dsc7110 2
    •  dsc7118 2
    •  dsc7127 2
    •  dsc7153 2
    •  dsc7163 2
    •  dsc7190 2
    •  dsc7216 2
    •  dsc7118 2
    •  dsc7127 2
    •  dsc7153 2
    •  dsc7163 2
    •  dsc7190 2
    •  dsc7216 2
  • Előző
  • Következő

A II. Magyar Hadsereg doni katasztrófájának 74. évfordulójára emlékeztek ünnepi műsorral a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Campusán. A főépület előtti II. világháborús emlékműnél az NKE, a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar (HHK), a Ludovika Zászlóalj és a kerületi önkormányzat képviselői helyezték el az emlékezés virágait.

A HHK által szervezett ünnepi rendezvényen a tábori püspökségek emlékező imádságát követően Dr. Kaló József mondott beszédet. A HHK egyetemi adjunktusa elmondta, hogy napra pontosan 74 évvel ezelőtt vette kezdetüket a Don mentén folyamvédelmet ellátó II. Magyar Hadsereg elleni szovjet támadás, amely végül a doni katasztrófához, hadseregünk pusztuláshoz vezetett.  A magyar katonák kényszerből, a német követelés részeként kerültek a hadszíntérre és végig német parancsnokság alatt teljesítettek szolgálatot. „A hadsereg tagjai áldozatként tekinthettek önmagukra, hiszen ők váltották meg az ország részvételét a háborúban, az 1942-es esztendőben. Ők szenvedtek, hogy a hátországban maradtak továbbra is élhessék hellyel-közzel békés életüket”- fogalmazott Kaló József. Az adjunktus szerint a 207 ezer fős személyi állományú, magyar viszonylatban korszerűnek számító hadsereg nem volt összemérhető a szovjetek erejével, például élő erőben is 6-7-szeres fölényben voltak. „A magyar katonák többsége ilyen körülmények között is próbálta teljesíteni kötelességét, így a szovjetek is jelentős veszteségeket szenvedtek”- tette hozzá Kaló József.  Az adjunktus szerint a magyar katonák az erőn felül vállalt feladatokat a korszerűtlen fegyverzettel, a nem megfelelő felszereltséggel, az elégtelen ellátmánnyal végül nem teljesíthették. Mindezt fokozta a rendkívül kedvezőtlen időjárás, a -30 -35 fokos hideg, és a hófúvások miatt járhatatlan utak. Az akkori német jelentések a visszaözönlő fegyvertelen horda képét festették le a magyarokról, azonban arról nem szólt a fáma, hogy a hadsereg mögöttes területén gyülekeztetett felváltó csapatoknak még a kézifegyvereket sem osztották ki, amikor az ellenség támadása megindult. „Így nem is csoda, ha ők fejvesztve menekültek az első szovjet harckocsi megjelenésekor”- hangsúlyozta az adjunktus. A hatalmas veszteségek egyik fő oka azonban az volt, hogy a német hadvezetés által korábban megígért felszerelés és fegyverzet nagy része soha nem érkezett meg a magyar hadsereghez. „A haderő többsége azonban egységes volt abban, hogy katonaként akartak túlélni, és haza akartak jutni” - mondta Kaló József. Szerinte ehhez a kötelességtudó magatartásukhoz jelentősen hozzájárult neveltetésük, hivatástudatuk, a ludovikás szellemiség. A hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes is a Ludovika Akadémián tanult a századelőn, majd lett ennek az akadémiának a parancsnoka. Mellette ludovikás volt a hadsereg vezérkari főnöke, Kovács Gyula vezérőrnagy, valamint számos tábornok, főtiszt és tiszt a hadsereg állományából. „A hősi áldozatot meghozó, a rendkívüli viszonyok között is példaadóan kötelességét teljesítő, a rábízott embereket szó szoros értelmében vezető tisztek a tragédia napjaiban is a magyar katonaerények ragyogó példáit szolgáltatták”- fogalmazott Kaló József. Az adjunktus szerint így történhetett, hogy a saját szövetségese által is elárult, hazájától mintegy 1500 km távolságra küzdő, ellátatlan, rosszul felszerelt, katonái többsége által értelmetlennek tartott háborút vívó hadsereg mégis csodálatos fegyvertényt hajtott végre: minden fegyvertársához képest utolsóként hagyta el állásait, vált le a Donról, ezzel fedezve a szövetséges erők visszavonulását.

A rendezvényen Prof. Dr. Patyi András rektor, dr. Pohl Árpád dékán, Takács Tamás ezredes, Bodoróczki János őrnagy, valamint Sántha Péterné alpolgármester koszorúzott a II. világháborús emlékműnél, ahova a jelenlévő tisztek és honvédtisztjelöltek mécseseket helyeztek el. Az ünnepség végén a Ludovika Főépület a magyar zászló színeinek megfelelő díszkivilágítást kapott.

Szöveg: Szöőr Ádám

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on


'56-ról a volt kormányfő szemével

    • fokep
    •  dsc7363 2
    •  dsc7377 2
    •  dsc7387 2
    •  dsc7397 2
    •  dsc7399 2
    •  dsc7409 2
    •  dsc7422 2
  • Előző
  • Következő

„1956 egy vérig sértett nemzet dühkitörése volt”- mondta el Boross Péter volt miniszterelnök az Orczy úti Kollégiumban tartott rendezvényen, ahol a jelenlévők a Szabadság vihara című, '56-os dokumentumfilmet is megtekinthették.

Az elsősorban hallgatók számára szervezett filmklub vendége Boross Péter, egykori miniszterelnök, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke volt. A rendszerváltás utáni időszak második kormányfője az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a Budapesti Forradalmi Bizottság és az értelmiség forradalmi tanácsának tagja volt. 1957-ben a forradalmi tevékenységei miatt letartóztatták, majd internálták. 1959-ig rendőri felügyelet alatt állt. Ebben az időszakban hosszú ideig egzisztenciális gondokkal küzdött: volt segédmunkás, képügynök, protekcióval vendéglátó-ipari ellenőr és csapos is.

Boross Péter szerint 1956-ban az emberekben felszínre kerültek a megaláztatások miatti keserű érzések. A II. világháborút követően a nemzet első arculcsapása az 1945-ös földosztás volt, amelynek eredményeképpen elvették a tulajdonosaiktól a 100 hold fölötti birtokaikat és 2-3 holdanként osztották ki az emberek között. 1946-ban megkezdődött a köztisztviselői kar megtisztítása, amelynek során számos jegyzőt, főjegyzőt távolítottak el, helyükbe pedig elemi iskolai végzettségű embereket ültettek. Az egykori kormányfő szerint a rendszerre végig jellemző volt a primitivitás, azaz a fontos pozícióknak a nagyon gyenge képességű, de könnyen irányítható emberekkel való feltöltése. Az új politikai rendszer különösen gyűlölte a tanárokat, akik kevesebb fizetést is kaptak, mint a többi közszolga. 1948 és 1953 között ráadásul valódi terrorrendszer működött az országban, mai ismereteink szerint mintegy 1 millió ember ellen folyt valamilyen eljárás. Boross Péter szólt arról is, hogy az akkori politikai vezetés a magyar történelem dicsőséges, a nemzeti érzéseket is fenntartó szabadságharc-élményeit is relativizálta, lekicsinylően szóltak ezekről a történetekről. A volt miniszterelnök október 23-ával kapcsolatban elmondta, hogy ő is részt vett a Kossuth téri tüntetésen, ahol nagyon felszabadult hangulatban beszélgettek egymással az emberek. „Jó volt ott lenni, volt tréfa, vicc, vidámság és minden” – tette hozzá a Boross Péter. Elhangzott, hogy az október 25-i parlamenti sortűz azért volt, hogy megrémüljenek az emberek, de az pont az ellenkezőjét váltotta ki.  Szerinte a szovjetek azért nem avatkoztak be a folyamatokba azonnal, mert azt gondolták, hogy a magyar kormány úrrá lesz az eseményeken. „Úgy tűnt, mintha kivonulnának az országból, de aztán visszajöttek modernebb fegyverekkel, harckocsikkal”- hangsúlyozta Boross Péter, aki szerint később kiderült, hogy a Szovjetunió egyetlen országot sem volt hajlandó „kiengedni” a saját érdekszférájából. Nagy Imrével kapcsolatban azt mondta, hogy mivel leszámolva önmagával vállalta a halált, tiszteletet érdemel, de az általa képviselt politikai eszme is nagyon távol állt a magyar emberektől. A rendezvényen szó volt Kopácsi Sándor akkori budapesti rendőrfőkapitányról, akit Boross Péter egyszerű, de jó eszű embernek tartott és később barátságba is került vele. „Tipikus magyar sors volt az övé, hiszen 56-ban válaszút elé került és úgy döntött, hogy nem fordul a forradalommal szembe”- tette hozzá a volt kormányfő. A rendszerváltás kapcsán megjegyezte, hogy bár az vértelen volt, de az akkori világpolitikai helyzetben egyáltalán nem volt könnyű kiharcolni a szabadságot, a demokráciát. „1956-ot és 1989-et azonban nem lehet egy lapon említeni, hiszen amíg az előző igazi forradalom volt, az utóbbi az egyezkedések, tárgyalások időszaka volt”- tette hozzá Boross Péter.

A beszélgetést követően a résztvevők megtekintették a Szabadság vihara című amerikai dokumentumfilmet, amely a magyarországi eseményeket az 1956-os melbourne-i olimpián történtek kapcsán mutatja be.

Szöveg: Szöőr Ádám

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on


Száz évvel ezelőtt vette kezdetét a román betörés Erdélybe

    • a roman kiralysag terulete az elso vilaghaboru elott
    • roman lovassag
    • hadmuveletek a roman arcvonalon
    • a kozponti hatalmak hadmuveletei a roman hadero ellen
  • Előző
  • Következő

Száz évvel ezelőtt, 1916. augusztus 27-én vette kezdetét a román csapatok beözönlése Erdélybe, a Román Királyság első világháborúba való bekapcsolódása következményeként.


Román hadba lépés: a támadás megindulása

Románia az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben fennálló területi igényei ellenére, a balkáni orosz fenyegetést ellensúlyozandó 1883-ben csatlakozott a hármas szövetséghez, melyből a későbbi központi hatalmak szövetségi rendszere formálódott ki. Románia uralkodóit a Hohenzollern-dinasztia egyik mellékága adta, így I. Károly román fejedelem (1866-1881), majd király (1881-1914) jó kapcsolatok fenntartására törekedett rokonával, II. Vilmos német császárral (1888-1918). Utóda, I. Ferdinánd román király (1914-1927) azonban már inkább az antant hatalmak felé kereste a kapcsolatokat.

Az első világháború 1914. évi kitörése után Románia mégis a fegyveres semlegesség mellett döntött, ezért mindkét szövetségi rendszer a maga oldalán kívánta bevonni a háborúba. Mivel a központi hatalmak által Romániának ígért terület (az Oroszországhoz tartozó Besszarábia) kevésbé tűnt értékesnek a román politikai elit számára, mint az antant hatalmak által ígért területek (az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Erdély, Partium, Bánság, Tiszántúl, Bukovina), ezért 1916 nyarán a háborúba való belépés mellett döntöttek az antant hatalmak oldalán. Augusztus 17-én megkötötték a bukaresti titkos szerződést, melyben a román kormány vállalta, hogy augusztus 28-ig hadat üzen a központi hatalmaknak, és támadást indít Magyarország ellen, továbbá hogy a koalíciós háború időtartama alatt nem köt különbékét. A román hadba lépés illeszkedett az antant 1916. évi hadászati elképzeléseibe, mely a központi hatalmak ellen minden fő- és mellékhadszíntéren koncentrált támadás  megindítását tervezte (pl. Verdun, Somme, Bruszilov-offenzíva, 6. isonzói csata).

Brătianu román miniszterelnök augusztus 27-én jelentette be a román parlamentben a hadba lépést, egyúttal a hadüzenetről szóló jegyzéket ugyanaznap éjjel az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminiszterének is megküldte Románia bécsi diplomáciai képviseletén keresztül. Még a hadüzenet előtt a román csapatok megkezdték támadásukat a Kárpátok gyengén őrzött hágóin ellen. A román csapatok többszörös létszámfölényben voltak (a román 1., 2., és 4. hadsereg mintegy 440.000 fő, együttműködve a Bukovinában állomásozó orosz 9. hadsereggel) az osztrák-magyar erőkkel szemben (a 71. közös, az 51. és 61. honvéd gyaloghadosztályok, az 1. közös lovashadosztály, valamint négy népfelkelő gyalogdandár, melyeket az osztrák-magyar 1. hadseregben egyesítettek, összesen mintegy 34.000 fő és 76 löveg, zömében az arcvonalból korábban kivont és pihentetésre kijelölt csapatok), így meglepő volt lassú előre nyomulásuk a Keleti- és Dél-Kárpátokon keresztül. A román támadást a pontos formába öntött hadászati elgondolás (Máramarossziget–Vásárosnamény–Debrecen–Szeged–Belgrád vonal elérése) és az ehhez igazodó súlypontképzés hiánya jellemezte, s már az első napokban súlyos fegyelmi problémákat jelentett a haderő minden szintjén megjelenő fosztogatás. Több településen sor került túszszedésre is (összesen tízezres nagyságrendben), így a megszállók viselkedése elidegenítette az erdélyi románság többségét is. A román csapatok viselkedése is oka volt az óriási menekülthullámnak, amelyben magyarok és szászok mellett románok is szép számmal képviseltették magukat. A menekültek több százezer fős áradata késleltette a nyugat felől beérkező erősítések felvonulását.

Az első világháborúba belépő román haderőt nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, későbbi magyar honvédelmi miniszter és katonai szakíró így jellemezte: „A román haderő szervezete és felszerelése általában nem volt korszerű, a már két éve tartó háború tapasztalatait nem emésztették meg és nem értékesítették sem a szervezésnél, sem a kiképzésnél. A felszerelésbeli hiányosságok oka főként az volt, hogy Románia ipara nem tudott megfelelni a háborús követelményeknek, különösen a nehéz tüzérség, géppuskák és repülők hiánya volt nagyon érezhető. A háború anyagi előkészítése nem volt megfelelő és a román hadvezetőség e tekintetben mindent szövetségeseinek támogatásától várt, ami azonban, maguk is le lévén kötve, nem ment könnyen.”

A román csapatok szeptember közepéig elfoglalták a Gyergyói-, a Csíki- és a Háromszéki-medencét, s behatoltak a Brassói- és a Nagyszebeni-medencébe, amikor is az  erdélyi szász származású Arz Arthur gyalogsági tábornok vezette osztrák-magyar 1. hadsereg halogató harcai előbb lassították, majd megállították a román előnyomulást, és megteremtették az ellentámadás feltételeit.


Osztrák-magyar ellenintézkedések: a védelem megszervezése és az evakuáció

Az osztrák-magyar hadvezetés a román támadás kezdetekor elrendelte a műtárgyak (hidak, vasút, stb.) rombolását, ezzel is lassítva a támadást ütemét, s ugyancsak el kívánták rendelni a várhatóan érintett területek teljes kiürítését. A civil adminisztráció, élén Betegh Miklós erdélyi kormánybiztossal, e szándéknak ellenállt. A kiürítés körül zajló vita végül kompromisszummal végződött: csak a hadra fogható lakosság, illetve a hadianyag kimenekítését rendelték el, s azokat is csak az eredeti katonai elképzelésnél szűkebb (a Maroson túl fekvő) területről. A kitelepítés elrendelésének híre azonban zavart okozott a civil lakosság körében, melynek következtében mintegy 200.000 fő igyekezett az ország belseje felé menekülni, mozgatható ingóságával együtt (beleértve állatállományát is). A menekülők vasúton és közutakon egészen Temesvárig, Nagyenyedig, Kolozsvárig, az Alföldig, Debrecenig és Budapestig jutottak. Az evakuálás megszervezése, a létfontosságú iratok –  anyakönyvek, jegyzőkönyvek, értékpapírok, telekkönyvek stb. – mentésének munkája a vármegyék tisztikarára (köztisztviselőire), lelkészekre, elöljárókra hárult. Ezekért a munkájukért később többeket is katonai elismerésekben, kitüntetésekben részesítettek.

Az érintett vármegyék teljes tisztviselői kara, illetve intézményrendszere áttelepült a számukra állomáshelyül pontosan kijelölt, általában az Alföldön található vármegyékbe. Itt működtek a román megszállás és az utána következő katonai értelemben vett konszolidálódás ideje alatt. A hatóságok külön rendeletekben gondoskodtak a menekülők utazásáról, munka- és lakóhelyükről, segélyezésükről és iskoláztatásukról. A többnyire idősekből, asszonyokból és gyermekekből álló karavánokat vármegyék szerint csoportosítva az ország belsejébe, előre kijelölt helyekre irányították. A menekültek itt a kormány által folyósított segélyekben részesültek. Sokuk számára azonban az állami, vármegyei, városi intézmények, vagy magánszemélyek álláslehetőséget, fizetést is felkínáltak. A menekülő fiatalok számára az oktatást is megszervezték: így távol otthonuktól is megkezdhették az 1916/1917-es tanévet.


Az ellentámadás megindulása: eredményes honvédelem

Az első támadás a román haderőt szeptember elején a dobrudzsai arcvonalon érte, a Mackensen német tábornok vezette német–bolgár–török erők Tutrakannál győzelmet arattak azt ott állomásozó román 3. román hadsereg felett. A két arcvonalas háborúra kényszerült román hadvezetés a hátországban tartalékban állomásozó két hadosztályát így Erdély helyett kénytelen volt a dobrudzsai arcvonalon alkalmazni.

Még augusztus 29-én II. Vilmos német császár leváltatta vezérkari főnökét, Erich von Falkenhayn gyalogsági tábornokot, akit kineveztek az Erdélyben felállított német 9. hadsereg parancsnokává. E seregtest alárendeltségébe került hadműveleti szempontból az osztrák-magyar 1. hadsereg is, így a központi hatalmak ellentámadását az Erdély déli részén felvonuló német 9. hadsereg hajtotta végre. Szeptember 26-29. között a nagyszebeni csatában vereséget szenvedett a román 1. hadsereg, két hadosztálya megsemmisült, megmaradt egységei megkezdték a visszavonulást. A Barcaság irányába ugyancsak visszavonuló román 2. hadsereget a Persányi-hágó közelében október 5-6-án semmisítette meg a német 9. hadsereg.

Az október 7-8-i brassói csata eredményeként sikerült kiszorítani a román csapatokat Dél-Erdélyből. Az október elején ellentámadásba lendülő osztrák-magyar 1. hadsereg alig egy hét alatt megtisztította a Székelyföldet, ezzel október közepére véget értek a komolyabb magyarországi harcok, október 25-re Erdély teljes területe felszabadult. A német és osztrák-magyar csapatoknak nyolc hét leforgása alatt sikerült elhárítania az ellenség támadását, s ellentámadásba átmenve a támadókat az ország területéről kiűzni. Sikeresnek bizonyult a haza védelme.


Szöveg: Dr. Kaló József


Felhasznált irodalom:

1.      Babucs Zoltán: Száz éve kezdődött a román betörés http://magyarhirlap.hu/cikk/64386/Szaz_eve_kezdodott_a_roman_betores (letöltés ideje: 2016. augusztus 27.)

2.      Forró Albert: Jelentés az 1916. évi román betörés csíkszeredai eseményeiről http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/kulhoni_magyarsag/2010/ro/csiki_2009_regeszet/pages/007_Forro_Albert.htm (letöltés ideje: 2016. augusztus 27.)

3.      Károlyfalvi József: 1916 – Háború Erdélyben az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország és Románia között. Honvéd Hagyományőrző Egyesület, Kecskemét. 2015. http://mek.oszk.hu/14600/14661/html/#8 (letöltés ideje 2016. augusztus 28.)

4.      Keresztes Lajos: Kilencvenöt esztendeje indultak Erdély elfoglalására a román csapatok http://tortenelemportal.hu/2011/08/kilencvenot-esztendeje-indultak-erdely-elfoglalasara-a-roman-csapatok/ (letöltés ideje: 2016. augusztus 27.)

5.      Nagy Szabolcs: A román hadsereg 1916. évi erdélyi betörése http://itthon.transindex.ro/?cikk=16670 (letöltés ideje: 2016. augusztus 27.)


Szent László, a lovagkirály

    • szentlaszlo

Június 27. -Szent László a magyar katonák védőszentjének ünnepe. Az Árpád- házi uralkodó alakja azonban nem csak emiatt egyedülálló a magyar történeti köztudatban. Megtestesít mindent, amire büszkén tekinthetünk, az uralkodói nagyságot, a felülmúlhatatlan vitézséget, ugyanakkor a rendet és biztonságot teremtő államférfit. Nem véletetlen, hogy  Szent István alakjával együtt több mint egy évszázada "őrködik"  katonáink felett a magyar tisztképzés otthonának számító Ludovika kápolnájának díszes üvegablakain.

Képessége, tehetsége ötvözete a legnagyobb európai dinasztiák erényeinek, hiszen ősei között az Árpád-ház nagyfejedelmei, a Német-Római császárok, bizánci hercegek, lengyel, bolgár és cseh hercegi házak képviselői találhatók. Apja az István elleni szervezkedésért bosszúból megvakított Árpád-házi herceg Vazul fia, I. Béla, ki Lengyelhonba menekült Szent István elől. Az őt befogadó lengyel király, II. Meskó, lányát, Richeza hercegnőt adta hozzá, ki három fiút szült Bélának, Gézát, Lászlót és Lambertet. László valószínűleg az 1040-es évek első harmadában született.

A hagyomány úgy tartja, hogy László apjától - aki a „Bölény” vagy „Bajnok” jelzőket is viselte - örökölte vitézségét, s anyjától mély vallásosságát.

Béla gyermekeivel 1046-ban térhetett haza, miután bátyja, Endre lett a király. Bár Endre Bélát jelölte meg örökösének, később született fiának, Salamonnak a kedvéért döntését megváltoztatta, ezért Béla 1060-ban bátyja ellen fordult. A véres belharcok után Géza és László külföldre kényszerült menekülni, majd hosszas tárgyalások után hazatérhettek, és hercegi rangot kaptak. Salamon király és a két testvér között 1074-ben újultak ki a harcok, melyek után Salamonnak menekülnie kellett és Géza lett a király. Géza három évig uralkodott, öccse László 1077-ben lépett a trónra. Királlyá kiáltása négy, véres harcokkal terhes évtizedet zárt le.

Trónra lépését egyértelműen támogatta mindenki: katonái vitézi erényeiért, nemesei, főurai uralkodói bölcsességéért, az egyház mély hite és páratlan bőkezűsége miatt.

Uralkodására a józanság, a megfontolt diplomácia és a belső rendre való törekvés volt a jellemző, a fegyvereket csak legvégső eszközként alkalmazta.

Neve összeforrt a középkori Magyarország nagyhatalmi státuszával. Szavának, s akaratának döntő súlya volt a korabeli Európa politikai csatáiban. Uralkodásának mérlegét megvonva joggal mondhatjuk, ha Szent István országalapító, akkor Szent László országmegtartó király volt.

Az 1077-ben trónra lépett László első tette a trónháborúk miatt felborult belső jogrend helyreállítása volt. Ezt szolgálták a drákói szigorúságú magántulajdont védő törvények. Ez a kérlelhetetlen törvénykezés nem a király emberi természetét, hanem a fennálló helyzetet tükrözi, hiszen a belső stabilitás nélkül az ország függetlensége veszélybe került volna.

Nagy gondot fordított a királyság gazdasági forrásainak biztosítására, támogatta a távolsági kereskedelmet. A kincstár hasznát szolgálta a pénzverés, a vámok és az erdélyi sóbányászat.

A hatalmas bevételből bőven jutott az egyháznak. László számos káptalant alapított, melyek törvénykező és papnevelde helyek voltak, ezen kívül a szerzetesrendek megtelepedését is nagymértékben elősegítette.

Külpolitikáját a megfontolt, óvatos lépések jellemezték, egyedül Horvátországot és Szlavóniát csatolta fegyverrel Magyarországhoz.

Különösen figyelemre méltó, hogy László király, aki tehetséges hadvezér és kiváló harcos volt, és gyakorlott hadsereg is állt rendelkezésére, nem folytatott agresszív külpolitikát. Többször előfordult, hogy fegyveres beavatkozásra kérték föl, de amikor megjelent, nem fegyverrel, hanem tárgyalásokkal és tekintélyével vetett véget a viszálynak. Az országba betörő ellenséget viszont kímélet nélkül megsemmisítette, így 1090-ben és 1091-ben kétszer is vereséget mért a kunokra, vezérüket párviadalban ölve meg. Ezek a győzelmek hosszú időre elhárították a további nomád támadások veszélyét.

László uralmának megszilárdulása és az ország gazdaságának megerősödése nyilvánult meg a magyarországi szentté avatásokban, így 1083-ban Istvánt, Imrét, Gellértet, Zoárdot, Benedeket a szentek sorába emeltette. Mikor 1095-ben elhunyt, valóban az „ATHLETA PATRIE”, a „Haza Bajnoka” távozott az élők sorából.

A király tekintélye már életében olyan nagy volt, hogy kortársak mint eszményképre néztek föl rá. Az utódok felismerték benne a szentet, vagyis azt, akinek egész életének központjában Isten áll, aki annak akaratát mindenben teljesíti és akit Isten csodákkal is igazol. A történeti források alapján úgy tűnik, hogy László király rendelkezett azokkal a nemes és kiemelkedő emberi tulajdonságokkal, melyeket egy szentnek tulajdonítanak. Könyörületessége, ájtatossága, nagylelkűsége, bölcsessége és halált megvető bátorsága méltán kelt csodálatot a ma emberében is. Ahogy régen mondták: oroszlántestben bárány lelke lakozott. Hitbéli alázatát jól jellemzi egy levelének kezdőmondata: „Noha bűnös ember vagyok, hiszen a földi uralmat a legnagyobb bűnök nélkül nem lehet gyakorolni...”

Sok feljegyzés szól Szent László legendáiról, melyek példás életét taglalják. Ilyen volt a váci székesegyház helyének kijelölése, halottas szekerének angyalok által Váradra irányítása. Sírja a legnagyobb magyar zarándokhely lett, számos csoda színhelye, ereklyéi az őket őrző monostorok legféltettebb kincsei. A hagyomány szerint Magyarországon három évig gyászolták a „keresztény lovagok oszlopát”, akit III. Béla 1192-ben avattatott szentté.

Szent László személye még Szent István és Mátyás király alakjánál is szélesebb szellemi közegben élt, és él napjainkban is. Egyetlen magyart sem font körül úgy, mint Szent Lászlót a valóságot tükröző és mesés elemeket tartalmazó, szájhagyományra épülő mondák és legendák gazdag, sokvirágú koszorúja. Ezek már a király életében is elterjedtek és halála után a nemzeti hagyomány kincsévé váltak.

A legszebb történetek a székely nemzet meséiben élnek, harcaikhoz mindig a nagy királyt hívták és várták segítségül.

Ismert legendái, mikor a cselből elszórt aranyat kővé változtatta, hasadékot nyitott a hegybe, isteni útmutatásra gyógyfüvet talált, s vadállatokat kényszerített engedelmességre. „Magyar Mózesnek” is hívták, mivel vizet fakasztott a sziklából a szomjúhozó katonái számára. Leghíresebb mondája a kun vitézzel való összecsapása egy szép magyar lányért, melynek jelenetei gyönyörű templomfreskókon maradtak fenn. A Szent László-mondakör szóbeli hagyományunk egyik legértékesebb része, mely telve van pogány elemekkel, így a magyarság legősibb hitvilágába is visszavezet. László király leghíresebb attribútuma a csatabárdja, mely hatalmas fizikai erejét jelképezi, hiszen ezt a harceszközt csak a legerősebb harcosok voltak képesek forgatni.

László királyunk elsősorban a rettenthetetlen bátorság megtestesítője a magyar hagyományban. Azonban a „lovag” szó ennél sokkal többet takar. A lovag a talpig vasba öltözött félelmetes harcos, ki az árvák és gyengék védelmezője, a hitetlenek kérlelhetetlen ellensége, a kereszténység támasza és bajnoka, ugyanakkor a legyőzöttekkel szemben irgalmas és nagylelkű.

A források alapján tudjuk, hogy a nagy király nem csak a legendákban rendelkezett ezen tulajdonságokkal. Hosszú életét gyakorlatilag fegyverben töltötte, számos ütközetben, és számtalan kisebb összecsapásban vett részt. A lovagot a könyörtelen közelharcokban való helytállása alapján ítélték meg: Szent László e harcos kaszt osztatlan tiszteletének örvendett, ami jól igazolja félelmetes hírnevét. A kerlési és mogyoródi ütközetekben tanúsított bátorsága és az ellenség soraiban végzett pusztítása már életében legendás hírnevet szerzett neki.

Külseje is megfelelt a kor ideáljának: egy fejjel magasodott ki katonái közül. Egy francia szerzetes „elegantissimus rex”-nek nevezte. Kemény katona volta ellenére mindig hajlott a megbocsátásra, ezt jól mutatja ezt ellenfelével, Salamonnal való könyörületessége. Egyszerre volt seregeket irányító hadvezér és a véres párharcok bajnoka, így egyben megszemélyesítője a fegyelmezett katonának és a tökéletes egyéni harcosnak. A személye köréje méltán épített kultusz már halálakor elkezdődött, majd Nagy Lajos korában teljesült ki, melyet Zsigmond király is buzgón ápolt és ébren maradt a folyamatos háborúkban töltött évszázadaink alatt.  Ennek a tiszteletnek a mai napig élni kell minden olyan magyar férfiban és nőben, ki a Haza fegyveres szolgálatára esküdött fel, hiszen a nagy király egyszerre jelképe az örök harcos erényeknek és a magyar katonai dicsőségnek.


Szöveg: Dr. Töll László ezredes

Megosztás a Facebook-on

Cimkék: megemlékezés, 2016

„Helyretolni a kizökkent időt”- Egyed Istvánra emlékeztek

    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
    • Egyed Istvan emlekkonferencia
  • Előző
  • Következő

Emléktábla- és teremavatással, valamint tudományos konferenciával emlékeztek meg a 130 évvel ezelőtt született Egyed István bíróról, jogtudósról, közjogi íróról a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. Az intézmény a professzor „ A mi alkotmányunk” című fő művét újranyomtatott kiadásban jelenteti meg, amelyet a tervek szerint idén szeptemberben mutatnak be a szakmának és a nagyközönségnek.

„A jogérzet minden emberrel együtt születik, s csak a jogok tisztelete képes fenntartani a társadalmat”- ezzel az Egyed Istvántól vett gondolattal kezdte az emléktábla avatáskor mondott ünnepi beszédét Prof. Dr. Patyi András. Az NKE rektora szerint ez a gondolat híven tükrözi ember és törvény összetett viszonyát. „Egyed István meg nem alkuvó, mélyen szántóan gondolkodó jogtudós volt, aki egyaránt művelte a magyar közjog tudományát és a közigazgatási jog stúdiumát is”- fogalmazott Patyi András. A rektor hangsúlyozta, hogy Egyed István egyszerre volt értője, tanítója és kutatója a történeti alkotmányosságnak, a helyi önkormányzatok és az elkülönült közigazgatási bíráskodás tanának, de jeles ismerője volt például az iparjognak és az iparigazgatásnak is. A rektor bejelentette, hogy az NKE Rektori Tanács egyetértésével a Ludovika Főépület egyik termét Egyed Istvánról nevezi el.

Egyed István munkásságát méltatta beszédében Dr. Horváth Attila. Az NKE Államtudományi és Közigazgatási Kar (ÁKK) intézetvezetője szólt arról, hogy a professzor oktatói-kutatói tevékenysége során mindig szem előtt tartotta az elmélet és a gyakorlat egységét. „Nem maradt meg az elefántcsonttoronyban, a kutatói szobában. Nemcsak egy szűk kutatói körnek írt, hanem a nagyközönségnek is”- fogalmazott a docens. Egyed hamar felismerte, hogy a huszadik században mennyire megnőtt a közigazgatás jelentősége, amelynek nagy szerepet tulajdonított a 20-as évek gazdasági-politikai válságából való kilábalásban. Horváth Attila szerint hangsúlyt fektetett a közigazgatási képzés fejlesztésére is, ahogy egyik művében fogalmazott: „Magyarországnak nemcsak jó bírákra és ügyvédekre van szüksége, hanem sokkal nagyobb számban jó közigazgatási tisztviselőkre is”.  A docens hozzátette, hogy Egyed István a diktatúrák időszakában is kiállt az alkotmányosság eszméi mellett. Az ünnepség végén Patyi András rektor és Kiss György, az ÁKK dékánja avatták fel az Egyed István emléktáblát.

A rendezvény tudományos konferenciával folytatódott, ahol a szakma neves képviselői emlékeztek az 50 évvel ezelőtt elhunyt professzorra. Patyi András rektor előadásában elmondta, hogy az Egyed név görög megfelelője pajzshordozót, védelmezőt jelent, amely jól illik az egykori jogtudósra, aki az elmélet és a gyakorlat területén egyaránt fontosat alkotott. „A Horthy-korszak egyik vezető közjogásza volt a magyar jogtudomány aranykorában” – fogalmazott Patyi András. A rektor szerint Egyed István munkássága számos területen új utakat mutatott az akkori közjogi gondolkodásban. „Kimutatta a magyar történeti alkotmány önálló fejlődési útját, amely a magyar nemzeti lélek alkotása, a magyar szellemi kultúra ékes bizonyítéka és a magyar fennmaradás záloga” – hangsúlyozta Patyi András. Elhangzott az is, hogy Egyed István fontos tételeket fogalmazott meg a jogállammal kapcsolatban is, amely szerint „csak olyan államra lehet ezt alkalmazni, amelyben a jog uralkodik”. A rektor szólt arról is, hogy Egyed István életében –ahogy a teljes jogászprofesszori elit esetében is - az 1948/49-es politikai fordulat elhallgattatást és eltávolíttatást hozott. Patyi András szerint a mai kor feladata, hogy „helyretoljuk a kizökkent időt”, amihez Egyed István műveit, gondolatait is olvasni és használni kell. A rektor elmondta azt is, hogy az NKE a professzor „ A mi alkotmányunk” című fő művét újranyomtatott kiadásban jelenteti meg, amelyet a tervek szerint idén szeptemberben mutatnak be a szakmának és a nagyközönségnek.

„Egyed István munkásságát egy viszonylag rövid pályafutás, de annál gazdagabb életút jellemzi”- kezdte előadását Prof. Dr. Kiss György. Az NKE Államtudományi és Közigazgatási Kar dékánja szerint azért volt a szokásosnál nehezebb ezt a konferenciát megszervezni, mert aránylag kevés dokumentum állt rendelkezésre Egyed Istvánról. A dékán részletesebben beszélt az egykori professzor alkotmányfelfogásáról, amelynek egy része ma is megállja a helyét. Kiss György szerint a „A mi alkotmányunk” című művét is egyfajta kettőség jellemzi, amelyben ragaszkodik a közép-európában használatos értékekhez, de felmutatja az időtálló összeurópai értékeket is. A dékán szerint érdemes követni ma is az Egyed István által képviselt utat, amely a gyakorlati tapasztalatokat az elméleti alapossággal ötvözte.

Prof. Dr. Torma András szerint Egyed István életműve minta lehet a mai közjogászok számára. A Miskolci Egyetem rektora előadásában elmondta, hogy az egykori professzor neve és tevékenysége sokáig még a szakma számára sem volt igazán ismert. Torma András is akkor jött rá, hogy milyen nagy kvalitású szakemberrel van szó, amikor elkezdte kutatni életét. A rektor is kiemelte, hogy Egyed István mennyire egységben tudta kezelni a gyakorlatot és az elméletet. Szakmai pályája kapcsán megjegyezte, hogy annak első felében inkább a bíráskodással, második felében pedig a közigazgatással foglalkozott. Torma András is szólt előadásában a „A mi alkotmányunk” című munkájáról, amely egyfajta eszenciája Egyed István munkásságának. A 36 fejezetből álló műben olyan megállapítások találhatóak, mint hogy Magyarország Európa szíve, vagy, hogy a magyar állam jogállam, amiben a jog uralkodik. A könyvben Egyed István megfogalmazta az ezeréves alkotmány örök jellemzőit, így a történelmi jellegét, közjogi szellemiségét, erős nemzeti vonását és keresztény jellegét. A rektor szerint az egykori professzor fontos gondolata az is, hogy a magyarság jövője csak az alkotmányosság útján építhető.

„Csak a társadalom sok szegmensében megforduló, úgynevezett teljes emberek képesek arra, hogy a társadalmi igazságosságot szolgálják”- mondta előadásában Dr. Darák Péter. A Kúria elnöke szólt arról, hogy Egyed István bírói és jogtudósi munkája mellett milyen sokféle társadalmi megbízatást is vállalt. Így például tagja volt az Országos Testnevelési Tanácsnak, titkára volt a Magyar Jogászegyletnek és főmunkatársa volt a Sajtó című tudományos folyóiratnak. Közszolgálati munkáját is a sokszínűség jellemezte, hiszen volt jegyző, albíró, törvényszéki bíró, az Igazságügyi Minisztérium szakelőadója, majd 1923-tól budapesti ítélőtáblai bíró is. Darák Péter beszélt a tudományos pályájáról is, amely szintén tükrözi a közszolgálati sokszínűséget, így például foglalkozott a választási bíráskodással és az önkormányzati bíráskodás gazdasági összefüggéseivel is.  

A szuverenitás kérdésével foglalkozott előadásában Prof. Dr. Varga Zs. András. Az alkotmánybíró szerint egyre jobban kezd kikopni az uniós tagállamok szótárából a szuverenitás fogalma. Ez arra vezethető vissza, hogy az államok és az államok által létrehozott közös európai intézmények között egyfajta közös szuverenitásgyakorlás történik. Ebben a nemzetközi intézmények a saját legitimitásukat próbálják mindenáron megőrizni és folyamatosan növelni.  

„Egyed István magas szinten művelte a közjogi politikai publicisztika műfaját” – hangsúlyozta előadásában Prof. Dr. Kukorelli István. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Alkotmányjogi Tanszék tanszékvezetője elmondta, hogy a két világháború közötti időszak különösen hangos volt a közjogi vitáktól, amelynek egyik karakteres résztvevője volt Egyed István. Nagyon termékeny közjogi író volt és munkáiban elsősorban a közigazgatással és az alkotmány kérdéseivel foglalkozott. Publicisztikái azonban nemcsak a hagyományos jogtudományi folyóiratokban jelentek meg, hanem olyan kiadványokban is, mint például a Pesti Hírlap, az Új Ember vagy a Katolikus Szemle.

Egyed István helyi önkormányzatokkal kapcsolatos álláspontjáról beszélt előadásában Prof. Dr. Balázs István. A Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar tanszékvezetője szerint az egykori professzornak önkormányzatbarát gondolatai voltak, de nagyon fontosnak tartotta az állami felügyelet meglétét is helyhatóságok felett. Balázs István beszélt a jelenlegi közjogi berendezkedésről is, amelynek kapcsán megjegyezte, hogy a helyi önkormányzatok helyzete jelentősen változott 2010 után.  Szerinte egyfajta „államosítás” történt, amelynek során az állam nagymértékben vett át a helyhatóságoktól korábbi önkormányzati feladatokat. Megjegyezte, hogy az önkormányzatok az államszervezet részeként működő állami szerveknek tekinthetőek és az autonómiájuk funkcionális, célhoz kötött és korlátozott lett az elmúlt években.

„Egyed István azok közé tartozik, akinek szellemi és emberi magatartása a mai világban is példaértékű” –hangsúlyozta előadásában Dr. habil. Takács Albert. Az NKE Államtudományi és Közigazgatási Kar egyetemi docense szerint Egyed István a történeti alkotmányosság elkötelezett híve volt, de nem vallotta a jogegyenlőség abszolutista felfogását. Szerinte, ha a jogokat tiszteljük, akkor annak az előfeltételeit is tisztelni kell.

Dr. habil. Chronowski Nóra szerint a szuverenitás nem értelmezhető a jogállamiság nélkül, ami nem a rendszerváltás találmánya, hanem a történeti alkotmányosság egyik követelménye is volt. Az ELTE ÁJK Alkotmányjogi Tanszék docense szerint bátor dolog volt Egyed Istvántól, amikor a diktatórikus történelmi időszakokban is kiállt a jogállamiság eszménye mellett.

A témáról bővebben a Bonum Publicum egyetemi magazin júliusi számában olvashatnak.

Szöveg: Szöőr Ádám

Megosztás a Facebook-on


Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének emléknapja

    • nagy imre

Június 16-án az 1956-os forradalom mártírhalált halt miniszterelnökéről, Nagy Imréről és mártírtársairól, a forradalmat követő megtorlás áldozatairól emlékezik meg az ország kivégzésük 58. és újratemetésük 27. évfordulóján.

Az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imrét és mártírtársait - Maléter Pál honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót, az 1958. április 24-én kivégzett Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságvezetőjét és a börtönben 1957. december 21-én elhunyt Losonczy Gézát, a Nagy Imre-kormány államminiszterét - huszonöt éve, 1989. június 16-án helyezték végső nyugalomra a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában. A Hősök terén tartott gyászszertartás, majd az azt követő rákoskeresztúri temetés a magyar rendszerváltás katartikus eseménye volt, amely a szocialista korszak végét is jelképezte.

 „Nagy Imre akkor emelkedett a legmagasabbra, amikor a legmélyebb megaláztatással, az igaztalan halálos ítélettel sújtották - mondta Trócsányi László igazságügyi miniszter az egykori miniszterelnökre és mártírtársaira emlékezve a budapesti Vértanúk terén rendezett központi megemlékezésen csütörtökön. A miniszter felidézte: az 1958-ban mártírhalált halt miniszterelnököt nem szabad választással létrejött parlamenti többség, hanem valamiféle spontán népakarat emelte a kormányfői székbe. Őt a vértanúság, a magyar néppel vállalt sorsközösség vállalása legitimálta azzal, hogy nem kért kegyelmet és elutasította a magyar nép szabadságát eltipró erőkkel a kollaborálásnak még a lehetőségét is - mondta. Ezért válhatott Nagy Imre a nemzeti egység jelképévé már akkor, amikor még a nevét sem volt szabad jóformán kimondani - mondta Trócsányi László, aki szerint Nagy Imre egyike azon keveseknek, akit ma is valamennyi politikai erő magáénak érez. Nagy Imre így lett valamennyiünk hőse: nemzeti hős - fűzte hozzá. Hangsúlyozta, a Nagy Imre-per koncepciós per volt, az ítélet előre készen állt: ha nem is egy papírra gépelve, de a pártvezetéssel teljes politikai egyetértésben lévő, a párt politikáját kiszolgáló vádlók és bírák fejében.

A miniszter azt mondta: Nagy Imrétől halálában többen féltek, mint életében. A Kádár-rendszer magabiztossága sok mindent megengedett, például a társadalomkritikát, a bürokrácia ostorozását, de 1956 és Nagy Imre szerepe, élete és halála akkor is tabu maradt, amikor a rezsim ereje teljében érezhette magát. A rendszer érezte, hogy az erről folytatott szabad vita alapjaiban vonná kétségbe legitimitását. Trócsányi László hangsúlyozta: a történelmet nem lehet előre kiszámítani, még kevésbé valamilyen egységes hatalmi központból irányítani.

Kitért arra, egyes történészek a 20. századot rövid évszázadnak nevezik, amely 1914-től, az első világháború kitörésétől 1989-ig, a kommunista világrendszer és a hidegháború végéig tartott. Ha ez így van, akkor számunkra Nagy Imre és vádlott-társai újratemetése és rehabilitálása a 21. századi magyar történelem, de mindenképpen egy új korszak kezdete. Jelkép erejű, sorsfordító esemény, amelyre érdemes emlékezni - mondta.

Az 1956-os forradalom eltiprása nemcsak a szabadság, hanem a jog halála is volt: mindkettő egyszerre esett áldozatul a sortüzekben, a statáriális bíráskodásban, a Vörös Hadsereg tankjaival vívott utcai harcokban. Nagy Imre és mártírtársai újratemetése sem csak a szabadság, hanem a jog újjászületését is jelezte. "A koporsókból az új, szabad, alkotmányos Magyarország bölcsője lett" - fogalmazott.

Felidézte azt is, hogy a kommunista rendszer elvetette a jog uralmát, helyette proletárdiktatúrát, osztályharcot hirdetett; 1989 egyik első nagy követelése pedig a jogállam helyreállítása volt, amely a szabadság, nem pedig valamilyen politikai hatalom, ideológiai irányzat védelmezője.

A miniszter idézte az alaptörvényt, amely rögzíti: "az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége". Hozzátette: az alaptörvény sok olyan eszményt emel az alkotmányos védelem sáncai mögé, amelyeket 1956 is zászlajára tűzött, és amelyekért Nagy Imre végső soron életét adta.

Az alaptörvény Nagy Imrét nem nevezi meg, ám 1956 emlékét magasztos szavakkal kodifikálja - mondta. A nemzeti hitvallásban ez áll: "Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki" - idézte.

Emlékeztetett: Nagy Imrét és mártírtársait titokban, jeltelen sírokba temették a vérbírók és a hóhérok. Ezzel akaratlanul saját rendszerük sírját ásták meg, a kivégzettek pedig rögtön a nemzeti panteonba kerültek - fogalmazott.

Trócsányi László kiemelte: az 1956-os forradalom és szabadságharc, ezáltal hőseinek, vértanúinak emléke már a magyar alkotmányos identitásnak is része, ami a legméltóbb elégtétel számukra.


Forrás:, MTI, junius16.kormany.hu

Megosztás a Facebook-on

Cimkék: megemlékezés, 2016

Nemzeti katasztrófánk: Trianon, és ami mögötte van…

    • trianon illusztracio 05
„Percre se feledd, hogy testvéred
minden magyar, bárhol is éljen.
Összetartásban rejlik csak az erő.”
 
(Wass Albert: Intelem, részlet)

Trianon tragédia. A magyarság legnagyobb traumája. Napjaink gondolkodásmódjával valójában fel sem fogható, hogy a közel 900 esztendős Szent István-i birodalom ilyen mértékű „nemzetcsonkítása” milyen következményekkel is járt.

Az első világháborút lezáró trianoni békediktátum kilátástalan politikai és gazdasági helyzetet teremtett. Magyarország területe 325 000, illetve – Horvátországot nem számítva – 282 000 négyzetkilométerről 93 000 négyzetkilométerre, lakóinak száma 20,8, illetve 18,2 millióról 7,9 millióra zsugorodott. Közepes méretű európai országból ezzel a térség egyik kisállamává vált hazánk, amelyet terület szempontjából Lengyelország több mint négyszer, Románia több mint háromszor múlt felül. Megdöbbentőbb mindezeken túl, hogy az elcsatolt területeken élő 10, 6 millió ember közül 3,2 millió, tehát 30,2 százalék magyart szakítottak el az anyaországtól. A békediktátum gazdasági következményei még ennél is súlyosabbnak bizonyultak.

A trianoni békediktátum a magyarság számára az ország feldarabolását, államhatárain túlra kényszerített magyar nemzettesteinek különböző mértékű üldöztetését és – miután a magyar közgondolkodásban a „békeszerződés” igazságtalan ítéletként, mi több: megaláztatásként érvényesült – a kollektív nemzeti öntudat megrendülését eredményezte. Mindezek tükrében érthető, hogy a nemzeti trauma nyomán a magyar társadalomban a letargiától a revánsig terjedő válságreakciók jelentkeztek, miközben a szomszédos államokban a magyar közhatalommal és részben a magyarsággal szembeni évszázadokon át gyarapodó ellenszenvet az újonnan megszerzett hatalom féltése és a bosszúvágytól való félelem utólag is valójában igazolta, megsokszorozta. E hisztérikus állapotot elsőként elemző Bibó István állapította meg, hogy a közép-európai államok drámája a több évszázados területi viták megoldatlanságában rejlett. A területi integritás féltésének ősi reflexei a történelmi, Szent István-i Magyarország összeomlásának és feldaraboltatásának időszakában az érdekelt államok mindegyikében csaknem egyidejűleg jelentkeztek; meghatározták a közhangulatot és új külpolitikai programot generáltak.

A Magyarországra nézve gyászos aktusra 1920. június 4-én került sor a versailles-i királyi palotát övező hatalmas Grand Trianon elnevezésű kastélyban. Az iratot magyar részről Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter (1920. március 15–július 19.) és Drasche-Lázár Alfréd látták el kézjegyükkel. Két olyan személy, akik nem kívántak tovább a közéletben szerepelni. A tizennégy részből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetsége alapokmányát tartalmazta, a második Magyarország határait, harmadik része pedig hazánk szomszédos és más európai országokkal szembeni kötelezettségeit rögzítette. A teljesség igénye nélkül: semmilyen formában sem egyesülhet újra Ausztriával, Magyarország csak egy 35 ezer fős, önkéntesekből álló hadsereget tarthatott fent, az általános hadkötelezettséget megtiltották, a modern hadviselésben elengedhetetlen katonai járművek alkalmazását és gyártását ugyancsak tilalmazták, amelynek végrehajtása és ellenőrzése céljából Katonai Ellenőrző Bizottságot állítottak fel, valamint Magyarországot kötelezték, hogy az általa okozott háborús károk fejében jóvátételt köteles fizetni.

Aláírásakor az ország engesztelhetetlen gyászba borult; 1920. június 4-én az üzletek és az iskolák zárva maradtak, a napilapok gyászkerettel jelentek meg, s ellene Budapesten százezrek tüntettek. Az Ereklyés Országzászlót ettől kezdve mindig csupán félárbocig vonták fel. A zárt gazdasági egységet képező Monarchia felbomlásával elkeseredett küzdelem kezdődött a túlélésért. A nemzetgyűlés 1920. november 13-án tárgyalta és fogadta el a békeszerződést, amelyet végül 1921. július 26-án hirdettek ki és iktatták törvénybe (1921. évi XXXIII. tc.).

2010-ben az Országgyűlés a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította június 4-ét. Az erről szóló törvényt 302 igen, 55 nem és 12 tartózkodó szavazattal fogadták el. Ahogy az a törvény indoklásában szerepel:

„Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum kitörölhetetlen, máig feldolgozatlan nyomot hagyott Közép-Európa nemzeteinek tudatában, generációk óta a régió történelmének és politikai eseményeinek közvetlen vagy közvetett befolyásolója. Közép-Európa államai és nemzetei a döntés rájuk vonatkozó következményeinek megfelelően eltérő módon viszonyulnak a szerződéshez. Egyes nemzetek önazonosságuk megteremtése és kiteljesítése szempontjából meghatározó és előremutató eseménynek tekintik, ám a magyarság számára Trianon a XX. század legnagyobb tragédiája. A nemzeti emlékezés, a Kárpát-medence népei közös jövőjének elősegítése és az európai értékek érvényesülése azt a feladatot rója ránk, hogy segítsük Trianon döntéseinek megértését és feldolgozását. Ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy bebizonyítsuk : a nyelvéből és kultúrájából erőt merítő magyarság e történelmi tragédia után képes a nemzeti megújulásra, az előtte álló történelmi feladatok megoldására.”

A Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvénnyel kimondatott, hogy „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, amelynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.


Szöveg:Vitek Gábor történész,  Horvátth Orsolya

Megosztás a Facebook-on


Főhajtás a hősök előtt

    • hosoknapja01
    • hosoknapja02
    • hosoknapja03
    • hosoknapja04
  • Előző
  • Következő
A magyar hősök emlékünnepe alkalmából katonai tiszteletadással egybekötött ünnepi szentmisét és ökumenikus istentiszteletet tartottak a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Kápolnájában május 28-án, szombaton.

A szentmisét Berta Tibor ezredes, a HM Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke mutatta be. „Május utolsó hétvégéjén hazánk hőseiről emlékeznek meg egyre több helyen országszerte. Így teszünk mi is, amikor fejet hajtva nemzetünk hősei előtt, hálát adunk áldozatukért a történelem Istenének; itt, annak az épületnek a szentélyében, melyet eleink a hazai katonai oktatás és nevelés egyik nagyszerű fellegvárának építettek meg, s amely ma ismét a haza, a nemzet és a Magyar Honvédség nemes ügyét szolgálja” – mondta Berta Tibor.

Hozzátette, 2001-ben az Országgyűlés ezekkel a szavakkal rögzítette törvényben a magyar hősök emléknapját: „A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta, a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam. Az Országgyűlés, a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül, a ma élő és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére, minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a magyar hősök emlékünnepévé nyilvánítja.”

„A magyar hősök emléknapja egyrészt a főhajtás kegyeletes és magasztos érzése és cselekedete azok előtt, akik életüket áldozták hazánkért, Magyarországért. Ugyanakkor nekünk, a mai korban élők számára elgondolkodásra, elmélkedésre, magunkba nézésre felszólító ünnep és emléknap” – fogalmazott a Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke.

A hősökért való hálaadó imádságában Mészáros László alezredes, a HM Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat kiemelt vezető tábori lelkésze hangsúlyozta: az elmúlt ezer esztendő magyar hősei mindig „Istenből merítettek erőt, bátorságot és olyan reményt, amely mindezidáig a megmaradást jelentette.” „A teremtett világ időről időre megméretett és megméretik ma is. Segíts, Urunk, hogy nekünk is meglegyen az a tőled jövő tartalom, az a beléd vetett bizodalom, ami egyedül képes megtartani és szerinted való jövőt biztosítani az utánunk jövő nemzedékeknek!” – mondta Mészáros László.

Az ünnepi szentmisén és ökumenikus istentiszteleten – mások mellett – részt vett dr. Benkő Tibor vezérezredes, Honvéd Vezérkar főnök, Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke, Kelemen József nyugállományú altábornagy, a Bajtársi Egyesületek Országos Szövetsége tiszteletbeli elnöke, illetve vitéz nemes békei Koós Ottó, a legidősebb élő ludovikás. A 100 éves nyugállományú alezredes a szentmisét követően megkoszorúzta az 1938-as ludovikás évfolyam – amelynek ő maga is tagja volt – második világháborúban elesett hősi halottainak márványtábláját. 


Szöveg és fotó: www.honvedelem.hu

Megosztás a Facebook-on

Cimkék: megemlékezés, mise, 2016

A magyar hősök emlékünnepe

    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
    • hosok napja 2016
  • Előző
  • Következő

Május utolsó vasárnapja a magyar hősök emlékünnepe. Ezen a napon emlékezünk azokra a katonákra és civilekre, akik az életüket áldozták Magyarországért. Ez alkalomból a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar képviselői Dr. Boldizsár Gábor ezredes, dékán és Molnár Zsolt ezredes, a Ludovika Zászlóalj parancsnokának vezetésével ma reggel koszorút helyeztek el a Zrínyi campuson, a Békefenntartó Emlékműnél.

Tizenöt évvel ezelőtt, 2001. július 7-én fogadták el a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről rendelkező törvényt. Ez az ünnep sajnos még most sem foglalta el méltó és megfelelő helyét a nemzeti köztudatban, annak ellenére, hogy a törvény megrendítő megfogalmazásában említi hőseinket akikre emlékezni kell: „A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam.”

Azt már nagyon kevesen tudják, a 2001-es törvény eredete sokkal régebbre, még 1915-re nyúlik vissza. Ekkor már dúlt a Nagy Háború és a döbbenetes veszteségek sokkolták a társadalmat. A gépi háború pokla egyszersmind azt az akaratot is meghozta, hogy az apáról fiúra hagyományozott hősök iránti tisztelet a modern jogállamiság keretei között írott formában is rögzüljön.

Ennek az akaratnak a kezdeményezője báró lilienbergi Abele Ferenc (1875-1928) vezérkari őrnagy - elhunytakor altábornagy, - aki a frontról levelet intézett gróf Tisza Istvánhoz, amelyben javasolta a miniszterelnöknek, hogy „Az országgyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyre (...) elesett hőseit név szerint bevési...”

Abele báró tovább lépett, és 1916 végén már Zita királynén keresztül IV. Károlyhoz fordult. A koronázása előtt álló király levelet fogalmaztatott a magyar miniszterelnöknek, akinek beterjesztése alapján a Képviselőház elfogadta a törvényjavaslatot.

Az így megszülető 1917. évi VIII. törvénycikk elrendelte, hogy:

 „1. § Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélybenforgó haza védelmében.

2. § Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.”

Még tartott a háború, amikor megkezdődött a ma is látható hősi emlékművek felállítása. Figyelemre méltó, hogy a Párizs környéki békekötés nyomán elvesztett területeken– az állam anyagi támogatásának hiányában– is folytatódott azok létesítése, legfeljebb lassúbb ütemben. Még azokban a községekben is avattak emlékműveket, amelyek lakossága nem magyar volt. Az első világháborút követően, noha elveszítettük azt, nagyon komoly és feltétlen tisztelete övezte mindazokat, akik harcoltak és meghaltak a nagy világégés bármely hadszínterén.

 Ennek volt köszönhető, hogy hamarosan megszületett az 1924 évi XIV. törvénycikk:

„1. § A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot - mint a „Hősök emlékünnepét” - a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”

Az 1925-től rendszeressé váló, a köznyelvben„Hősök Napján” ismert, immár nemzeti ünnepen az egyházközségekben ünnepi szentmisét, istentiszteletet tartottak, számos helyen külön imát mondtak a hősi halottakért. A városi tanácsok és a községi elöljáróságok is hasonlóan emlékeztek. A rendezvényeken a honvédség, a fegyveres testületek, a polgári egyenruházott testületek, valamint a bajtársi egyesületek és a fiatalok szervezetei díszelgő osztagokkal vettek részt. Budapesten, a Hősök terén 1929. május 26-án a Hősök Emlékünnepén felavatott Hősök Kövét a Honvéd Vezérkar főnöke koszorúzta meg a kormányzó nevében, de nem egyszer Horthy Miklós is személyesen részt vett a ceremónián. A korabeli felfogás szerint a hősi halott nem csupán a honvédség, de a nemzet egészének hősi halottja volt, sírjáról és emlékművéről a nemzet egésze gondoskodott, hiszen, amikor valaki bevonult és hazája védelmében életét áldozta, parancsot teljesített. Ennek megfelelően a második világháború hősi halottjairól is megemlékeztek 1941 után május utolsó vasárnapján. Nagyszabású rendezvénysorozat 1944-ben volt utoljára. 1945-ben még megemlékeztek a Hősök Emlékünnepén, de már sokkal szerényebb keretek között. Már nem számított nemzeti ünnepnek. Az új hatalomnak, és a szovjet Vorosilov marsall vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak természetesen szálka volt ez az ünnep, így 1946-tól aztán el is maradtak a hivatalos megemlékezések.

Az egypárti diktatúra évtizedei alatt Magyarországon csak a rendszer által hősnek kikiáltott személyek tisztelete volt lehetséges, s ebbe természetesen nem fértek bele azok a százezrek, akik az első és második világháborúban estek el. Ennek az ünnepségnek a lelki jelentőségét jól mutatja, hogy a kommunista rezsim nem csak a hivatalos törlésével akarta eltüntetni a kollektív emlékezetből, hanem 1950-ben május utolsó vasárnapjára helyezték a Nemzetközi Gyermeknap ünneplését, egyfajta „feledtető-helyettesítőként”.

Hosszú szünet után először 1989. május 29-én rendeztek ismét nyilvános megemlékezést Szekszárdon, az első állami szintű rendezvényt pedig egy évvel később. Azonban csak a rendszerváltozás után több mint 10 esztendővel került ismét méltó helyére ez az ünnep.

Megosztás a Facebook-on


A Görgei és Kossuth közötti ellentét margójára

    • barabas gorgei artur

Ilyen volt hát ez a Görgey
– minden erényével és hibájával férfiú
a szó legszebb értelmében: hős.

(Az aradi börtönben kivégzése
előtt jegyezte le Leiningen)


A magyar szabadságharc tavaszi hadjáratának csúcspontjaként 1849. május 21-én három hetes ostrom után visszafoglalta Buda várát a honvédsereg. Ennek emlékére 1992-től a kormány határozata alapján e napon ünneplik a Magyar Honvédelem Napját.  Ez a nap azonban más miatt is emlékezetes: pontosan száz évvel ezelőtt,  ezen a napon hunyt el a magyar csapat parancsnoka,  Görgei Artúr tábornok.

Noha meglehetősen történelmietlen még csak a felvetés is, de adódik a kérdés: a katonai erőviszonyok ismeretében eleve reménytelen vállalkozás volt-e a magyar szabadságharc? Amennyiben a teljes függetlenség szempontjából vizsgáljuk a kérdést, a válasz egyértelműen igen. Ugyanakkor tisztán kell látnunk, hogy 1848 szeptemberétől a „fegyveres konfliktus” a birodalmon belüli önállóságért folyt, s nem a szuverenitás kivívásáért. Nyilvánvaló, hogy előbbi nem volt megvalósíthatatlan küldetés.

Ha manapság Görgeire emlékeznek, a ragyogó hadvezérre gondolnak, akinek tavaszi hadjáratát vagy a túlerőben lévő orosz csapatok közötti mesteri visszavonulását külföldön is tanítják, például az amerikai West Point-i vagy a francia Saint Cyr-i katonai akadémiákon. „Közel másfél száz év múltán nyugodjunk bele végre abba, hogy nem Kossuth vélt vagy valóságos politikai intrikái, nem Görgei lázadása, hanem az európai erőviszonyok egyszerű mennyiségtani és statisztikai módszerekkel kifejezhető alakulása vetett véget történelmünk talán legdicsőségesebb és legromantikusabb nemzeti háborújának” –  írta Pusztaszeri László.

Közismert, hogy Kossuth és Görgei ellentével több mint másfél évszázada tusakodik a történész szakma, de még a politikusok, a publicisztika és a szépirodalom képviselői is hallatták hangjukat.

Legfrappánsabban talán éppen Görgei fogalmazott visszaemlékezéseiben: „Az én kiáltványom próza volt; a Kossuthé – költészet. A közönségnek pedig, melyhez mind a ketten szóltunk, a nyers katona prózájához nem volt érzéke: a nagy agitátor költészetét viszont mohón fogadta. Ne kárhoztassuk emiatt a közönséget. Legfeljebb azt lehet sajnálni, hogy az agitátor nem volt katona, s a katona nem volt agitátor – és hogy ezért útjainknak szükségképpen széjjel kellett válniuk.

 A két férfi konfliktusával kapcsolatban napjainkban Hermann Róbert, a témakör jeles kutatója jegyezte le egy helyütt: „Ki a Kossuth–Széchenyi ellentét folytatását és a Kossuth–Deák ellentét előzményét, ki a forrófejű, önmagát is leszónokló prókátor és a hidegen mérlegelő hadvezér ellentétét; ki a forradalom mellett kitartó, s azt következetesen végigvinni akaró liberális nemes és a mind a forradalomtól, mind a liberalizmustól elforduló, nép- és nemzetáruló megalkuvó (birtoktalan) birtokos közötti küzdelmet látta benne. Ellentétük okaként hoztak fel karakterbeli különbségeket és politikai nézeteltéréseket; tekintették azt a katonák és politikusok közötti ellentét szokásos példájának.

Elöljáróban – mindenesetre – azt leszögezhetjük, hogy a kiváló stratéga és a politikus teljes vitaköre zömmel az aktuális katonai helyzet eltérő megítéléséből fakadt. Az ellentétek magva abban gyökerezett (predesztinálva ezzel kettejük kapcsolódási pontjait), hogy Görgei – érthető módon – a katonai szempontok érvényesítésére törekedett elsődlegesen a harcászatban, Kossuth pedig – ugyancsak természetesen – a politikai szempontokat vette figyelembe a hadviselésben. Hermann Róbert megállapításával élve; a helyzet 1849 májusától annyiban változott, hogy Görgei úgy vélte, a politikus Kossuth tévedéseit neki mint katonának kell korrigálnia. Ezzel szemben Kossuth – legalábbis az írott forrásokból így tűnik – azt gondolta, hogy ő a katonáknál sokkal jobban tudja, mit kell tenni a harctereken.

No de lássunk – a teljesség igénye nélkül – néhány kiemelt sarokpontot az események tükrében.

1. A schwechati (Alsó-Ausztria) ütközetben (1848. október 30.) a honvédsereg vereséget szenvedett Windischgraetz túlerőben lévő csapataitól, s a magyar főerők szervezetten visszavonultak a határ mögé.

2. Az országgyűlés népgyűléssé bővült ülése a debreceni Nagytemplomban 1849. április 14-én egyhangúlag kimondta Magyarország függetlenségét és a Habsburg–Lotharingiai ház trónfosztását.

3. A katonai eredményeket követő politikai események közismertek. A közelgő orosz hadsereg haderejének ismeretében, amit akkoriban csak Európa csendőrének hívtak, az új haditerv megalkotása a magyar hadvezetésben újabb ellentéteket szült. Hiszen a további sikerekhez a nagyhatalmak semlegességére lett volna szükség, ez azonban nyilvánvalóan lehetetlennek ígérkezett. Görgei azzal érvelt, hogy az egyetlen megoldás az erők koncentrálása Komárom központtal. Noha Kossuth elfogadta a tervet, de Perczel és Dembiński helyrajzi módosításával korrigálva, az erők Szegedtől délre történő összpontosítását hagyta jóvá. A történeti tények ismeretében ma már tudjuk, hogy mindez hibás elképzelésnek bizonyult, ugyanis ez lehetőséget biztosított az osztrák és orosz erők egyesülésére.

Ezeket a kiemelt pontokat tekintve, a továbbiakban lássuk árnyalva, utóbb hogy emlékezett vissza s érvelt Görgei – német nyelven 1852-ben íródott – Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben című emlékirataiban.

Görgei a határtól való visszahúzódást, Kossuth a határvédelmet javasolta: Görgei önéletírásában részletesen kifejtette az egyes csapategységek hátrálásának ütemtervét; Győr, Moson, Pozsony „és a Fehér-hegység főbb szorosait tartsuk megszállva […] az ellenséges túlerő előnyomulása esetében egyrészt Lipótvár, másrészt Komárom falai alá kell hátrálniuk; továbbá, hogy a hadsereget szervezzük újjá […] Javaslatomat elvetették, s vele szemben úgy határoztak, hogy az ország határait kell megszállva tartani”. Kossuth, amíg Pozsonyban tartózkodott, hajlott Görgei javaslatára, Pestre visszatérve azonban – mivel az osztrák támadás egyelőre nem indult meg – fokozatosan egyre szükségtelenebbnek ítélte a határ feladását. Érvek és ellenérvek sorakoztak, végül Görgei végső megállapítása: „Mihelyt Kossuth ebben a dologban megszabadul tévedéseitől, valószínűleg a haderő alkalmazásában is fontosabbnak fogja tartani a hadászati meggondolásokat a politikai érdekeknél.

Görgei elhamarkodottnak ítélte a trónfosztást s kétségbeesésének adott hangot: „Magyarországra vészt hozó következményeinek elkerülhetetlen éles és csüggesztő megvilágítása, azoknak a további harcokban valószínűleg csak fél szívvel részt vevőknek csüggedése, akik, megoszolván a vélemények […] meggyőződésük ellenére lesznek kénytelenek harcolni”. Majd alább: „Az a bizakodás azonban, hogy az április 14-i elképzelés meg is valósítható, legutóbbi győzelmeink ellenére [utalás a tavaszi hadjáratra ], melyek a határozatot nem ellenzőket éltették, a közelmúltra, jelenre és jövőre elfogulatlan katonai szemmel vetett egyetlen pillantásra merő ábrándra tetszett.

 „Az oroszok tömeges betörésével a tanácstalanság a honvédelem dolgában egyszerre nyilvánvalóvá lett, vagyis a dicstelen bukás veszélye megvolt. Ez a veszély pedig nézetem szerint – nemzeti és katonai szempontból ítélve – kivált abban rejlett, hogy az osztrákok imént megkezdett támadó hadjárata valószínűleg szakadatlanul győzelmes lesz, ha elmulasztjuk a Komáromnál kínálkozó kedvező alkalmat arra, hogy őket legalább még egyszer védekezni kényszerítsük – mielőtt ezt az oroszok ezt meghiúsítják.

Szilárd elhatározásom, hogy egyedül a főhadsereggel Komáromnál maradok, nem azon a reményen alapult, hogy Magyarország bukását ezzel feltartóztassuk, hanem a következő kettős meggyőződésen: hogy a főhadsereg, szem előtt tartván kötelességét az ország iránt, […] önnön becsületének tartozik azzal, hogy csak végső ellenállás után hátrál meg az osztrákok elől; és

hogy támadó visszacsapásaink az osztrákok ellen az ország egyetlen pontján sem lehetnek erőteljesebbek, mint éppen Komáromnál.

Az a meggyőződésem, hogy Kossuthtal továbbra is egyetértenem erkölcsileg lehetetlen, […] neki hímezés nélkül kijelentettem, hogy eddigi küzdelmeimnek is nem a kormány, hanem a nép érdekeinek szolgálata volt a célja, s én lennék az első, aki még a fegyvert is leteszi, ha ezzel a cél elérhetőbb.

Amint az közismert; a sereg augusztus 13-án Arad közelében, a világosi síkon Rüdiger orosz tábornok előtt szemlét tartva letette a fegyvert. Az önvédelmi háborút leverték, s nem elbukott, azaz nem belső stratégiai hibái folytán vezetett a végső kudarchoz. A két inváziós sereg létszáma megközelítette a négyszázezret: Napóleon Oroszország elleni nagy ármádiája óta nem mozgósítottak a világon ekkora fegyveres erőt! Megkezdődött a megtorlás, amelynek a forradalom iránti elementáris gyűlölet, a bosszú csupán egyik motívuma volt. Jellemző, hogy az osztrák minisztertanács azt fontolgatta, hogy Szibériában kellene területet kérni a cártól, ahol a legveszélyesebb tízezer magyart őriznék; ez volt a külföldön létesítendő koncentrációs tábor gondolatának első felbukkanása történelemben.

A megbocsátásig „előbb még kicsit akasztgatnak” cinikus schwarzenbergi kijelentésből már jobban kiérződik az a racionális megfontolás, hogy a magyar politikai és katonai elit fizikai megsemmisítésére törtek: a germanizálandó, beolvasztandó tartományban a jövendő szellemi központjait óhajtották elpusztítani.

Görgei 67 évvel élte túl a szabadságharcot; a Klagenfurtba száműzött kiváló hadvezér és kémikus, a laurilsav felfedezője a kiegyezést követően térhetett haza családjával: a magyar államtól altábornagyi nyugdíjban részesült haláláig, de a közéletben többé nem vett részt. Halálának napja egybeesik egyik leglátványosabb győzelmének, Buda 1849-es visszafoglalásának napjával. Élt 98 esztendőt: Toporc, 1818. január 30 – Budapest, Lipótváros, 1916. május 21. Nyughelye a Kerepesi úti temetőben található: Á. J. 1. Requiescat in pace! – Nyugodjon békében!


Szöveg: Vitek Gábor történész

    • gorgey artur plaque bp21 gorgey artur ter8
    • gorgey artur
    • gorgey artur laszlo fulop 1916 22
    • gorgey artur berc
  • Előző
  • Következő
Megosztás a Facebook-on


Honvédelem napi megemlékezések

    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
    • honvedelem napja 2016
  • Előző
  • Következő

Az 1848-as Hősi Emlékműnél tartott koszorúzási ünnepséget a Honvédelem Napja alkalmából a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kara (HHK). A ma már a Gesztenyés kertben található síremlék 1877 óta hirdeti a budavári ostrom alatt elesett honvédkatonák önfeláldozó hősiességét. A HHK délutáni ünnepi állománygyűlésén pedig elismerések átadására is sor került.


1849. május 21-én a magyar honvédsereg három hetes ostrom után visszafoglalta Buda várát. Ennek emlékére 1992-től ezen a napon ünnepeljük a Magyar Honvédelem Napját. A budavári ostrom hősi hallottainak emléket állító, ma már a Gesztenyés kertben található emlékműnél Németh Balázs mondott beszédet. Az NKE Hadtudományi Doktori Iskola tanársegédje szerint a forradalom és szabadságharc értelmét igazából csak úgy lehetne megtudnunk, ha beszélni tudnánk azokkal a katonákkal, akik ezt a küzdelmet megvívták. A tavaszi hadjárat fénypontja Buda visszavétele volt, aminek jelentőségében azonban nem volt egységes állásponton a magyar nemzet. Voltak olyanok, mint például Görgei, akik Bécs elfoglalását tartották inkább fontosabbnak. „Végül azonban Görgei is belátta, hogy túl nagy áldozattal járna a távolabb lévő Bécs elleni hadjárat, mint Buda visszafoglalása” – tette hozzá Németh Balázs. A tanársegéd szerint Buda visszavétele katonai értelemben is indokolható volt, hiszen az ország vezetésének politikai központja Debrecenben, míg katonai vezetési centruma Nagyváradon volt ebben az időszakban. Németh Balázs beszédében részletesen beszámolt Buda visszavételének fontosabb mozzanatairól és arról a ma már egyre kevésbé ismeret hadi kultúráról, amelyben például csak a megadásra való felszólítás után indulhatott meg a támadás. Felidézte azt is, hogy a magyarok győzelmét követően nem történnek atrocitások, az ellenséges katonákat lefegyverezték, de nem bántották. „Buda visszafoglalása elsősorban azért volt fontos, mert főváros nélkül nincsen szuverenitás”- hangsúlyozta beszédében az egyetemi tanársegéd.

Az ünnepi megemlékezés után a Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Vezérkar nevében Sásik Csaba alezredes és Horváth Lajos, a HM igazgatója helyezte el az emlékezés virágait az emlékműnél. A rendezvényen a Hegyvidéki Önkormányzat képviseletében Gilicze Zoltán irodavezető és Praimajer Mária, a ivatal munkatársa koszorúzott. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora nevében Dr. Boldizsár Gábor ezredes, a HHK dékánja és Dr. Maiyalehné Dr. Gregóczki Etelka, az Államtudományi és Közigazgatási Kar megbízott dékánhelyettese helyezett el virágot a szobornál, míg az MH Ludovika Zászlóalj parancsnoka nevében Sári Szabolcs alezredes, parancsnok-helyettes koszorúzott. Az ünnepségen közreműködött a Magyar Honvédség vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár Budapest Helyőrség Zenekar, Nagy Zsolt százados vezényletével.

Ünnepi állománygyűlésen is megemlékezett a 167 évvel ezelőtt történtekre a HHK. A rendezvényen Hajdú András, a Hadtudományi Doktori Iskola doktorandusza osztotta a szabadságharccal kapcsolatos személyes gondolatait. Elmondta, hogy a mai kor emberének 1848/49 olyan személyiségeket adott, akik megkönnyítik az életünket. „ A szabadságharc eseményei és kiemelkedő személyiségei egyfajta kapaszkodót jelentenek számunkra”- fogalmazott Hajdú András. A doktoranduszhallgató szerint a ma élő magyarok Kossuth, Klapka, Görgei és a 48-as honvédek utódainak számítanak. „ Ennek a kötelességnek kell megfelelnünk nap, mint nap”- tette hozzá Hajdú András.

Az eseményen ismertették a honvédelmi miniszter által kitüntetettek névsorát. Simicskó István példamutató szolgálatteljesítése, valamint a tanévben nyújtott kiemelkedő oktatói, szakmai, társadalmi teljesítményének elismeréseként, az oktatás, képzés kategóriában az „Év Katonája Kitüntető Címet” adományozta Prof. Dr. Haig Zsolt ezredesnek, a HHK Katonai Üzemeltető Intézet, Elektronikai Hadviselés Tanszék egyetemi tanárának. Magyarország honvédelmi minisztere, beosztásában huzamos időn át végzett kiemelkedő tevékenysége, valamint szakmai érdemei elismeréseként „Babérkoszorúval ékesített arany fokozatú” Szolgálati Érdemjelet adományozott Prof. Dr. Kovács László ezredesnek, a HHK Katonai Üzemeltető Intézet, Elektronikai Hadviselés Tanszék egyetemi tanárának. Simicskó István honvédelmi miniszter alezredessé léptette elő Hraska Gábor őrnagyot, a HHK Katonai Logisztikai Intézet, Hadtáp- és Katonai Közlekedési Tanszék kiemelt gyakorlati oktató főtisztjét.

Az ünnepségen a HHK dékánja, Boldizsár Gábor is elismeréseket adott át, így Hadtudományi Emlékplakettet vehetett át Dr. Csurgai József alezredes, Hadtudományi Emlékpajzsot pedig Ubornyák Attila hadnagy. A Hadtudományi Emlékérem kitüntetésben öten is részesültek: Molnár János Zsolt és Joó Béla közalkalmazottak, valamint Nagy Vanessa, Gál Bence és Szabó Vivien honvédtisztjelöltek.

Az állománygyűlésen közreműködött a nemzetközileg is elismert Honvéd Férfikar, amely Európa szinte egyetlen hivatásos férfikórusa.


Szöveg: Szöőr Ádám

Megosztás a Facebook-on


100 éve halt meg Görgei

    • Gorgei konferencia
    • Gorgei konferencia
    • Gorgei konferencia
    • Gorgei konferencia
    • Gorgei konferencia
    • Gorgei konferencia
    • Gorgei konferencia
    • Gorgei konferencia
    • Gorgei konferencia
    • Gorgei konferencia
    • Gorgei konferencia
    • Gorgei konferencia
  • Előző
  • Következő

Május 21-én lesz Görgei Artúr halálának századik évfordulója. Ez alkalomból emlékkonferenciát rendezett az NKE Hadtudományi és Honvédtisztképző Kara, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeummal és a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karával együttműködésben. Az esemény helyszínéül a Ludovika főépület kápolnája szolgált, mivel a tőszomszédságában megtalálható Ludovika Kiállítótér a rendezvény napjától kezdve szintén egy, a tábornok személyét részletesen bemutató, magángyűjteményre épülő kiállításnak ad otthont.

„A konferenciának nincs könnyű dolga, mert egy mítosz lerombolásával kell számolnia” – kezdte meg nyitóbeszédét prof. dr. Patyi András. Az NKE rektora hozzátette: „a népi tudattal kell felvenni a harcot, ami közismerten rendkívül ellenálló.” Görgei ugyanis mint áruló szerepel a köztudatban, s nem pedig mint államférfi, kitűnő tudós, vagy remek katonai szakember. A konferencia következésképp kultúrmisszióra vállalkozott, célként megjelölve azt, hogy széles körben megismertesse az igazságot a társadalommal. Patyi András úgy fogalmazott, hogy az előadók közreműködésével „a vesztett szabadságharc pszichológiájából kell kitörnünk.”

Dr. Csorba László, aki a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójaként a rendezvény levezető elnöki szerepét vállalta magára, úgy nyilatkozott, hogy a témát objektíven feldolgozni azért is olyan nehéz, mert a forradalom pszichológiai kifejezéssel élve, alapító mítoszaink egyike. Az események értelmezésekor nem csak a tudomány jut szóhoz, hanem az érzelmek is szerepet játszanak; nehéz közömbösnek maradnunk.

Első felszólalóként dr. Kedves Gyula, az Országgyűlési Múzeum vezetője Görgei szabadságharcot megelőző katonai pályafutását mutatta be. Görgei sokak emlékezetében úgy él, mint egy óriási tehetség, aki üstökösként robbant be a katonai világba, ám azt kevesen tudják, hogy átfogó, szinte elitkiképzésben volt része. Annak ellenére, hogy Görgei szegény családból származott, hősi halált halt nagyapjára való tekintettel alapítványi helyen tanulhatott a katonai akadémián még abban az időben is, amikor a magyar társadalom nem volt érdekelt a tisztképzésben. Így fordulhatott elő az is, hogy 14 és 20 éves kora között családjától távol tanult, majd Bereg vármegye hívására csatlakozott a nemes testőrséghez. Miután a magyar eszmékkel itt szorosabban is megismerkedett, tisztként később a 12. számú Nádor-huszárezredhez kérte magát, amelyben kizárólag csak magyarok szolgáltak, s amelynek tiszti kara is 90%-ban magyarokból állt. Visszaemlékezéseiben Görgei ezt az időszakot úgy jellemezte, „nyakra főre magyarul tanult.” A történethez hozzátartozik, hogy összesen csak három évig szolgált, mert a császári hadsereget túlontúl avíttnak tartotta hegemonikus berendezkedése folytán.  Görgei határozott, lelkesedni képes személyiség volt, aki végül nagy szerepet játszott az új típusú hadsereg megszervezésében. Mikor 1848-ban elértek hozzá a prágai bevetés hírei, Görgei így kommentálta az eseményeket: „kilépnék a hadseregből és a dilemmából és akkor hazám polgára lennék, semmi más.” Tekintettel arra, hogy Görgei magát elsősorban a nemzet katonájának tekintette, kitűnő katona létére így mégis kilépett a hadseregből.

Dr. Riedel Miklós, az Eötvös Loránd Tudományegyetem kémiai intézetének egyetemi docense Görgei tudományos munkásságát mutatta be, hiszen kevéssé közismert, de a későbbi hadügyminiszter katonai pályáját megelőzően vegyészként tevékenykedett. Habár csekély szakirodalma van a korszaknak és szinte csak a kémiatörténészek foglalkoznak vele, 1848 előtt Görgei neve publikációi révén a nemzetközi irodalom számára is ismerősen csengett. A prágai egyetemen Rettenbacher professzor vezetésével a szerves savakat tanulmányozta; diplomamunkáját ezek kókuszzsírból történő kimutatásából írta. Nevéhez egy új gyakorlati módszer is kötődött: Görgei elsőként használt bárium sót az anyagok szétválasztásához. Bécsújhely és Prága között később katonai jellegű tárgyalások is indultak a durranó higany-fulminát gyakorlati hasznosítására vonatkozóan. Katonai karrierjét leszámítva, Görgei több alkalommal is kémiai tudásával kereste kenyerét. A szabadságharc után egyetemi tanszékvezető szeretett volna lenni, majd élete végén, mikor az ausztriai Klagenfurtban élt internáltként, szintén kémiával kapcsolatos munkát vállalt, hogy eltartsa gyarapodó családját. Dolgozott textilgyárban és alkohol lepárló üzemben egyaránt.

Dr. Hermann Róbert, a HM HIM parancsnok tudományos-helyettese, továbbá a Károli Gáspár Református Egyetem BTK intézetvezető egyetemi tanára Görgei politikus arcát mutatta meg a közönségnek. Leszögezte, „Görgei elsősorban katona volt, aki csak kénytelenségből politizált.” Családját egészen a 13. századig lehet visszavezetni, vallási hovatartozásukat vizsgálva pedig elmondható, hogy a 16. századtól fogva a protestáns felfogás volt jellemző. Felmenői ugyan részt vettek különböző forradalmakban, ám nagyapja már a császárt szolgálta. Az eltérő nemzeti érdekek fogalmával tulajdonképp a huszárezredben eltöltött évei alatt került tisztába, mígnem 1848 tavaszának beköszöntével a polgári átalakulás lelkes hívévé vált.  A demokrácia mellett való elköteleződését mi sem mutatja jobban annál, hogy ez idő tájt vezetéknevének utolsó betűjét is y-ról i-re módosította. Kossuth akkor figyelt fel rá, amikor a Radikális Fiatalok Lapjában éles hangon kritizálta a katonai egyenruha költségviselésének megoszlását. Görgei többször is kritikával illette a vezetést, így a szeptember 11-i horvát támadás kapcsán is megírta Batthyányinak, hogy meglehetősen szűkösek a személyi keretek. Mikor később kinevezték ezredessé, Kossuth titkos megbízást adott arra, hogy információkat szerezzen a horvát táborból. A határátkelést illetően szintén eltérő véleményen volt a két államférfi. A Görgei-Kossuth vita akkor csúcsosodott ki, amikor az 1849. január 5-én kiadott váci nyilatkozat értelmében Görgei Kossuth parancsát megtagadva a felvidéki bányavárosokba vonult vissza hadseregszervezés céljából. Mikor március elején megérkezett az olmützi alkotmány híre, amely felfüggesztette Magyarország 1848-as alkotmányát és kimondta, hogy hazánk koronatartományként kezelendő, Kossuth és Görgei között, aki épp ideiglenes fővezérként szolgált, kiújultak a viták. Kossuth a katonai erőre építő trónfosztást követelte, míg Görgei a törvényes megegyezés ötletét támogatta, s ennek megfelelően kapcsolatba is lépett a Békepárttal. Azzal, hogy idővel tárgyalásokba bocsátkozott az oroszokkal is, tulajdonképp éket kívánt verni az oroszok és az osztrákok közé. A korona felajánlásának részéről egyetlen kikötése volt csupán: az áprilisi törvények megtartása. A magyar, német, angol, olasz és svéd nyelven megjelent emlékirataiból kiolvasható, hogy Görgei személyében sosem kívánta vezetni az országot.

A Ludovika Kiállítótérben megtekinthető kiállítás anyagát szintén Hermann Róbert biztosította, magángyűjteményének felajánlásával. A kiállítás megnyitóján dr. Boldizsár Gábor ezredes, a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar dékánja úgy fogalmazott, Görgei életének ismerete azért is fontos, mert dilemmája örökérvényű: vajon akkor cselekszik-e helyesen a katona, ha az aktuális parancsot és az aktuálpolitikai iránymutatást szolgálja, vagy ha lelkiismerete szerint ténykedik és eszerint vezeti a gondjára bízott hadakat, vállalva lelkiismereti döntésének minden következményét. „Görgei Artúr életében láttuk, hogy ezt a dilemmát úgy próbálta meg feloldani, hogy kilépett a császári haderőből és mint szabad akaratú állampolgár döntötte el, hogy egy történelmi pillanatban szolgálja a nemzetét. Ezek azok a gondolatok, amelyek erőt kell, hogy adjanak a mai zavaros világunkban a katona társadalomnak és a katonai vezetőknek, hogy segítsenek utat találni abban, hogy a világ nem csak fekete és fehér, nem csak jó és rossz, helyes és helytelen. Ráadásul azt is el kell dönteni, hogy rövid, vagy hosszútávú eredményeket akarunk elérni” – kommentálta Görgei életútját Boldizsár Gábor.

A konferencia további részleteiről és Görgei életéről bővebben a júniusi Bonum Publicum számol majd be.


Szöveg: Pétery Dorottya

Megosztás a Facebook-on


Csernobil és Fukusima – több mint tragédia

    • patzay gyorgy
    • chernobyl
    • chernobyl
  • Előző
  • Következő

Bár az atomerőművek jóval biztonságosabbak, mint a hagyományos erőművek, ha azokkal baleset történik, az nagyon jelentős emberi és anyagi áldozattal járhat. Így történt ez harminc évvel ezelőtt az ukrajnai Csernobilban és öt éve a japán Fukusimában. A látszólag eltérő kiváltó okokat vizsgálva megállapítható: mindkét katasztrófa alapvetően a rossz konstrukciós tervezés következménye volt.

1986. április 26. egy megszokott napnak indult a Kijevtől száznégy kilométerre fekvő csernobili atomerőműben. A 4-es reaktor személyzete – a főmérnök-helyettes kezdeményezésére – rutinleállítás előtt hozzákészült egy teszthez, amely megállapította volna, hogy a fő elektromosáram-forrás kiesése esetén mennyi ideig forognának a turbinák, és szolgáltatnának energiát a központi keringető szivattyúknak. A tervezett teszt előtt számos, a biztonságot károsan befolyásoló műveletet hajtottak végre, így például kikapcsolták az automatikus vészleállító rendszert. Pátzay György, az NKE Katasztrófavédemi Intézet professzora szerint ez később végzetes hibának bizonyult. A szakember elmondta, hogy a csernobili erőművi blokkokat egy kisméretű katonai reaktorból fejlesztették ki, amelyek labilisan működtek alacsony teljesítményen. Ennek ismeretében nem lett volna szabad egy 1000 MW elektromos teljesítményű, ráadásul éghető grafitot tartalmazó erőművet megtervezni és megépíteni. Az éjjel megindított kísérlet során a reaktor a veszélyes, labilis teljesítménytartományba került, és a hűtés további csökkentése során a reaktor hőteljesítménye hirtelen a tervezett érték kétezerszeresére nőtt. Ekkor az operátor úgy döntött, hogy leállítja a reaktort. A szabályozórudak tervezési sajátossága miatt a grafitrudak visszaeresztésekor hirtelen drámai energiafelszabadulás következett be. A nagyon forró üzemanyag és a hűtővíz kölcsönhatása miatt az üzemanyagrudak széttörtek és nagy mennyiségű gőz szabadult fel. A túlnyomás leemelte a reaktor mintegy ezertonnás fedelét, szétszakította az üzemanyag-csatornákat és összepréselte a szabályozórudakat, amelyek még csak félig voltak leeresztve. Az intenzív gőzképződés végül gőzrobbanáshoz vezetett, ez pedig illékony radioaktív izotópokat juttatott az atmoszférába. Ezt követte hamarosan egy második, immáron kémiai eredetű robbanás, amely törmeléket és forró grafitot lövelt a levegőbe. A reaktor magját képező grafithenger aztán egy héten keresztül égett, mígnem sikerült azt eloltani. Először vízzel próbálkoztak, de ez egyáltalán nem használt, így nagy magasságból helikopterekkel dobtak le homokot, dolomitot, ólmot, bórt. Addigra azonban a tűz a kiszabaduló radioaktív illékony anyagokhoz hozzáporlasztotta az alacsony forráspontú, hosszú felezési idejű radioaktív izotópokat, így a cézium-137-es izotópot is, amely a levegőbe jutva, felhő formájában, a szél segítségével eljuthatott a Föld különböző pontjaira. Leginkább a mai Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország szennyeződött radioaktív anyagokkal, de Bulgária, Törökország, Ausztria és Németország déli része is kapott belőle rendesen. „Magyarország aránylag olcsón megúszta, mivel a Kárpátok vonulatai nagyrészt eltérítették a radioaktív felhőket, amelyek így összesen háromszor érintették az országot” – hagsúlyozta Pátzay György. A professzor a tanítványainak is sokszor elmondja, hogy a 60-as években a légköri atomrobbantások miatt mintegy százszor annyi radioaktív anyag hullott Magyarországra, mint 1986-ban. A csernobili baleset idején a Műszaki Egyetem izotóp laboratóriumában dolgozó szakember maga is megmérte az akkori sugárzási szinteket, amely a levegőben a háttér két-háromszorosa volt, míg például az esőgyűjtő csatornáknál vagy az utak padkáinál akár harminc-negyvenszeres értéket is mutatott. „A főváros és a nyugati határszél kapott relative többet a kihullott, kimosott sugárzó anyagból, de az éves dózisnak így is mintegy csupán az egytizedét kellett többletként elviselni a magyaroknak” – hangsúlyozta a professzor. A cézium-137 radioaktív izotóp azonban a mai napig megtalálható a talajban, mintegy harminc centiméter mélyen, anyagásványokhoz kötve, így tehát a mozgásában korlátozott formában.  

Pátzay György szerint a közhiedelemmel ellentétben csak kisebb mértékben írható az emberi mulasztás számlájára ez a katasztrófa. Véleménye szerint inkább a téves konstrukció eredményezte a balesetet. Az alacsony teljesítményen labilis reaktort nem lett volna szabad megépíteni és éghető grafitot használni, ami elég gyúlékony és nehezen lehet eloltani. „Az már azonban emberi felelőtlenség, hogy ilyen adottságok mellett miért kellett tesztelni a reaktor képességeit” – tette hozzá Pátzay György.

A következmények ugyanis rendkívül súlyosak voltak, emberéletben mérve is. A közvetlen sugárzás következtében mintegy negyvenen veszítették életüket a tragédiát követően, de a közvetett károsodás miatt mintegy négyezer halálos áldozattal lehet számolni. Ide tartoznak azok a likvidátorok és tűzoltók is, akik részt vettek a mentési munkálatokban. És akkor még nem beszéltünk azokról, akik nem a sugárzás, hanem a tragédia és a kitelepítés okozta stressz következtében hunytak el, vélhetően a vártnál hamarabb. Ráadásul az ukrán és a fehérorosz gyermekeknél jelentősen megnövekedett a pajzsmirigyrák előfordulása is. Ennek Pátzay György szerint az oka az, hogy a jódtartalmú füvet a tehenek lelegelték, így az elfogyasztott tejen keresztül a normális mennyiségnél jóval több radioaktív jód jutott be a gyermekek szervezetébe is. Bár a kitelepítést pár napon belül megkezdték a környékről, az addig „megszerzett” sugárterhelés bizonyára sokak halálához vezetett a későbbiekben.

„Sokan gondolják azt a mai napig, hogy atomrobbanás történt Csernobilban, holott ez teljes képtelenség egy atomerőműben” – hangsúlyozta a szakember. Ehhez ugyanis 92 százalékot meghaladó dúsítású urán-235 izotóp kell, aminek aránya Csernobilban mindössze 1,8 százalékos volt, de még Pakson is csak 3-5 százalék körüli ez az érték.

Nagyon érdekes megvizsgálni azt is, hogyan jutott egyáltalán a világ tudomására minden idők egyik legsúlyosabb atomerőmű-balesete. Az oroszok ugyanis, amíg tehették, eltitkolták a történéseket, állítólag még saját vezetőjük, Gorbacsov sem tudott róla egy ideig. Egy svédországi erőműben történtek világítottak rá a problémára: az ott dolgozók sugárszennyezettségének mértékét ugyanis be- és kilépésnél rutinszerűen ellenőrizték. Döbbenten tapasztalták, hogy az erőműbe belépőknél magasabb szintet mértek, mint a kilépőknél. Az időjárási viszonyokból kiindulva először arra gyanakodtak, hogy Litvániában történhetett baleset, aztán a gyanú egyértelműen Csernobilra terelődött. Pátzay György arra is emlékszik, hogy amikor először hallotta a Magyar Rádióban a hírt, az csak a kövekezőröl szólt: „A csernobili atomerőműben robbanás történt. Egy ember meghalt. Az illetékesek megtették a szükséges intézkedéseket.”

„A csernobili katasztrófához hasonlóan a fukusimai balesetnél is alapvetően tervezési, kivitelezési hiba vezetett tragédiához” –  véli a professzor.

A japán partoknál 2011. március 11-én bekövetkező földrengés és az azt követő cunami romboló hatásai súlyos nukleáris üzemzavarok és -balesetek sorozatát indították el. Három reaktorban teljes zónaolvadás történt, négy reaktorblokk szerkezetileg is károsodott. Az erőműből nagy mennyiségben kijutott radioaktív anyagok több tíz kilométeres távolságig beszennyezték a környezetet. A japán kormány számára 2012-ben publikált független parlamenti bizottsági jelentés a katasztrófa fő okának egyértelműen az emberi felelőtlenséget jelölte meg – vagyis ember okozta katasztrófának minősítette a fukusimai balesetet. Pátzay György viszont úgy gondolja, hogy itt is konstrukciós problémák voltak, a tartalék zóna-vészhűtő rendszerek ugyanis a felszínhez képest nagyon alacsonyan voltak elhelyezve az erőmű területén, így a földrengést követő tizennégy méteres hullám elsodorta és tönkretette a vészhűtő-szivattyúkat, az áramot szolgáltató dízelaggregátorokat és azok üzemanyagtartályait is. A cunami többméteres magasságban elárasztotta a komplexum alsó szintjeit. Az elégtelen hűtés miatt a már leállított reaktorok vészhűtése megszűnt, hűtés hiányában pedig az aktív zónák hőmérséklete és a reaktorok nyomása kritikussá vált. A felhasadt fűtőelem-burkolatokból illékony radioaktív izotópok kerültek a levegőbe, a reaktorcsarnokokat szétvető kémiai robbanások, valamint a három reaktorban bekövetkezett zónaolvadás és a reaktorkonténmentek sérülései következtében pedig további nagy mennyiségű radioaktív szennyezés került a környezetbe. Hűtés nélkül maradt egy frissen kiégett fűtőelemeket tároló medence is, ahol hasonló folyamatok játszódtak le.

„Egy atomerőművet úgy kell megépíteni, hogy emberi hiba ne vezethessen ilyen tragédiához, ehhez pedig a tervezésnél és a műszaki kivitelezésnél is nagyon észnél kell lenni” – emelte ki Pátzay György.

A cikk teljes terjedelmében a Bonum Publicum áprilisi számában olvasható.


Szöveg: Szöőr Ádám

Megosztás a Facebook-on


A Föld Napjára – avagy az El Nino-jelenség hozadéka áprilisig

    • fold

Április 22-ét a 1970 óta a Föld Napjaként tartjuk nyilván, itthon 1990 óta szintén fontos ez a dátum, bár a környezetét féltő ember két okból sem teljesen elégedett: csak ezen a napon foglalkozunk többet a Földdel, illetve ilyenkor is főképp azok, akik különben is érzékenyebbek a téma kapcsán.

Ha a mostani Föld Napja közeledtével megnézi az ember az éghajlattal kapcsolatos híreket, akkor azt látja, hogy a tavaly óta tartó El Nino-jelenség nagyon erős, a Földön nagyon sok szélsőséggel szembesül az értő szemlélő.

Az El Nino akkor keletkezik, amikor a keletről nyugatra tartó Egyenlítői-áramlat helyére kerülő sarkvidéki hűvös, halban és tápanyagban gazdag víz nem tud a felszínre jönni, mert az ellenáramlás egyelőre nem ismert okból ezt nem engedi meg. Ilyenkor a passzátszél gyengül, illetve meg is tud fordulni. Ekkor a dél-amerikai partoknál csapadékosra vált az idő, de egészében a bolygón is több furcsaság lép fel. Kalifornia szárazabbá váló éghajlatán nagyon várják, amikor az El Nino miatt hirtelen csapadékos idők köszöntenek be, de a legtöbbször ez nem csendes eső, hanem viharos idő kíséretében érkezik.

A bolygón most nagyon sok kirívó jelenség van, ami az El Nino és az általában változó éghajlat együttes hatása miatt nagyon aggasztó. Az egyik, hogy április 20-án a távol-keleti térségben nagyon magas hőmérsékleteket mértek. A Bombay-öböl partjainál 46 °C-t, Thaiföld egyes részein 43 °C-t mértek.

Az Északi-sark környezetében harmadik hónapja sokkal melegebb van, mint az ilyenkor szokásos. Ennek az az oka, hogy a földi hőtranszfer az Egyenlítőtől a sarkok felé továbbítja a többlethőt. Miután a felmelegedés miatt egyre több hőt raktároz a Föld, a sarkok felé is több áramlik. Az északi féltekén több hő csapdázódik, illetve a Golf-áramlat az Északi-sark felé szállítja a hőt, így ott különösen szembetűnő az Északi-sark állapota.


Szöveg: dr. Hetesi Zsolt

Megosztás a Facebook-on


Az esküjéhez hű katona

    • koszorus

1944. április 16. A holokauszt áldozatainak emléknapja.  E napon kezdődött meg a magyarországi zsidók gettókba tömörítése Kárpátalján. Az ezt követő hónapok során több mint 400 000 zsidót zártak gyűjtőtáborokba és hurcolták el őket Magyarországról Auschwitz-Birkenauba. Voltak azonban igaz szívű emberek, akik életük árán is mentették embertársaikat. Így tett annak idején egy ludovikás honvédtiszt is, Koszorús Ferenc is, hűen esküjéhez.

1944 júliusában a németek által megszállt Európában csupán a Budapesten élő és ott menedéket talált zsidóság volt még életben, mert 1944 júniusára a nácik bebörtönözték és likvidálták az európai zsidóság java részét. Koszorús Ferenc ezredes 1944. július 6-án páncélosaival katonai erővel megakadályozta a Budapesten élő zsidók elhurcolását Horthy kormányzó utasítására .

 „Koszorús akciója nemcsak katonailag volt jól előkészítve, a nemzeti ellenállás jól szervezett és jól konspiráló munkája is kellett a jó eredményhez. Lázár Károly, Kudar Lajos szerepvállalása is jelzi azt az összefüggésrendszert, amelynek hibátlan működésére volt szükség a sikerhez. Mert nem mindennapi dolog volt az, hogy egy megszállt kis országban a korlátozott hatalommal rendelkező államfő egyik katonai egysége lényegében megakadályozza a náci birodalom konkrét terveinek megvalósítását. Ez az akció volt a Magyar Függetlenségi Mozgalom egyik legjelentősebb vállalkozása.” (Török Bálint: Farkas esz meg, medve esz meg. Európai Protestáns M. Szabadegyetem,  2004. 123.o.)

Bátor kiállása ugyanakkor példája annak a nácizmussal szemben szerveződő ellenállásnak, amely a zsidók mentését, a háborúból való kiugrást és a németek által kikényszerített politika ellensúlyozását - szabotálását célozta, akár fegyveres erővel is. Koszorús akciója fontos példáját adja annak, hogy Magyarországon volt ellenállás, méghozzá olyan, amelyik sem nem volt kommunista, sem pedig nem volt elszigetelt, csupán Koszorús Ferenc személyére korlátozott tevékenység, hiszen ennek az akciónak a sikeréhez sok ember együttműködésére volt szükség.

1944 októberében, amikor a nácik elfoglalták Budapestet, Koszorús ezredes bujdosni volt kénytelen, hogy megmeneküljön a Gestapo elől. 1991-ben, halála után közel húsz évvel a magyar állam előléptette tábornokká. 1992. november 6-án a Dohány utcában, szemben a zsinagógával emléktáblát helyzetek el tiszteletére a következő szöveggel: „Koszorús Ferenc és hős katonái emlékének, akik 1944. július 5-én és 6-án megakadályozták a budapesti zsidóság deportálását. Bajcsy-Zsilinszky Társaság, Honvédelmi Minisztérium, Erzsébetváros Polgármesteri Hivatala.”  Az emléktábla elhelyezésére 48 évet kellett várni. 2014. július 3-án Hende Csaba honvédelmi miniszter az általa adományozható legmagasabb kitüntetést a Hazáért Érdemrendet adta át  fiának ifj. Koszorús Ferencnek a Stefánia palotában. Másnap július 4-én 70 év után először koszorúzták meg Koszorús ezredes emléktábláját állami ünnepség keretében. Hende Csaba a résztvevőkkel együtt egy olyan ludovikás honvédtiszt  emléke előtt tisztelgett, aki minden időben megtette kötelességét.

Koszorús Ferenc ezredes élete és embermentő akciója, nem csupán tanúságtétel egy értékrend mellett és egy diktatúra embertelenségével szemben. Az ő életútja annak a generációnak a küzdelmeiről is szól, amelyiknek sorsát két diktatúra árnyékolta be. Két olyan diktatúra, ahol szilárd erkölcsi alapállással embernek maradni megpróbáltatások sokaságát jelentette. 

Személyes sorsa példája annak, hogy hiába harcolt életét is kockára téve a nácizmus ellen, a kommunista Magyarországon nem élhetett volna, csak üldözött emberként. Az ellenállásban küzdő harcostársai, mint Beleznay István, Mikó Zoltán, Szent-Iványi Domokos és sokan, akik nem menekültek emigrációba, koncepciós perek áldozatai lettek, mert fasisztának, antiszemitának nyilvánították őket.

Családjának története pedig arra példa, hogy milyen sors jutott a kollektíven osztályidegennek bélyegzetteknek. Magyarországon maradt, egyetlen Koszorús nevet viselő családtagját özv. Koszorús Gábornét a tábornokok koncepciós perében 10 évi kényszermunkára ítélték.  

Amikor Koszorús Ferenc története kapcsán az elmúlt hét évtizedre emlékezünk, el kell gondolkodnunk, mi az oka annak, hogy a zsidómentésben részt vett embermentő hősök közül számosan hosszú évtizedekig a szelektív emlékezés áldozatai lettek.

A kommunista diktatúra idején a „fasiszta” fogalom kellően tág értelmezése a hatalom megszerzésének eszköze lett. A „fasiszta” fogalmának meghatározásánál nem az igazság volt a kiindulópont, hanem e fogalom értelmezésének a diktatúra „igényei” szerinti tágítása. Ebből a hatalmi logikából adódik, hogy a „fasiszta” definíció valódi tartalma szerint a kommunista diktatúra ellenségeinek gyűjtőfogalmává vált. Így történhetett meg, hogy az ellenállásban aktív szerepet játszó emberek, a kommunizmus alatt „fasiszta reakciósként” lettek megbélyegezve és szenvedték el a legsúlyosabb meghurcoltatásokat. Tetteikre nem lehetett emlékezni.


Szöveg: Dr. Hantó Zsuzsa

Megosztás a Facebook-on


Elhunyt Katona Géza dandártábornok

    • katona geza

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem vezetése és az intézmény rendészettudományi kara megrendülten értesült arról, hogy életének 91. évében elhunyt prof. dr. Katona Géza nyugállományú rendőr dandártábornok, az NKE és a jogelőd Rendőrtiszti Főiskola egykori oktatója, elkötelezett támogatója.


Katona Géza a kriminalisztika gyakorlatának és elméletének nemzetközi rangú művelőjeként évtizedeken keresztül tanította a leendő rendőrtiszteket. Emellett kiváló parancsnok, a bűnüldözés nemzetközi hírű szakértője, a bűnügyi technika hazai fejlesztésének egyik kiemelkedő személyisége is volt. A kriminalisztika területén végzett tudományos kutatása, oktatói és vezetői tevékenysége jelentősen hozzájárult az NKE hírnevének, tekintélyének növeléséhez. Utóbbi tevékenységéért Patyi András rektor az Egyetemért Emlékérmet adományozta tavaly Katona Gézának. 

A volt dandártábornok utolsó interjúját az NKE egyetemi magazinjának, a Bonum Publicumnak adta. A cikk az újság 54-56. oldalán jelent meg és innen érhető el:

http://uni-nke.hu/uploads/media_items/16bp-jan-feb-03v-kicsi.original.pdf

Katona Géza emlékét tisztelettel megőrizzük!


Március 15.: a legnagyobb magyar ünnep

    • dsc 4956 2
    • dsc 4935 2
    • dsc 4939 2
    • dsc 4952 2
    • dsc 4960 2
    • dsc 4978 2
    • dsc 4981 2
    • dsc 4991 2
    • dsc 5017 2
    • dsc 5020 2
    • dsc 5027 2
    • dsc 5029 2
    • dsc 5069 2
    • dsc 5081 2
  • Előző
  • Következő

A nemzeti önvédelem és a nemzetté válás ünnepe március 15-e, amelynek eseményei a „csak magunkra számíthatunk, de magunkra számíthatunk” érzését alakította ki a magyar emberekben – mondta el az 1848/49-es forradalom és szabadságharcra emlékezve Prof. Dr. Patyi András. Az NKE rektora a Ludovika Kápolnában rendezett ünnepségen az április törvények mellett a forradalom egyik legnagyobb vívmányának nevezte a honvéd nemzetőrség megalakítását.

Patyi András szerint 1848. március 15.  minden  „bája és esetlensége” ellenére is megmutatta, hogy milyen az, amikor egy nép felismeri a változás szükségességét és tesz is érte. A rektor számos érdekességet mondott el a 168 évvel ezelőtt történtek kapcsán: ilyen volt például az, hogy a pesti fiatalok eredetileg március 19-re szerveztek egy nagygyűlést, de a bécsi forradalom híre meggyorsította a magyarországi eseményeket is. A Nemzeti dal első sorát pedig egy fiatal joghallgató észrevételére változtatta meg Petőfi „Rajta magyar”-ról „Talpra magyar”-ra. De a Landerer és Heckenast nyomdánál sem ment minden olyan egyszerűen, hiszen nem volt meg a Nemzeti dal eredeti kézirata, így Petőfi fejből újra leírta azt, amit versszakonként más-más nyomdásznak kellett „kiszednie”.

Patyi András szerint a forradalmi nap egyik központi pillanata az lehetett, amikor Jókai az Egyetem téren összegyűlt mintegy ötezer fős tömegtől azt kérte, hogy a havas eső ellenére csukják be az ernyőiket. „Valószínűleg ekkor érezhették meg az emberek, hogy mekkora erő van a közös cselekvésben” - tette hozzá a rektor. Patyi András a forradalom emberi oldalára is rávilágított, amikor elmondta, hogy március 15-én Irinyi József a történések kellős közepén küldte haza ebédelni az embereket.

Az NKE rektora ünnepi beszédében szólt az alkotmányos változásokat előidéző április törvényekről is, amelyek nem ad hoc módon születtek meg, hanem azok évek, évtizedek alatt formálódtak. Elmondta azt is, hogy Pest városa volt az első közigazgatási szerv, amely hivatalos jóváhagyásával a 12 pontot támogatta. „Ez a nap mindenképpen elérte célját, mert a sajtószabadság kivívása mellett a döntéshozókban sem támadhatott semmilyen kétség afelől, hogy az április törvényeket alá kell írni, István nádornak meg kell adni a helytartói jogköröket és el kell ismerni az ország függetlenségét”- hangsúlyozta Patyi András.  Az NKE rektora a forradalom fontos vívmányának nevezte a tízezrek önkéntes részvételével megszervezett honvéd nemzetőrség létrehozását is, amelyet egy valósi népi hadseregnek nevezett.

Az ünnepi rendezvényen a Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kar, valamint az Államtudományi és Közigazgatási Kar hallgatói idézték meg műsorukban a történelmi korszakot.  Ezt követően Március idusa címmel nyílt kiállítás a Ludovika kiállítóterében, ahol a korabeli eseményeket bemutató plakátokon kívül korhű ruházatot és muzeális fegyvereket is megtekinthettek az érdeklődők. Prof. Dr. Csikány Tamás ezredes, a Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar tanszékvezetője megnyitó beszédében felidézte a forradalom és szabadságharc fontos eseményeit, helyszíneit is alakjait.  Elmondta, hogy a pesti események egy nagy európai forradalmi hullám részei voltak. Elhangzott az is, hogy a kiállításon látható fegyverek eredeti ’48-as tárgyak, amely sokszínűsége azt jelzi, hogy egy igazi forradalmi hadsereg jött létre 168 évvel ezelőtt. „ Az, hogy a forradalom sikeres lehetett, nagyrészt a katonáknak köszönhető, akik megvívták azt a több mint egy éves háborút, amire a világ is odafigyelt”- hangsúlyozta Csikány Tamás, aki a 100 évvel ezelőtt elhunyt Görgei Artúr tábornokról is megemlékezett.

A március 15-i megemlékezés keretében került sor az NKE egyetemi polgáraiból álló Ludovika Huszár Díszszakasz tagjai kilovagolására is. A hat huszár a Bábolna Nemzeti Ménesbirtok shagya arab fajtájú lovaival tartott rövid bemutatót az Orczy-kertben. 


Szöveg: Szöőr Ádám

Megosztás a Facebook-on

Cimkék: megemlékezés, 1848, 2016