Gondolatok a Nemzeti Közszolgálati Egyetem akkreditációjával kapcsolatban

Prof. Dr. Padányi József mk. dandártábornok, Stratégiai és intézményfejlesztési rektorhelyettes, megbízott tudományos rektorhelyettes

Az akkreditáció számomra azt jelenti, hogy tükröt tartanak elém: így dolgoztál, így dolgoztatok. A tükörben hosszú-hosszú évek munkájának az eredményét látom, mindazt az erőfeszítést, amelyet az egyetem polgárai tettek, tesznek.

Mindig tudjuk előre, hogy eljön majd a pillanat, amikor megmérik a munkánkat és minősítik azt, amiről azt hisszük, hogy majdnem tökéletes. Majd kívülről szembesítenek azzal, hogy talán mégsem.

Az akkreditációra történő felkészülés során igyekszünk a tényeket úgy csoportosítani, hogy az eredmény felé mutasson a nyíl. Grafikonokat és kimutatásokat készítünk és folyamatosan böngészünk. Ilyenkor eszünkbe jut, hogy mennyivel könnyebb lenne most, ha rendszeresen mérnénk és gyűjtenénk az adatokat, ha rendszeresen értékelnénk és értékeltetnénk magunkat. Elővesszük a régi honlap cikkeit, kérdezzük egymást és magunkat: hogy is volt?

Vannak persze jól dokumentált területek. Tudjuk, hogy a felvételi statisztikák pontosak. Büszkék vagyunk a túljelentkezési arányokra: versenyeznek a karok, a szakok és a szakfelelősök. Talán magunknak sem valljuk be, hogy nem feltétlenül mi vagyunk népszerűek, hanem a szakma, szebben mondva a hivatás. Ám ha a hivatás társadalmi megítélése hullámzik, akkor az meglátszik a jelentkezési statisztikákon is, és ha a hivatásrend megbecsülése romlik, az a felvételi pontszámokon is látható és akkor hiába erőlködünk az oktatásban.

De látjuk a fenntartói döntések hatását is. A jó döntések és a kevésbé sikeres döntések hatása is mérhető, bár a felsőoktatás lassan mozdul. Egy oktatás-átalakítási ciklus legalább öt év, ezért nagyon kellenek a megfontolt döntések.

Oktatóink és kutatóink elkötelezettek. Nem örülünk, amikor szembesítenek minket hiányosságainkkal, de mi is ezt tesszük a hallgatókkal évről-évre azért, hogy minőség kerüljön ki a kezünk alól, és azért is, hogy amikor később találkozunk, egymás szemébe tudjunk majd nézni.

Sokra tartom és nagyra becsülöm a kollégáimat, mert ők teremtik meg a tartalmat, ők a minőség letéteményesei. Sokat követelünk tőlük, sokszor feleslegesnek tűnő munkával terheljük őket, és sokszor nem magyarázzuk el, mit-miért kérünk.

Az akkreditáció egyik fontos mérőpontja a vezetői elkötelezettség is. Ezen a területen is lehet előbbre lépni, tudom magamról: több odafigyelésre, nagyobb empátiára és sok-sok türelemre lenne szükség. Bár közhely mindez, de a hétköznapokban nagyon nehéz alkalmazni és keserves érzés emiatt elveszíteni a jó munkatársakat.

Az elmúlt néhány évben volt részünk akkreditációban és minőség díj pályázatokban egyaránt. Sikeres volt a megmérettetés, nehéznek találtattunk, viszont akkor is tudtuk, hogy önmagában a minősítés nem sokat ér, ha nincs mögötte tartalom.

Hamarosan újabb akkreditációs eljárás elé nézünk. Kezdődik a felkészülés, gyűjtjük az adatokat, keressük a legjobb megközelítést. Meggyőződéssel és hittel vallom, hogy nem felesleges az erőfeszítésünk. Sikerre vagyunk ítélve, de ingyen nem adják a minősítést. Számomra ezt jelenti az akkreditáció. Pontosan tudom, hogy nem a tükör a hibás, ha torz a kép, amit mutat.