Elismert diplomata került a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Igazgatóságának élére. Breuer Klára legutóbb öt éven át volt Lisszabonban magyar nagykövet, de a külügy számos területén dolgozott az elmúlt évtizedekben. A washingtoni nagykövetségen sajtóattaséként, a londonin a nagykövet helyetteseként tevékenykedett. Emellett Mádl Ferenc néhai köztársasági elnöknek a diplomáciai főtanácsadója, Martonyi János volt külügyminiszternek pedig a kabinetfőnöke volt. Mindezeket a tapasztalatokat is szeretné hasznosítani új megbízatásában, az NKE nemzetközi kapcsolatrendszerének fejlesztésében. Breuer Klárával a Bonum Publicum novemberi számában megjelent interjúban beszélgettünk.
Nemrég még a Tajo folyó és az óceán partján sétálhatott, most pedig a Ludovika Campus Tóparti Épületébe jár be dolgozni. Nem mintha utóbbival bármi gond lenne, de mégis nagynak tűnik a változás földrajzilag is. Hogyan élte meg a lisszaboni öt évet, és milyen érzésekkel távozott Portugáliából?
Egyfajta pozitív megnyugvással jöttem el Lisszabonból, és a visszajelzések alapján is úgy érzem, hogy kerek öt évet hagytam magam mögött. Bár a portugál főváros diplomáciai értelemben nem tartozik a legjelentősebb fővárosok közzé, sikerült fontos eredményeket elérnünk. Szerintem a portugálok kicsit olyanok, mint mi, magyarok, de elég keveset tudunk egymásról. Remélem, hogy sok portugálban marad pozitív, és főleg több információn alapuló Magyarország-kép a távozásom után. Vannak közös történelmi és kulturális kapcsolódások a két ország között, amelyekre lehet és kell is építeni a diplomáciában. Luís de Camões portugál reneszánsz költő az egyik nagy eposzában azt írta, hogy a magyaroktól származik az első portugál király. Ezzel ellentétben valós kapcsolódás, hogy Aragóniai Erzsébet portugál királyné Árpád-házi Szent Erzsébet leszármazottja. Ha az újabb kori történelmet nézzük, akkor pedig a háború utáni emigráció és 1956 lehet közös pont annyiban, hogy a portugálok sok magyar befogadtak. A magyar zene szeretete, a Kodály-módszer elismertsége is komoly ajtókat nyitott ki számomra. Az elmúlt években a gazdasági kapcsolatok terén elsősorban az innováció, a startup-együttműködések révén sikerült jelentősebben előrelépni a két ország kapcsolatában. Az én nagyköveti időszakomban váltunk a CPLP-nek, a portugál nyelvű országok közösségének megfigyelő tagjává. Ez a lépés például közelebb visz bennünket Afrika jobb megértéséhez. Emellett fontos eredménynek tartom azt is, hogy a portugáliai magyar közösséget – „régi és új magyarokat” – is sikerült jobban összekovácsolni.
Amíg nemrég még a magyar érdekeket kellett képviselnie egy külföldi országban, most a Nemzeti Közszolgálati Egyetem nemzetközi kapcsolatainak erősítésén dolgozik Magyarországon. Ebben mennyire tudja használni azokat a tapasztalatokat, amelyeket diplomataként szerzett az elmúlt időszakban. Kérdezhetném úgy is, hogy például láthatunk-e majd egyre több portugál hallgatót az NKE-n?
Nagyon remélem, hogy így lesz, ezen is dolgozom már! A feladatom elsősorban az, hogy új kapcsolatokat építsek az egyetem számára a nemzetközi térben, ebben pedig az is benne van, hogy minél több erasmusos hallgatót ide tudjunk csábítani. Nemrég voltam tárgyalni az angliai Essex Egyetemen, amely tavaly az év egyeteme volt a szigetországban. Szeretnék együttműködést tető alá hozni velük; a képzések terén látok azonosságokat. A mi egyetemünknek ugyanis vannak speciális képzései, amelyekre komoly igény, érdeklődés lehet más, külföldi intézmények részéről is. A biztonságpolitika több dimenzióban is megjelenik nálunk, de az államtudományi vagy a víztudományi képzések kapcsán is lehet kapcsolódási pontokat találni a nemzetközi porondon. Még Lisszabonban dolgozó diplomataként vettem részt abban a folyamatban, amelynek során a magyar kormány anyagi támogatásával vízgazdálkodási projekt indult a Zöld-foki Köztársaságban az ottani vízellátás javítására. Ebben a projektben magyar vízügyi mérnökök részvételével a szennyvíz feldolgozásával és kezelésével állítanak majd elő olyan vizet, amely alkalmas lesz a mezőgazdasági területek öntözésére. Mindez jó tapasztalatszerzési lehetőséget jelent szakembereink számára, másrészt az ország jó hírét is elviszik Afrikába.
Visszatérve az egyetemre, mitől lesz neve és valós értéke az NKE-nek a nemzetközi porondon?
Természetesen a versenyképes, jó képzéstől. És például attól, ha növelni tudjuk a külföldi erasmusos hallgatók számát, mert akkor több diák tér majd haza azzal a gondolattal, hogy Magyarország és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem egy jó hely. Ezáltal új projektek, együttműködések is elindulhatnak. A jelenlegi kapcsolatrendszerünk ápolása mellett szükség van új nemzetközi kapcsolatokra is, amelyet alapvetően minden irányba érdemes fejleszteni. De ezt reális célok mentén kell végezni, magyarul tudnunk kell például, hogy kik jöhetnek szóba mint partnerek. Legutóbb Koller Boglárka nemzetközi rektorhelyettes társaságában én is részt vettem a Magna Charta Universitatum nemzetközi egyetemi szövetség Kanadában rendezett ülésén. Az esemény jó apropó volt arra is, hogy például angol, belga vagy kanadai egyetemek képviselőivel tárgyaljunk a jövőbeni lehetséges együttműködésről. Utóbbinak már eredménye is van, hiszen decemberben kanadai diákok látogatnak hozzánk. Amíg a legtöbb keleti irányú kapcsolatépítésnél, véleményem szerint, elsősorban az egyetem segítő erejét mutatjuk fel, az európai és tengerentúli együttműködések azért lehetnek fontosak, hogy benne legyünk a nagy versenyt mutató tudományos folyamatokban. A két világhoz részben másképp kell állni, de azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy akár háromoldalú együttműködést is létre lehet hozni a mi közvetítésünkkel.
Nemzetközi kapcsolatrendszerünk bővülését mennyire erősíthetik angol nyelvű képzéseink?
Ez több szempontból is meghatározó, hiszen ezek a képzések egyrészt a magyar hallgatók nyelvtudását fejlesztik, másrészt a külföldi diákok számára is nagy vonzerőt jelentenek. Ha együtt tanulnak külföldi társaikkal, a magyar diákok is sokat tudnak tenni azért, hogy külföldön jobban megértsék egy-egy konkrét ügyben a hazai álláspontot. Ezt segítheti egyébként a Stipendium Hungaricum program is, amelyben az NKE az eddigieknél is nagyobb szerepet vállalhat.
Ön a ’90-es évek elején kezdte bölcsészdiplomával a pályáját az akkori külügyben, és évtizedek óta dolgozik diplomataként. Mondhatni, hogy beletanult a szakmába. Mennyire kell ezt tanítani?
Mindenképpen érdemes és kell is, de elsősorban posztgraduálisan, hiszen a tartalma eltér még a nemzetközi kapcsolatok nevű tantárgytól is. A nemzeti diplomata az országát képviseli, és ennek meghatározónak kell lennie a látásmódjában. A rendszerváltás előtt Moszkvában képezték a magyar diplomaták többségét, akik alapvetően jó szakemberek voltak. Többen közülük a mai napig a külügyben dolgoznak. De van ott számos jogász, közgazdász vagy hozzám hasonlóan bölcsész végzettségű kolléga is. Így mindenki különböző megközelítésben világít meg egy-egy témát, és mindenki hozzá is tud tenni valamit az adott ügy megoldásához, bele tud tenni valamit a közösbe. A cél azonban mindig az, hogy az ország számára érjünk el eredményt. Mi annak idején a napi munka mellett még elsősorban a kezünkbe adott könyvekből tanultunk, nyilván egy egyetemi keretek között zajló képzés sokkal több hasznos elméleti információt adhat mindazoknak, akik ezen a pályán szeretnének elhelyezkedni. Az is meghatározó, hogy egy fiatal diplomata ki mellett sajátítja el az olyan gyakorlati fogásokat, mint például: hogyan kell leülni, tárgyalni egy másik, sokszor nem baráti ország diplomatájával, hogyan kell megírni egy feljegyzést, mi jelent a gyakorlatban pl. az, hogy az információ forrásának védelme. Ezeket részben már a képzéseken is el lehet sajátítani, de ahhoz meg kell arra érnie valakinek, hogy a gyakorlati fogásokat könnyedén, magabiztosan használja, vagyis jó diplomata váljon belőle. A diplomácia sok apró, néha szinte láthatatlan lépés sorozata addig, amíg az eredmény meg nem születik. Ehhez idő és türelem kell. A kesztyűt pedig csak tudatosan szabad bárki lába elé dobni!
Ugyanakkor azt láthatjuk, hogy a magyar diplomácia mintha felgyorsult volna az utóbbi években, és egyre inkább kezdeményezőként lép fel bizonyos ügyekben.
A kezdeményezőkészség általánosan fontos ebben a szakmában. 2010 után sok minden valóban jóval gyakorlatiasabbá vált a magyar diplomáciában, azonban az az alapvető cél, hogy barátokat szerezzünk hazánknak, szerintem továbbra is célunk kell, hogy legyen. Nem generációs pozícióféltés részemről, ha azt mondom, hogy a tapasztalat is számít. Azt gondolom, hogy jó, ha egy diplomata többet mérlegel, mint ahogy esetleg a napi politika azt hirtelen igényelné. Mindez nem a tehetetlenség, az elkötelezettlenség, ne adj’ isten a gyávaság jele. Úgy érzem, hogy én is akkor tudtam igazán hatékony lenni diplomataként, amikor az aktuális politikai döntést megpróbáltam megfelelő kontextusba helyezni, nem csak elmondtam a magyar álláspontot. Csak példaként említem, hogy amikor az egyik lisszaboni egyetemen a migrációs válság kellős közepén kellett előadást tartanom, nagy türelemmel minden kérdésre próbáltam válaszolni, és főleg megértetni a résztvevőkkel Magyarország történelmi múltját, adottságait és jelenlegi geopolitikai helyzetét.
Azt mondják, hogy minden jó szakembernek van legalább egy-két mestere vagy mentora, akitől a legtöbbet vagy a legfontosabbakat tanulta. Az irodájában olyan fotókat láthatunk, amelyeken ismert közéleti személyiségekkel szerepel: Martonyi Jánossal, Jeszenszky Gézával, Mádl Ferenccel. Mit adtak ők, mit tanult meg tőlük?
Jeszenszky Géza Az elveszett presztízs című könyve egyértelműen meghatározó mű számomra. Szerintem érdemes lenne a mai fiataloknak is elolvasniuk. Minden közszereplőt a maga korában kell értékelnünk, Jeszenszky Géza hitelesen tudta képviselni az első szabadon választott kormány által vallott értékeket, és ez egyáltalán nem volt kevés. A Mádl Ferenc mellett végzett munka – annak a komplexitása – ma is meghatározó életélmény számomra. Nagyon sok külföldi útját szerveztem, és kísértem is őt el ezekre. Elképesztő volt az, hogy mennyire mélységében akarta megérteni a dolgokat, hogy ott, azon a helyen, ahol voltunk, pontosan mi is az ő feladata. Látható volt, hogy integrálni tudta magába azt is, hogy egy gazdálkodó parasztcsalád szülötteként végül nemzetközi jogtudós és államfő lett. Manapság sajnálattal látom az újjáéledő vidék-főváros vitát, egyfajta szembenállást, ami szerintem sehova nem vezet, és haszontalan. Mádl Ferenc nem tagadta meg a gyökereit, de azt is tudta, hogy az oktatáson keresztül máshova is eljutott, és ez a két világ soha nem fordult szembe egymással az életében. Martonyi János, hála Istennek, itt jár közöttünk, és nehéz nekem egészen precízen megfogalmazni, hogy mit is érzek azért, mert maga mellé hívott és elfogadta a munkámat talán az egyik legnehezebb külpolitikai időszakunkban. Nekem meggyőződésem, hogy a 2010-es évek elején sűrűsödő nemzetközi vitáink alapvetően jó kimenetele nagyban múlt rajta. Hatalmas nemzetközi jogi tudásával és széles személyi kapcsolatrendszerével hatékonyan tudta segíteni Magyarországot. Napról napra elérte, hogy a fűtött politikai viták értelmes jogi egyeztetésekké „szelídültek”. Munkabírása és precizitása pedig legendás azok között az emberek között, akik közvetlen munkatársai voltak.
Azt valószínűleg kevesen tudják Önről, hogy nem sokon múlott, milyen irányba megy az élete: újságíró lesz vagy diplomata.
Való igaz, hogy ez a két terület érdekelt leginkább, miután angol–történelem szakos bölcsészdiplomát szereztem Debrecenben. A ’80-as évek végén egyre jobban foglalkoztatott a közélet, jártam is különböző ellenzéki összejövetelekre. Még a rendszerváltás előtt elkezdtem dolgozni szülővárosomban, a Pécsi Televíziónál, majd 1990 őszén beiratkoztam a Bálint György Újságíró Iskolába, amelyet egy éven keresztül végeztem. Közben azonban felvettek a külügybe és ekkor végleg eldőlt, hogy milyen irányba folytatom. Az újságírói tanulmányok és a szerkesztőségben szerzett tapasztalat azonban később jól jött, amikor Washingtonban dolgoztam sajtóattaséként, majd később is más-más pozíciókban. Nagykövetként is írtam egy-két cikket Lisszabonban. Nemzetközi igazgatóként is abban reménykedem, hogy ezt a tapasztalatomat hasznosítani tudom az egyetem javára.
Szöveg: Szöőr Ádám
Fotó: Szilágyi Dénes, MTI