A mai Csehország határvidéke a középkor óta szinte a XX. század közepéig nagyrészt német jellegű volt. A második világháború következtében azonban egyfajta kollektív büntetésként a csehszlovák hatóságok kitelepítették a németeket. Miképpen integrálják a németeket a cseh nemzeti narratívába? E kérdést kutatja Zahorán Csaba, a Közép-Európa Kutatóintézet tudományos munkatársa. Interjúnk második része.
A helyszínen járva milyennek érződik a cseh–német viszony?
Mivel az 1940-es évek végére alig 300 ezer német maradt Csehszlovákiában – ráadásul szétszórva az ország egész területén –, akik többé nem is szervezkedhettek nemzeti alapon, a (szudéta)német-kérdés megszűnt mint kisebbségi kérdés. A megmaradt németek igyekeztek integrálódni a cseh társadalomba, a Szudéta-vidék új lakosai pedig szintén nem feszegették, hogy is kerültek oda, hogyan jutottak a lakóhelyükhöz és mi történt az eredeti lakosokkal. Az egész téma egyébként is tabunak számított, ahogy említettem, a történelem-tankönyvek, illetve a megemlékezések pedig egy nagyon vulgáris ideológiai keretben mesélték el a csehországi németek eltűnését: gyakorlatilag úgy, hogy a második világháború után Csehszlovákia árulóit és a fasisztákat megbüntették. A cseh–német viszony az államközi viszonnyal lett egyenlő, ami ma a Csehország és Németország közötti kapcsolatokat jelenti. Erre ugyan van némi befolyásuk a németországi szudétanémet egyesületeknek – amelyek különösen Bajorországban rendelkeznek nagyobb bázissal –, de a német kormány az 1989-es rendszerváltás után alapvetően a megbékélésre és az együttműködésre helyezte a hangsúlyt, és nem élezte ki a lezártnak tekintett szudéta-kérdést. A határvidék etnikai sajátosságát adó németek ugyan eltűntek, de a régió bizonyos értelemben továbbra is különleges maradt. Egyrészt mint egyfajta „új cseh honfoglalás” terepe, majd az NSZK-val és Ausztriával közös határszakaszon mint a vasfüggöny pufferzónája, másrészt pedig mint a szocialista iparosítás helyszíne. Az utóbbival számos probléma is járt, például szociális feszültségek vagy a durva környezetszennyezés. Mindez a rendszerváltást követően még hangsúlyosabban tört a felszínre: a nehézipar megroggyanása vagy teljes leépülése miatti munkanélküliség, a bűnözés és az elvándorlás évtizedekig egyfajta válságövezetté tették a Szudéta-vidék egy részét – kivéve persze a felkapott fürdőhelyeket és turisztikai célpontokat (mint pl. Karlovy Vary, Mariánské Lázně, Český Krumlov, Mikulov). Ez csak az utóbbi időszakban kezdett enyhülni, de azért, amikor Ústíban leszálltam a prágai vonatról, szinte mellbevágott a prágai belváros és Ústí központja közötti különbség, még akkor is, ha az utóbbi is elég jó állapotban van.
Történt-e, történik-e lépés a traumák feldolgozására társadalmi szinten?
Én inkább a cseh viszonylattal foglalkozom, de azért látom, hogy a német társadalom ezen a területen is igyekszik feldolgozni a német nacionalizmussal és annak XX. századi szélsőségeivel kapcsolatos múltat. Ami nyilván nem megy könnyen. Csehszlovákiában, majd a Cseh Köztársaságban sem volt egyszerű a helyzet. Ott nemcsak a cseh történelem nacionalista olvasatával kellett, kell megküzdeni, amely szerint a „jó” cseheknek folyamatosan védekezniük kellett a „rossz” németekkel szemben, és egész nemzedékek nőttek fel a németek kollektív bűnösségének és jogos megbüntetésének a tudatában, hanem azokkal a félelmekkel is, amelyek a határvidéken élők fejében voltak. Ők ugyanis attól tartottak, hogy „a németek” esetleg még visszajönnek, és visszaveszik – vagy visszakapják – azt, amit a második világháború után elvettek tőlük. És akkor velük, a csehekkel mi lesz? 1989 előtt a kormányzat is táplálta bennük ezt az aggodalmat, de egyes nacionalista csoportok ma is rájátszanak. Sokan ezért mereven, sőt sokszor kifejezetten agresszíven elzárkóznak a történelem újraértelmezése, árnyaltabb szemlélete elől, elvetve a cseh–német párbeszédet is.
Melyek a cseh–német megbékélés fontosabb mérföldkövei? Hol tart most a folyamat?
Cseh részről számos gesztusra került sor, kezdve Václav Havel szavaival, aki az antikommunista ellenzék szellemiségében még 1989-ben sajnálatosnak nevezte a németek elűzését, amivel szerinte a csehek maguknak ártottak a legtöbbet – kapott is érte hideget-meleget az akkor még csehszlovák nyilvánosságban. De később, szívós munka eredményeképpen 1997 elején megszületett az egyfajta történelmi kiegyezést megfogalmazó, a múltbéli sérelmeket lezáró és a jövőbeli együttműködésre koncentráló cseh–német nyilatkozat, amelyben mindkét fél elismerte felelősségét és kifejezte sajnálatát az 1938-as, a világháború alatti és utáni események miatt. A nyilatkozat egy ún. „Cseh–Német Jövő Alap” létrehozását is előirányozta, amelynek célja különféle közös projektek, határokon átnyúló kezdeményezések finanszírozása lett. A 2010-es években a Szudétanémet Bajtársi Szövetség (Sudetendeutsche Landsmannschaft) lemondott a csehszlovák állam által elvett vagyon visszaszolgáltatásának követeléséről, az utóbbi években pedig kifejezetten biztató eseményekre is sor került. A jelenlegi cseh elnök, Petr Pavel például tavaly részt vett egy bajor–cseh fesztivál megnyitóján, ott köszönetet mondott Bernd Posseltnek, a bajtársi szövetség vezetőjének a cseh–német viszony javítása érdekében kifejtett tevékenységéért. Idén tavasszal pedig a cseh nagykövet is részt vett a szudétanémetek legnagyobb találkozóján, Augsburgban.
Mi a helyzet a közoktatással, ott változott-e a téma megjelenítése?
Igen, az 1989 utáni cseh tankönyvek is jóval bővebben és kiegyensúlyozottabban tárgyalják a „németkérdést”, nem olyan egyoldalúan vagy homályosan, mint korábban. Ez a változás a cseh történeti tudatban is kezd tükröződni, de ez mindig hosszabb idő kérdése. Ki kell még emelni a 2021-ben Ústí nad Labem – az egykori Aussig – városában megnyílt állandó kiállítást, amely „A mi németjeink” (Naši Němci) címet viseli, és két emeleten mutatja be a cseh–német együttélést Csehország területén, a kezdetektől a németek kitelepítéséig, a hétköznapoktól a kulturális és gazdasági életen át a politikáig.
Netán ez adta az inspirációt is a kutatómunkához?
Igen, amikor olvastam erről a kiállításról, azonnal felkeltette az érdeklődésemet, és ez alapozta meg azt a koncepciót is, amelyet aztán benyújtottam a Visegrádi Alaphoz. A terv viszonylag egyszerű volt: kiválasztottam néhány szudéta-vidéki települést, olyan kis-, közép- és nagyvárosokat, ahol a lakosság többségét egykor németek alkották, és megnézem az ott lévő múzeumok állandó helytörténeti kiállításait. Úgy igyekszem végigjárni az egyes tárlatokat, mint egy átlagos látogató, és a kiállítások alapján próbálok meg képet alkotni az adott hely történetéről, az interetnikus kapcsolatokról és konkrétan arról, hogyan mutatják be a német vonatkozásokat. Vagyis arra vagyok kíváncsi, milyen múltat konstruálnak meg ezek a kiállítások, és hogy mennyire „cseh“, „német“ vagy vegyes ez a múlt.
Gondolom, nem az egész Szudéta-vidéket célozta meg…
Valóban nem, Északnyugat-Csehországra koncentráltam, amely hangulatos fürdővárosairól és nyomasztó iparvidékeiről egyaránt híres. A kutatás szeptemberben kezdődött, november folyamán fejezem be az anyaggyűjtést. Az Elba-menti Ústí nad Labemmel kezdtem, majd elutaztam Karlovy Varyba, a már a Habsburg Monarchiában is kedvelt fürdőhelyre, Karlsbadba, aztán Loketbe (Elbogen), amely egy festői kisváros egy teljesen ép várkastéllyal az Ohře folyó kanyarulatában. Ezt követően az Ohře völgyében maradva Klášterec nad Ohří-t (Klösterle an der Eger) látogattam meg, végül pedig Mostba (Brüxbe) mentem, amelynek az a különlegessége, hogy az 1960–80-as években fokozatosan teljesen lebontották a történelmi belvárosát, és tulajdonképpen csak egy késő gótikus templom maradt meg belőle, amelyet 1975-ben több száz méterrel arrébb helyeztek. Így Mostból nemcsak a németek „tűntek el“, hanem szó szerint az egész régi város is. A helyén ma egy nagy tó található, ami már a rekultiváció eredménye az egykori külszíni fejtés területén. Még hátra van az egykori Szudéta-vidék központja, Liberec (Reichenberg), közben pedig még gyűjtöm a releváns szakirodalmat is, ezután következik az anyag feldolgozása. Ebben segítségemre lesznek a prágai Károly Egyetemen – a befogadó intézményben – dolgozó kollégák, akik nemcsak kiváló szakemberek, hanem rendkívül nyitottak és segítőkészek is, velük fogok még konzultálni a látottakról.
Hogyan fest most, oldódott-e a „Szudéta-vidéki hontalanság” jelensége? Előfordul-e, hogy a kitelepített németek családok fiataljai visszaköltöznek?
Ez egy nagyon hosszú és összetett folyamat, amely még mindig tart, és egy ilyen rövid kutatás alapján nem is lehet megítélni az eredményét. De szerencsére már több remek szöveg született olyan történészektől, akik évek óta foglalkoznak a témával. Például a cseh Matěj Spurný egy alapos, néhány éve angolul is megjelent monográfiában elemezte Most átalakulásának történetét és annak különféle – ideológiai, urbanisztikai, gazdasági és nem utolsósorban környezettörténeti – kontextusait, az amerikai Eagle Glassheim pedig ugyancsak sok szempontból vizsgálta meg a Szudéta-vidék történetét és emlékezetét 2016-os könyvében. Ezekből kiindulva, valamint a témáról a cseh nyilvánosságban folyó diskurzusokat és a különféle civil projekteket – igaz, kissé esetlegesen – követve megkockáztatható, hogy lassan azért oldódik ez a „hontalanság“. Ebben egyszerre játszik döntő szerepet a helyi lakosok identitásának lassú változása – egy sajátos cseh regionális identitás megszilárdulása, valamint a német, illetve német–cseh múlt elfogadása –, a régió tudatos fejlesztése, végül pedig az, hogy az innen kitelepített németek leszármazottai is legalább „virtuálisan“, lélekben hazatalálhatnak. Arról viszont nem tudok, hogy közülük sokan visszatelepülnének Csehországba.
A német és cseh politika pozitív, egyszerre kezdeményező és támogató szerepét már említettem, de nem lehet eléggé hangsúlyozni az alulról jövő erőfeszítések jelentőségét sem. Többek közt az említett Cseh–Német Jövő Alap is támogatta az Antikomplex nevű civil szervezetet, amely a történelem kritikai szemléletének terjesztésére, valamint az önreflexió erősítésére törekszik, túllépve a nemzeti keretek korlátjain. Hozzájuk fűződik az „Eltűnt Szudéta-vidék“ (Zmizelé Sudety / Das verschwundene Sudetenland) című projekt, amelynek eredményeképpen kiállítások és kétnyelvű kötetek mutatják be a régió átalakulását, emlékezetét, továbbá azt, hogyan próbálnak kezdeni valamit ezzel az egésszel a mai fiatalok.
Az érintett társadalmak mentális zavarai miképpen és mennyi idő alatt gyógyulhatnak?
Úgy gondolom, hogy Csehországban az egész kérdéskör még ma is viszonylag megosztónak számít, sok érdek és érzékenység keresztezi itt egymást. Mindent összevetve mégis azt remélem, hogy fokozatosan tovább enyhül az elűzött németek kulturális traumája, „honvágya“ és a csehek szorongása egyaránt. De nyilván még sokat kell ezen dolgozni. Időnként eljut hozzám egy, s más a témáról, pozitív és negatív hírek, és egy cseh Facebook-csoport tagjaként is tudom követni a Szudéta-vidékről szóló élénk, nemritkán ma is indulatos vitákat, amiket egyszerű emberek folytatnak egymással. Olyanok, akik ott élnek, onnan származnak vagy egyszerűen csak érdekli őket a téma. Az összegyűjtött anyag feldolgozása után talán majd olyan következtetéseket is meg fogok tudni fogalmazni, amelyek nemcsak a cseh–német viszonylatra érvényesek, hanem általánosan is, legalábbis Közép- és Kelet-Európában. Mi, magyarok is jól ismerjük a múlt nemzeti szempontból történő kisajátítását – mégpedig mindkét oldalról –, így szerintem van mit tanulnunk egymás mulasztásaiból és eredményeiből.
Az interjú az egyetem tudományos-ismeretterjesztő portálján, a ludovika.hu-n jelent meg.
Szöveg: Kovács Lilla