Az 1943. évi doni áttörés 82. évfordulója alkalmából koszorúzással, mécsesgyújtással és főhajtással emlékezett a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar a Ludovika Főépülete előtti, második világháborús emlékműnél.
A megemlékezés a Tábori Rabbinátus és a Tábori Püspökségek képviselőinek imáival kezdődött, majd Markovics Milán Mór őrnagy mondott emlékező beszédet.
Az őrnagy elmondta, hogy a 207 ezer főre tervezett Magyari Királyi 2. honvéd hadsereg toborzásához részleges mozgósítással, mindenhonnan gyűjtöttek embereket. Bár a magyar katonai erők nem voltak a németekhez mérhetők, a körülményekhez képest a legjavát adta az ország katonáinak. Igaz, a „legjava” azt is jelentette, hogy például páncéltörőből, vagy nehézharckocsiból nem, vagy alig jutott. Ráadásul logisztikai problémák is adódtak, amiket itthon eltitkoltak, így a háborús híradások kabátokat és álcaruhákat mutattak a filmvásznon, amelyek azonban a valóságban csak töredékesen jutottak el a katonákig. A magyarok feladata az volt, hogy nyárra két nagy erő között: a német negyedik páncélos és a hatodik hadsereg között Kurks térségéből kiindulva jusson el a Donhoz.
A magyar seregtest 200 km szélesen terült el, mintegy nyolcvanezer harcra bevethető katonával. Ez azonban azt is jelentette, hogy szinte mélység és tartalék nélkül kellett, hogy felvonuljanak.
Még csak lokális harcok voltak, amikor már 27 ezer fő meghalt, és a harckocsik nagy része is működésképtelen lett. Ugyanakkor ez nemcsak veszteséget, hanem hősiességet is takart: a Somogyi Hírlap június 13-i száma ezt írta: „A honvédvezérkar főnökének jelentése szerint a páncélkocsi-támadás elhárítása terén kitüntette magát Horváth József zalai származású őrmester, aki egyedül támadott meg egy páncélkocsit, amelyet kézigránátokkal mozgásképtelenné tett, majd a páncélkocsi legénységét lefegyverezte.”
1942. novemberében érkezett utánpótlás, nagyjából 35 ezer emberrel, így az arcvonal mögött már tartalékot is lehetett képezni. A szovjetek azonban hamar észrevették, hogy valami nincs rendben a másik félnél. A magyar részről történt harcfelderítés is rendkívül sebezhetőnek mutatkozott.
Az 1943. január 24-i hadiparancs a fordulat mélypontján íródott: e szerint a 2. Királyi honvéd hadsereg elvesztette becsületét. Még ha ez később vissza is lett vonva, mit érthetett egy katonai vezető becsület alatt? „Jány Gusztáv becsületvesztett katonákat látott a harcmezőn, menekülő katonákat. Ma azonban, és ahogyan később ő maga is belátta, hogy aki szilárd értékekre támaszkodik, vagyis aki hittel és becsülettel teszi a dolgát válik a valódi győztessé. Egy katona ezt adhatja leginkább hazájának, Hungáriának. Ha nem így lenne, nem emlékeznénk ma hősökként azokra a katonákra, köztük azon ludovikás tisztekre, akik végsősoron nem megállították csak késleltették, azt, ami aztán hazánkkal történt” – zárta gondolatait Markovics Mór.
A megemlékező beszédet követően koszorút helyezett el az emlékműnél Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium miniszterhelyettese, Takács Attila Géza altábornagy, a Honvéd Vezérkar főnökének területvédelmi együttműködési helyettese, Deli Gergely, az egyetem rektora és Lippai Péter dandártábornok, a HHK dékánja, valamint Fekete András alezredes, a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium igazgatója.
A koszorúzás után a résztvevők elhelyezték az emlékezés mécseseit az emlékműnél, majd felkapcsolták a Ludovika Főépület trikolor díszkivilágítását.
Szöveg: Németh-Zsohár Agnieszka
Képek: Szilágyi Dénes