Szűkítés


Kiválasztott Címke

Varga Zs. András

Minden Címke 680


Jelenleg 1 bejegyzés található Varga Zs. András cimkével

Foglalkozása: egyetemi tanár

    •  dsc2512

Prof. Dr. Varga Zs. András a magyar utat járva tudományos pályája mellett magas közhivatalt is betölt: alkotmánybíró és egyetemi tanár. Ez utóbbi az igazi hivatása, amelyre azonban nem egyenesen vezetett az út. A párhuzamos karrierekről, az egyetemi oktatók felelősségéről, és az NKE felsőoktatásban betöltött szerepéről is beszélgettünk a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanárával.

Az imént futottunk össze a liftben Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva korábbi alkotmánybíróval, aki 81 évesen még mindig aktív, és tanít az egyetemen is. Ön is szeretne?

Varga Zs. András: Hát tudom én azt, hogy megérem-e?

Tételezzük fel, hogy igen!

V. ZS. A. Bízzunk benne! Bizony, Vasadi tanárnő már 81 éves. A Pázmány alapítói között van, pénzügyi jogot tanított, és idén mondta azt a félév előtt, hogy most már nehéz bejárni.

Ön is alkotmánybíró, a Velencei Bizottság tagja, van ügyészségi múltja, egyetemi tanár is. Amikor megkérdezik, hogy mi a foglalkozása, mi az első, amit mond?

V. ZS. A. Tanár.

Egyetemi pályája párhuzamosan fut egy hivatali pályafutással. Nem volt nehéz két sikeres karriert építeni?

V. ZS. A. Ha most visszanézek, akkor nehéz volt. Ha megkérdeznék, hogy megpróbálnám-e újra, valószínűleg azt mondanám, hogy nem így. Nyugaton egészen kivételes eset az, hogy ha valaki hosszú ideig egyetemen oktat, majd kap valamilyen magas közhivatalt, akkor is tanít tovább. Nálunk viszont így alakult. Egyébként ez a tudományra is hatással van.

Milyen hatással?

V. ZS. A. Mivel nem válik teljesen szét az elmélet, a gyakorlat és a tudomány, óhatatlanul általánossá vált, hogy az, aki praxisban is dolgozik, nem tud teljesen elszakadni a gyakorlatorientált írástól: a legritkább esetben fordul elő olyan kérdés, amit nagyon elvontan járunk körül. Megmarad az embernek a valódi tudományos érdeklődése, de sokkal inkább gyakorlati problémák felé fordulunk. Ezért kialakult itthon egy gyakorlatorientált jogi szakirodalom, viszont ezt a nem tudósok is elkezdték átvenni. Ha megnézzük a kommentárokat, azt látjuk, a nagy törvények kommentárjai egyre kevesebb elméleti megalapozottsággal íródnak. Tehát a gyakorlatorientáltság sokszor a gyakorlatra szűkülést jelenti.

Végül is az a logikus, hogy gyakorlati oldalról közelítsünk meg mindent, hiszen a jognak is a gyakorlatban van a leképeződése.

V. ZS. A. A jog magatartási szabály, ami arra szolgál, hogy együtt tudjunk élni a társadalomban, tehát ne ököllel intézzünk el mindent. De ha már feltesszük a kérdést, hogy mit jelent egy adott jogi szabály, akkor óhatatlanul szükséges valamilyen elméleti absztrakció. Végül pedig azt kérdezzük meg, hogy meddig avatkozhat be az életünkbe a jog? Azt szoktam mondani, hogy akik szakjogi tárgyat tanítanak, előbb-utóbb óhatatlanul eljutnak a jogtörténethez és a jogfilozófiához. Nem űzzük olyan tisztán, mint a valódi jogtörténészek vagy jogfilozófusok, de előbb-utóbb ott kötünk ki.

Ön tagja a Velencei Bizottságnak. Korábban számomra úgy tűnt, hogy nem feltétlenül a jogszabályok, hanem prekoncepció alapján tesznek javaslatot magyar ügyekben, pl. az Alaptörvény esetében, nem beszélve arról, hogy Ön tavaly teljesen eltérő álláspontot fogalmazott meg egy Lengyelországgal kapcsolatos kérdésben. Hogy lehet az, hogy van egy jogi helyzet, amit az egy testületben ülő alkotmányjogászok ennyire másképp tudnak értelmezni?

V. ZS. A. A Velencei Bizottságnál nagyon ritka a különvélemény. Amióta ott vagyok, egy volt, azt is én közöltem. A bizottság valódi tanácsadó testületnek indult a rendszerváltozáskor, azzal a céllal, hogy a vasfüggöny leomlása után kialakuljon valamiféle kommunikáció Nyugat-Európa és Közép-, majd Kelet-Európa között. A bizottság az Európa Tanács intézménye, és mint minden nemzetközi jogászszervezet, egyre inkább elkezdte a saját korábbi véleményét kőbe vésett álláspontként felhasználni. Ez részben logikus. Ha valamiről már egyszer mondtunk valamit, akkor hasonló helyzetben nem kezdjük el elölről végigjárni az utat, hanem azt mondjuk, hogy tartjuk magunkat a korábbi álláspontunkhoz. De negyedszázad elteltével ez már veszélyes, mert tényleg kőbe vésődik. Magyarország esetében azért volt rázós a helyzet az Alaptörvény és a nagy közjogi törvények megírása után, mert több korábbi hagyománnyal szakítottunk, és ez megzavarta a rólunk kialakult képet. Természetesen ehhez hozzájött az is, hogy magyarul senki sem olvasta el az új szövegeket, mi pedig nem gondoskodtunk arról, hogy időben, jó fordításban, kommentálva minden rendelkezésre álljon. Ennek fényében ki tudja, hogy ki által készített, ki által kommentált fordítások alapján alakult ki a negatív előítélet Magyarországgal szemben. Visszatérve a kérdésre, nem nagyon van éles vita a Velencei Bizottságban, és ezért alakult ki az a rendszer, hogy nincs is formális szavazás. Közzéteszik a tervezeteket, azokat valamelyik albizottságban megvitatjuk, valamit finomítanak rajta, és utána már nem illik szólni.

És ha mégis, akkor meglepődnek.

V. ZS. A. Hát, Lengyelország esete meglepő volt. Azóta is úgy emlegetnek páran, hogy „troublemaker”. A Velencei Bizottság sajátossága, hogy ha egy állam valamely törvényéről véleményt készítenek, akkor az adott állam küldötte nem vehet részt a vitában. Ez eleve nagyon kényelmetlen. Ezt végigéltem hazánkkal kapcsolatban: a magyar kormány képviselője ott van, védi az álláspontunkat, de a bizottság magyar tagja csak ül mellette szép csöndben. Mivel pontosan tudtam, milyen érzés végigülni, amíg az ember hazáját és képviselőjét pofozzák, úgy gondoltam, jó, ha szólok két szót, hogy nem olyan tiszta a konkrét lengyel jogi helyzet.

Most akkor kicsit kanyarodjunk vissza a pályája elejére. A temesvári műegyetemet hagyta ott a jogért, amit már Magyarországon kezdett el tanulni. Ez sem volt egy mindennapi lépés.

V. ZS. A. A temesvári műegyetemen kezdtem építőmérnöki karon, és másfél évet el is végeztem. Majd jött a rendszerváltozás, és rájöttem arra, amit addig is sejtettem, hogy jobban érdekelnek az emberibb dolgok, mint a vasbeton. Az építészet annak való, aki tud rajzolni, akibe szorult annyi művészi tehetség, hogy nem kizárólag azt számolja, hány centi legyen a gerenda. Ráadásul nem lehetett csak a pontosan számolható acélszerkezetekkel foglalkozni, a vasbetont is tanulni kellett.

És ha nem jön a rendszerváltás, és nem lett volna a forradalom Romániában, akkor is átjött volna Magyarországra tanulni?

V. ZS. A. Igen, mert a család zöme itt élt, csak akkor valószínűleg most gerendákat méreteznék.

Az egyetemen már tudatosan készült az ügyészségi pályára, ügyészségi ösztöndíjas volt, de aztán mégis az Országgyűlési Biztosok Hivatalába ment dolgozni.

V. ZS. A. Az ügyészségen kezdtem, de akkor választottak először ombudsmant Magyarországon, és mindenki azt mondta, hogy ez jogtörténeti pillanat: ha hívnak, fontold meg, mert ilyen csak egyszer van, vagy egyszer sem egy emberöltő alatt. Az elején nehéz volt. Már másnap vissza akartam menni az ügyészségre.

Mi volt ennek az oka? A felelősség, vagy az, hogy az ombudsmani intézménynek még nem volt kialakult rendszere?

V. ZS. A. Az volt az oka, amit mondtam az acélszerkezetről és a vasbetonról. Az ügyészségi munka dogmatikailag acélszerkezet volt. Láttam már ösztöndíjasként és fogalmazóként, hogy mit csinálunk, tehát világos volt, hogyan méretezzük azt a jogi „gerendát”. Az ombudsmani intézményben az elején kicsit szétfolyónak éreztem az egészet. Nem volt világos, hogy mi az a visszásság, és hogy mondunk valamit, de az nem kötelező, és mivel nem kötelező, kicsit szabadabban mondhatjuk. Ez a vasbeton. Nem precíz annyira, mint az acél.

De vajon nem lehetne egy olyan rendszert kialakítani az alapvető jogvédelemben, hogy kötelező érvénye legyen az észrevételeiknek? Mert ajánlásokat fogalmaznak meg, és ránk, magyarokra jellemző, hogy ami nem kötelező, arra úgy tekintünk, hogy az nincs is.

V. ZS. A. Nem lenne értelme. Onnantól kezdve ugyanazt csinálná az ombudsman, mint amit a közigazgatás tesz, márpedig arra ott van a közigazgatás. Persze az ombudsman ajánlásával is jár egy kötelezettség: válaszolni kell rá. Lehet, hogy kívülről nézve nem vesszük észre, de egy miniszter, egy jegyző vagy bárki más, aki megkapja az ajánlást, kénytelen végiggondolni, hogy mit válaszol, és meg kell magyaráznia azt a visszás helyzetet, amit feltárt az ombudsman. Nagyon sok, egészen kézzelfogható, élethelyzetet javító döntés indult az ombudsmanoktól, csak itt már van egy másik körülmény: az fogja learatni a babért, aki megvalósította. Márpedig általában ki valósítja meg? Aki kormányoz. A gyermekülés kötelező használata is az ombudsmanoktól származik. Az is hatalmas dolog volt, hogy amikor még volt sorkatonaság, a sorállományt kivonták az operatív tűzszerészeti munkából. Sok példát lehetne még felhozni, így a gyermekotthonok helyzetét, ahol sikeres volt az a törekvés, hogy az állami gondozott gyermekek is családi körülmények között éljenek. Ebben megint hatalmas szerepe volt az ombudsmannak. 

2004 óta tanít alkotmányjogot és közigazgatási jogot a PPKE Jog- és Államtudományi Kar Alkotmányjogi Tanszékén, ahol később tanszékvezető lett, majd tavalyig a dékáni tisztséget is viselte. A Pázmány életében mit jelent, hogy a katolikus egyház tartja fent?

V. ZS. A. A szentszéki alapításnak és egyházi fenntartásnak vannak hétköznapi következményei, például, hogy senki sem kérdezi meg, miért van feszület a falamon. Nyilván van hatása a tananyagra is, vannak olyan kötelező és nem kötelező tárgyaink, amelyeket valószínűleg máshol nem tanítanak. Például a Keresztény erkölcs és jogászi etika választható tárgy, vagy a Kánonjog, ami kötelező tárgy. Ez utóbbin sokan meglepődnek, pedig a római jogot a kánonjog éltette ezer évig. A görög filozófiát pedig a teológia hozta át az újkorba. Ezeket egyrészt azért érdemes megtanulni, mert megmagyaráz sok mindent, amit nem értünk. A kánonjog sajátossága, hogy nem tekinti magát feltétlen rendszernek, míg a világi jog igen: amit a jog mond, az a végső szabály. A kánonjog ezzel szemben úgy tartja, a jog eszköz, mögötte pedig ott van az, hogy az emberek üdvössége a legfőbb törvény.

Önöknél már 1995-ben úgy nevezték el a kart, hogy Jog- és Államtudományi Kar, nem Állam- és Jogtudományi. A névválasztás tudatosan jelezte, hogy itt a jogtudomány kerül előtérbe az államtudománnyal szemben?

V. ZS. A. Részünkről – főként alapító dékánunk, megboldogult Zlinszky professzor úr részéről – tudatos volt. Egy jogállamban vagy alkotmányos államban az állam tevőleges működését mindig megelőzi az állam jogalkotási tevékenysége. Egy jogi karon elsősorban jogot kell oktatni, de természetesen államtudományokat is. Azt persze nem tudtuk, hogy egyszer ebből lesz, pontosabban újra lesz egy önálló államtudomány.

Volt is felháborodás ebből. Jövőre indul az NKE-n az új államtudományi mesterszak, amivel kapcsolatban tavaly felbolydultak a jogi kari dékánok, akik tiltakozó nyilatkozatot írtak alá, kivéve Önt.

V. ZS. A. Azt látni kell, hogy öt évvel ezelőtt az NKE megjelenése, szakstruktúrája és annak monopolizálása nagy vihart váltott ki, mert mindenkinek fájt. Nekünk is: eltűnt három szakunk, ebből a nemzetközi igazgatás alapszak kialakításában is részt vettünk. Amióta van ilyen szak, azt itt tanítják, iskolák nőttek ki ebből, egyetemünk struktúrája hozzá igazodott. Bevallom, mind a mai napig nem értjük, miért kellett monopolizálni. Azt értem, hogy az állam nemzetközi kapcsolataival összefüggő képzéseket az NKE-re kell összevonni. Sosem vitattam, hogy joga van az államnak azt mondani, hogy a saját személyzetére irányuló képzést monopolizálja, sőt, erre még szükség is volt. De a mi nemzetközi igazgatási szakot végzett hallgatóink 80%-a a piacon helyezkedett el.

Hogy miért nem írtam alá a tiltakozást? Egyrészt alkotmánybíró is vagyok, és úgy gondoltam, hogy egy kormányrendelettel kapcsolatos nyilatkozat aláírása már nem fér bele. Másrészt nem hiszem és a kar sem hitte, hogy egy konkrét helyzet miatt fellángolt vitát elhamarkodott nyilatkozatokkal kell rendezni, és ezt azóta is így gondolom. Hagyni kell, hogy a hangulat lecsillapodjon. Ráadásul a nyilatkozatot mint műfajt nem tartom alkalmasnak, hiszen kormánydöntések mellett sem szoktunk kiadni nyilatkozatokat. Mindemellett tartalmi kifogásaink is voltak: mielőtt tiltakoznánk az államtudományi képzés ellen, először nézzük meg, hogy mit tanítanak, és kiderül, hogy a jogászképzésben a tisztán államtudományi tárgyak aránya maximum 30%, ha hozzáveszünk mást, akkor 50%. Az új államtudományi mesterképzés eleve 70%-ban államtudománnyal foglalkozik majd. Akkor miről vitatkozunk? Mi fogjuk tanítani ezeket a tárgyakat? Nem, mert nem fér bele, hiszen erre a közigazgatás személyzetének van szüksége. Ráadásul az NKE és a jogi karok között komoly együttműködés alakult ki tudományos és képzési téren is. 

Ön egyébként is több szálon kötődik hozzánk, tavaly az NKE Gyűrűjét is megkapta. Fontosak az elismerések?

V. ZS. A. Nyilván örülök, ha megbecsülnek. Az NKE megalapítása előtt részt vettem a bizottság előkészítő munkájában a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban, és láttam, hogy szükség van erre az irányra. A közszolgálati továbbképzés területén főleg szükség van a módszeres működésre. Megtiszteltetés volt, amikor már az elején hívtak, hogy a Doktori és Habilitációs Tanácsban vegyek részt. Akkor éppen folyamatban volt a frissen habilitált professzori pályázatom, tudtam, hogy ez milyen fontos. A hallgatók talán nem tudják, hogy milyen hosszú út vezet ahhoz, hogy professzor tanítsa őket. A rövid képzési idő alatt maximum annyit látnak, hogy az adjunktusból docens lesz. Oktatói oldalon azonban tudom, mi minden múlik ezen a bizottságon, hiszen ettől egyetem az egyetem. Az első években láttam a hatalmas munkát, ami ahhoz kellett, hogy ma súlya legyen az NKE által kibocsátott okleveleknek.

„A kiszámíthatatlansága teszi őt igazán nagyszerűvé (…) nagyon korrekt tanár, bár magasak az elvárásai. Vannak vizsgák, ahol 100% a bukási arány, mintha elfelejtette volna, hogy ő is volt hallgató. Értékelésben majdnem 5-ös.” Szokta olvasni az Önről írt hallgatói véleményeket, és ha igen, mennyire fontos ez Önnek?

V. ZS. A. Fontos a visszajelzés, de azért annak a portálnak, ahol lehet véleményezni, van két problémája. Az egyik, hogy az anonimitás lehetővé teszi, hogy a vélemény indulatból szülessen, a másik, hogy nagyon szelektív. A pozitív vélemények azért esnek jól, mert a hallgatók általában negatív érzelemből ragadnak billentyűt. Valóban volt két olyan év, amikor a közigazgatási jogi tárgyakért gyilkoltam a vizsgán, és ennek a magyarázata pont az NKE volt. Amíg el nem dőlt, hogy fog kinézni a közszolgálati képzés, amíg volt esély arra, hogy azt mondjuk, a jogászdiplomával mindenhova lehet menni, addig oktatóként az volt a feladatom, hogy mindenáron felkészítsem a hallgatókat a munkaerőpiac kihívásaira. Azt követően, hogy kialakult az NKE szakstruktúrája, csökkent a teher: nem nekem kell azt megtanítanom, amit más fog. Azok számára, akik a közigazgatásban akarnak dolgozni, elkerülhetetlen az NKE-n való tanulás, ha máshogy nem, legalább a továbbképzés során.

Ön szinte mindent elért, amit a jogban és a tudományos pályán el lehet érni. Ha visszatekint az elmúlt 20-25 évre, melyik volt az az időszak, ami a legnagyobb hatással volt Önre?

V. ZS. A. Nehéz megmondani, hiszen az embert mindig befolyásolják a pillanatnyi dolgok, és az emlékek sok mindent megszépítenek. Mindegyik feladatot úgy kezeltem, hogy ha már megkaptuk, csináljuk rendesen. Mindegyiknek volt jelentősége. Az ombudsmani hivatalban ki kellett kövezni az utat, és megismerkedhettem olyan területekkel, amikkel másként biztos nem foglalkoztam volna. Az ügyészségen eltöltött 15 év mindennél jobb iskola volt abban a tekintetben, hogy egy jogi kérdést hogyan fogjunk meg, milyen irányzékkal induljunk el. Az egyetem a türelmességet hozta el számomra: türelmesen közöljük a véleményünket, és ha nem fogadják el, akkor addig mondjuk el újra, amíg el nem fogadják. A hallgatónak joga van ahhoz, hogy azt mondja, nem érti. Éppen ezért haragszunk, ha ez elmarad, amikor látom az üvegesedő tekintetet, hogy már nem értik, de nem szólnak. Nem a vizsgán kell ennek kiderülnie. Az ember itt állandóan ellenőrzi magát, és megtanulja, hogy vitatkozni kell, érvelnie kell az álláspontja mellett. Az Alkotmánybíróság megint másként nehéz.

Politikai összetételű testületnek titulálta a sajtó a szervezetet, amikor Önt több más alkotmánybíróval együtt kinevezték 2014-ben. Hogyan érintette ez Önt tudósként?

V. ZS. A. Az alkotmánybírói szerep megköveteli, hogy az ember ne reagáljon mindenre. Vannak olyan megfogalmazások, kijelentések, amelyek miatt felhördül az ember lelke. Ha négy fal között van, akkor ennek hangot is ad, de nem szabad mindenre válaszolni. Ezt el kell viselni, még akkor is, ha bizonyos kritikák meghatározott célból és okból hangzanak el, és erős a gyanú, hogy benne van a hergelés is.

Maradtak még célok Ön előtt?

V. ZS. A. Egyre több olyan szakkönyv van a kupacban, amit el kell olvasnom. Épp ez a baj ezzel a kettős élettel, hogy nehezen találunk időt erre, pedig nekünk sok mindent muszáj elolvasnunk. Az ügyészségi múlt itt is előjön: elejétől a végéig igyekszem memorizálni az alkotmánybírósági ügyeimet, ami időnként nagyon hosszú folyamat, és ott vannak még a kollégák ügyei is, amelyeket teljes ülésen vagy tanácsban tárgyalunk. Sajnos a szakkönyveken kívül mást egyre ritkábban tudok olvasni. Nyáron igyekszem behozni a lemaradást, de nehéz lesz.


Szöveg: Horvátth Orsolya

Fotó: Szilágyi Dénes

Megosztás a Facebook-on