Szűkítés


Kiválasztott Címke

petrusz tibor

Minden Címke 525


Jelenleg 1 bejegyzés található petrusz tibor cimkével

Az ember sosem tudhatja, a gondviselés kivel mit akar

    •  petrusz foto

Egy ludovikás tiszt vallomásai a háborúról, ’56-ról és az isteni gondviselésről


Petrusz Tibor 1924-ben született Budapesten. Gyerekkorában édesapja háborús történeteit hallgatva nem volt kérdés számára, hogy érettségi után a Ludovika Akadémiára jelentkezik. 1942-ben nyert felvételt, majd ’44-ben magyar királyi katonatisztté avatták. Személyesen élte át a II. világháború eseményeit és szörnyűségeit, a politikai ellenállás terén kifejtett tevékenységéért életfogytiglanra ítélték. Az ’56-os forradalomnak köszönhetően hét év után kiszabadult, életét vendéglátóipari szakmunkásként folytatta. Ma – 92 évesen – is örömmel látogat el egykori iskolájába, a Ludovikára.     


Kezdjük rögtön onnan, hogy érettségi után a Ludovika Akadémiára jelentkezett. Miért választotta a katonai pályát és hogyan emlékszik vissza a ludovikás évekre?

Petrusz Tibor: Az ember legtöbbször a szüleitől kapja az indíttatást. Édesapám felvidéki születésű, tanítóképzőbe járt, majd testnevelő tanár lett Budapesten. Az I. világháború alatt a 16-os besztercebányai gyalogezrednél szolgált, majd a háború után hazament szülőföldjére. Ez még a trianoni békeszerződés megkötése előtt volt, de az már nem magyar terület volt, akkor kezdett Szlovákia megalakulni. Édesapám elkezdte megszervezni az ellenállást, de kiutasították Felvidékről, így került Budapestre, ahol megnősült. Édesanyámnak ez a második házassága volt, első férje a háború végére meghalt, így gyermekeik - a bátyám meg a nővérem - hadiárvák lettek. Én 1924-ben születtem. Egész gyerekkorom alatt édesapám történeteit hallgattam, ugyanis háborús naplót vezetett, amelyből rendszerint felolvasott édesanyámnak. Akkoriban Trianont siratta az egész nemzet: gyerekként állandóan azt hallgattam, vissza kell szerezni Magyarországot és a szülőföldet. Ez belém nevelődött, így ilyen gyerekkor után el sem tudtam képzelni, hogy más legyek, mint egy magyar katonatiszt, aki a Ludovika Akadémián fog tanulni, hogy visszaszerezze a szülőföldet, s ha kell, a hazáért hősi halált haljon. Nehéz volt a felvételi, és amikor megkaptam a behívómat Kassára, és bevonultam, én azt hittem, hogy egész Budapest és a Keleti pályaudvar engem néz, azt a boldog kis katonát, aki éppen száll fel a vonatra. Ez 1942-ben volt, már javában zajlott a II. világháború.

1944 novemberében magyar királyi katonatisztté avatták. Mit jelentett ez Önnek, és mi várt a katonákra az avatás után?

P.T. A rendes az évi tisztavatás augusztusban megtörtént, a fölöttünk levő évfolyamot avatták. Minket már a nyári szünet vége előtt behívtak, a második évet egy hónappal korábban kezdtük. A terv az volt, hogy mielőtt bemegyünk az Akadémiára, csapathoz kerülünk szakaszparancsnoknak, és erődíteni megyünk a Kárpátokba. De oda már nem jutottunk el, csak a Tiszáig, mert a szovjet csapatok megkerülték a Kárpátokat és délről jöttek be. Lövészárkokat kellett ásnunk a Tisza mellett. Az oda beosztott akadémikusok között én voltam a rangidős, így én lettem a századparancsnok. Egy hónapnyi erődítés után megkaptuk a visszavonulási parancsot, mert a túloldalon, a Tisza mentén megjelentek a szovjet csapatok és harckocsik. Megérkeztünk Budapestre, majd Dunaújvárosba, ott kezdtünk újra erődíteni. Majd áttelepültünk Körmendre, ahol megtudtuk, hogy két hét múlva avatnak. Az avatás után Drezdába mentünk, hogy német fegyverekre kapjunk kiképzést. Egy hónapig voltunk ott, majd éleslövészetre mentünk, onnan helyeztek át csapathoz. Rövid időn belül századparancsnok, majd kiképző tiszt lettem, pedig alig kerültem ki a Ludovikáról. A háborúban borzasztó élményeink voltak: szembesültünk a bergeni koncentrációs táborral, kiéhezett emberekkel, akik ennivalót kerestek a földön. A németek egyik napról a másikra átadták őrzésre a magyaroknak a bergeni tábort, de mi, a Ludovika Akadémia gyorsosztálya eldöntöttük, hogy másnap gyalog menetben elindulunk Dánia felé. Eljutottunk az Elbáig, ott cigarettáért vásároltunk egy vasúti szerelvényt, azzal mentünk tovább. Átjutottunk Dániába, de addigra rájöttek erre a németek és visszafordították minket. Egy hétre rá megtudtuk, hogy vége van a háborúnak, mi meg hadifogolytáborba kerültünk. 1946-ban végül Kassáról jutottam haza.

A szabad és független Magyarországért kifejtett politikai tevékenységéért 1949-ben letartóztatták. Mire emlékszik ezekből az eseményekből? 

P.T. Hazakerülésünk után jelentkeztünk a Honvédségnél, rendelkezési állományba helyeztek tartalékosnak, aztán megvonták a rendfokozatunkat. Valamihez kezdenem kellett, ezért beiratkoztam a közgazdasági egyetemre, de csak a harmadik alapvizsgáig jutottam el. Nagymamámnak vendéglője volt Kispesten, azt mondta, ha odamegyek dolgozni, kapok ellátást, ételt és szállást, de fizetést nem tud adni. Csaposként kezdtem el dolgozni, majd beiratkoztam az ipari iskolába, így lettem felszolgáló szakmunkás. Egyszer a vendéglőnkbe bejött egy nő, aki péksüteményeket árult. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy a férje vezérkari tiszt. Jóba lettünk, meghívott magukhoz vendégségbe, nagyon jó társaságba kerültem. Mindenki politizált, mindenki arról beszélt, mi lesz, ha az oroszok kivonulnak, hogyan kezdődik el a demokratikus élet. Közben ajánlatokat tettek arra vonatkozóan, hogyan lehet kijutni az országból, hiszen egyre rosszabb lett itthon a helyzet, a kommunisták teljesen átvették a hatalmat. Három sikertelen disszidálási kísérletem után eldöntöttem, hogy itthon maradok. A vendéglőben megismerkedtem két alakkal, akik futárok voltak, és egy alkalommal hoztak nekem 20-30 példányt A Mindszenty per árnyékában c. könyvből, azzal a céllal, hogy terjesszem, amit én meg is tettem. Ellenállás szervezésére buzdítottak, de én nagyon féltem, és nem hiába. Egy este a vendéglőben eljárt az egyik vendég szája, aznap pedig egy párttitkár is jelen volt, így másnap le is buktunk. Elmentem Takácsy Gyula ezredes lakására, de amint odaértem, éreztem, hogy nagy baj van, a bérház folyosója tele volt ügynökökkel. A lakásban is bent voltak, nem lehetett már menekülni. Elkérték a személyimet, azonnal bevittek a katpolosokhoz (Katonapolitikai Osztály-a szerk.). Kénytelen voltam bevallani, hogyan kerültem oda. Harmadrendű vádlott lettem, életfogytiglant kaptam. Nekem szerencsém volt, hogy korábban elvették a rendfokozatomat, és csak segédmunkás, meg pincér voltam. Aki köztisztviselő volt, azt azonnal felakasztották. Hét évet ültem börtönben, amíg jött az ’56-os forradalom.

A forradalom pedig kiszabadította. Hogyan történt a szabadulás?

P.T. A börtönökben minden szörnyű helyet végigjártam, ahol az ÁVH vette át az őrizeteket. Amikor Nagy Imre volt a miniszterelnök, lehetett levelet írni, így felvehettük a kapcsolatot az otthoniakkal. Hét év után voltam már annyira dörzsölt és okos, hogy jelentkeztem takarító munkásnak. Mi takarítottuk az őrök szállását is, onnan mindig tudtunk újságot lopni, a tartalmát bemagoltam, és terjesztettem. A parancsnok irodáját is mi takarítottuk reggel 6-kor. Az irodában volt egy rádió, bekapcsoltuk, meghallgattuk a legfrissebb híreket a Szabad Európa rádióban, majd mindet továbbadtuk a börtönben. Jól meg tudtuk szervezni, hogy ki hol figyel. Akkoriban kezdődtek a bányákból a szabadítások, így kikerültem a gyűjtőből a csolnoki bányába. Az volt a legszebb időszakom a börtönben, bányában dolgoztam, „szabadon”, normális emberi körülmények között. Egyszer csak érezni lehetett, hogy van valami a levegőben, egyre több az elégedetlen ember a pártban is. Ennek eredményeként elkezdődtek a felülvizsgálatok és szabadulások. Az én felülvizsgálatom után nem történt semmi. Szeptember végén egy szállítmánnyal Vácra vittek, a munkaelosztásnál jelentkeztem szakácsnak, kiküldtek kórházba orvosi vizsgálatra, végül áthelyeztek oda dolgozni. Pár hete voltunk már ott házimunkásként, folyamatosan kaptuk a híreket, így értesültünk arról, hogy tüntetésre készül a fiatalság. Október 23-a reggelén nem engedtek ki minket a zárkából, vártuk már, hogy történjen valami, de még másnap is csend volt. Egyszer arra lettünk figyelmesek, olyan hangosra állították a rádiókat a házakban, hogy behallatszott a börtönbe. Fölmásztam egy ablakba, kinéztem az utcára: a házakon magyar zászló lengett, és ki volt vágva a közepe. Elérkezett október 27-e és végre megtörtént, amit vártunk: a rabok bentről, a lakosság kintről törni kezdte az ajtókat. Vácon volt az első börtön, ahonnan megtörtént a szabadulás. Egy szűk ajtón lehetett kijutni, azon tódult ki 8-900 politikai fogoly. A tömeggel együtt én is kijutottam, a komphoz tartottunk, amikor utolért minket egy jármű. Elmondtuk, hogy épp akkor szabadultunk Vácról, ők meg felajánlották segítségüket. Átvittek minket Szentendrére, a rendőrkapitányságra, megetettek, másnap pedig felhoztak a budapesti főkapitányságra, ahonnan november 3-án délben szabadultam. És 4-én már jöttek az oroszok. Nekünk ez volt a forradalom, de az események egy részét bent a börtönben is megéltük, hiszen voltak információink, hallottuk a híreket, végig sejtettük, mi zajlik kint.

Hatvan év telt el azóta. Mi minden történt Önnel ez idő alatt, hogyan folytatta az életét?

P.T. Miután leverték a forradalmat, gondolkodni kezdtünk, hogy mit csináljunk, hová menjünk. Volt egy börtöntársam, aki szállodaipari főiskolát végzett Svájcban, jóban voltunk, a börtön után is tartottuk a kapcsolatot. Segített volna munkát találni, de én nem akartam felszolgáló lenni. Jött az idegenforgalom, de attól tartottam, vendéglátásban az ember mindig belekeveredik valamibe, vagy akaratlanul belekeverik. Így előbb elmentem dolgozni egy szalaggyárba Angyalföldre, udvari segédmunkásnak. Egyik télen, 80 kg súllyal a vállamon megcsúsztam a jégen, lesérültem és tönkre ment a bokám. Ezek után muszáj volt máshova mennem: próbáltam befejezni az egyetemet, de nem sikerült, megmozgattam minden barátot, ismerőst. Amikor felépültem a sérülésből, mégis elmentem szállodai felszolgálónak, kisegítő pincérnek. Nem bántam meg, mert alaposan megismertem a szakmát, és megtanultam, hogyan lehet sok pénzt keresni és jó kapcsolatokat építeni. A munkám során találkoztam a Svájcban végzett barátommal. Abban az időben alakult a Hungarhotels, kisegítő pincért kerestek, a barátom meggyőzött, így jelentkeztem a Szabadság szálloda éttermébe, ahová fel is vettek. Először csak felszolgáló brigádvezető lettem, majd üzletvezető helyettes. Időnként megjelent az elhárítás, és akkor még nem engedték, hogy éttermi igazgató legyek. Közben elvégeztem a vendéglátóipari főiskolát, majd megnősültem. Aztán étteremfőnök lettem a Kárpátiában, emellett pár évre éttermi igazgatóságot vállaltam a Balatonon, az Annabella szállodában. Sokáig nem mehettem nyugatra, csak amikor már rehabilitáltak. Akkor kezdtem igazán felszabadulni, amikor útlevelet kaptam, és elmehettem IBUSZ utakra.

Ma is kapcsolatban áll az egyetemmel, hiszen aktív résztvevője a Ludovika Kávézó elnevezésű rendezvénysorozat előadásainak. Milyen érzés visszajönni egykori iskolájába és találkozni bajtársaival, illetve azokkal a fiatalokkal, akik itt tanulnak?

P.T. Mindig nagyon várom ezeket a találkozásokat, sokat mesélek a fiataloknak, akik örömmel hallgatják a történeteimet. Szeretem azt hangsúlyozni, hogy az ember sosem tudhatja, a gondviselés kivel, mit akar. Engem kirúgtak a Honvédségtől, lefokoztak, de ennek köszönhetem, hogy nem végeztek ki. Szerencsém volt, és ezt a gondviselés alakította így, csak közben észre sem vettem. Én mindvégig azt hittem, valami rossz történik velem, de utólag visszatekintve úgy gondolom, nem is volt annyira rossz, hisz így maradtam életben. És el tudom mesélni, hogyan történtek velem az események, illetve hogyan kerültem rövid idő alatt nagyon jó beosztásokba. Sosem voltam kiváló, de mindig egy szorgalmas és lelkiismeretes ember voltam, és ez az egész életemet meghatározta. Szeretek beszélni, sok minden megtörtént velem, sok érdekes kapcsolatot sikerült kialakítanom, és szeretem összegezni ezeket a tapasztalatokat. És visszatérve a kérdéshez: jól érzem magam, mikor ott lehetek egykori iskolámban, és a régi ludovikásokkal találkozhatok, akikkel közösen elevenítjük fel a múltat. Remélem, megélem azt az időt, amikor a honvédtisztképzés visszakerül a régi helyére.


Szöveg: Búzás Beáta

Fotó: Szilágyi Dénes

Cimkék: petrusz tibor, 2016